Az antidemokratikus rendszer, amely a világ legfontosabb demokráciájának alapja

Már a 18. század végén sem feltétlenül tűnt jó ötletnek elektorok útján választani az amerikai elnököt, mára pedig csak a politikai számítások tartják fenn a rendszert, amelyben kódolva van a kisebbség akaratának győzelme a többség felett – és ahogy négy éve, úgy most is csak ez adhat esélyt Donald Trump győzelmére. Amerika választ, mi pedig elmondjuk, hogyan!

mondta a Politicónak Emanuel Cleaver Missouri demokrata párti képviselőházi tagja.

Cleaver – aki állítása szerint, ha túl bizakodóvá válik, megpofozgatja magát és tűz fölé teszi a kezét – nem az egyedüli demokrata az Egyesült Államokban, aki Joe Biden magabiztosnak tűnő előnye ellenére óvatos a november harmadikai elnökválasztás előtt, hiába jósol az Economist átfogó, számos közvélemény-kutatás eredménye alapján rendszeresen frissülő előrejelzése 94 százalékos valószínűséggel Biden-győzelmet.

Négy évvel ezelőtt Hillary Clinton is hasonló előnnyel fordult rá a kampány utolsó heteire. Végül azonban simának is nevezhető vereséget szenvedett – még úgy is, hogy majdnem hárommillióval több szavazatot kapott, mint ellenfele.

Csakhogy az Egyesült Államokban az elnökválasztáson vajmi keveset számít, hogy 65,9 millió szavazat áll szemben 63 millióval, ha előbbi csak 232, míg utóbbi 306 elektori voksot ér – márpedig 2016-ban ez volt a helyzet.

Trump az ötödik olyan elnök, akit úgy választottak meg, hogy a többség nem rá szavazott: 1824-ben John Quincy Adams azóta megszűnt demokrata-republikánus színekben, 1876-ban a Rutherford B. Hayes, 1888-ban Benjamin Harrison; majd 112 évvel később, 2000-ben George W. Bush költözhetett a Fehér Házba a többség akarata ellenére. Az Adamset követő négy, többségi szavazást, vagyis a popular vote-ot elvesztő elnök mindegyike republikánus volt.

270 to win

Ennek oka pedig az előbb említett Elektori Kollégium: mikor kedden az amerikaiak a szavazófülkékbe mennek (hacsak nem tették meg ezt már korábban levélben vagy a korai szavazás során napokkal, esetleg hetekkel korábban – ahogy például Trump is Floridában), tulajdonképpen

Az USA ötven tagállama – nagyjából – lakosságarányosan (erről később még lesz szó) összesen 538 elektort delegál a kollégiumba. A győzelemhez közülük 270-et kell „megnyernie” a jelölteknek. Maine-t és Nebraskát kivéve – ezek az államok a szavazatarányokat is figyelembe veszik – a többi államban a győztes mindent visz elve érvényesül: tehát ha valamelyik párt elektoraira akár eggyel is több szavazat érkezik, mint a másikra, onnantól a jelölt az összes elektor szavazatára számíthat az adott államból.

Ugyanakkor elméletileg az elektorokat nem köti az államukban választók véleménye. Trump győzelmét követően így felerősödtek a hangok, amelyek szerint az elektoroknak „a lelkiismeretükre kellene hallgatniuk” ahelyett, hogy egy alkalmatlan személyt ültetnek az elnöki székbe. Hillary Clinton támogatóinak reménye azonban hamar hamvába holt: mindössze hét, úgynevezett faithless elector döntött úgy, hogy szembemegy az állama többségi akaratával – igaz, ez még így is rekordnak számított, hiszen korábban legfeljebb öt elektor volt „engedetlen”.

Érdekesség, hogy közülük öten demokrataként gondolták úgy, hogy nem Clintont, hanem más jelöltet támogatnak: így kapott szavazatot Bernie Sanders egy hawaii elektortól, míg valaki egy sziú őslakost, hárman pedig a korábbi védelmi miniszter Collin Powellt támogatták. Trumptól csak két texasi elektor fordult el: egyikőjük a milliárdos helyett a republikánus előválasztáson elbukó John Kasichet választotta, míg a másik a libertárius Ron Pault.

Bár az amerikai alkotmány továbbra sem kötelezi az elektorokat a többségi akarat feltétlen közvetítésére, 2020-ban a korábbiakhoz képest is nagyobb valószínűsége van a pártfegyelem győzelmének: júliusban ugyanis a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a küldő államok kötelezhetik elektoraikat a többségi véleménnyel megegyező szavazásra a kollégiumban.

Miért kellett ezt így megbonyolítani?

Az USA alapító atyáinak előrelátását és bölcsességét nem alaptalanul dicsérik: elég csak arra gondolni, hogy a 18. század végén létrehoztak egy olyan alkotmányt, amely több mint kétszáz évvel később is képes garantálni a világ elsőszámú gazdasági és katonai hatalmának működőképességét. Mi sem bizonyítja jobban az időtállóságát az alkotmánynak, minthogy az évszázadok alatt mindössze 27 kiegészítéssel csiszolgatták, pedig történt az 1788-as ratifikálása óta egy s más.

Csakhogy nem minden pont állja ki az idő próbáját. Az alkotmány második fejezetének első szakasza rendelkezik az Elektori Kollégium felállításáról. Minden állam annyi elektorral rendelkezik, ahány szenátora és képviselőházi képviselője van – ők pedig nem lehetnek elektorok.

A kérdés már csak az: miért határoztak úgy az alapítók, hogy ilyen közvetett, bonyolult módon oldják meg az elnökválasztást?

Az első és legfontosabb ok a 18. századi mindennapokban keresendő: az akkori hétköznapi emberek jóval képzetlenebbek voltak, a közéleti kérdéseket illetően pedig jelentősen alulinformáltak – egy mai átlagpolgárhoz képest mindenképpen. Ezért

Arról pedig bőven lehet vitát nyitni, hogy az eddigi 45 megválasztott elnök esetében hányszor sikerült elkerülni, hogy alkalmatlan jelölt kerüljön a Fehér Házba, figyelembe véve különösen az elektorok párthűségét.

Erwin Chereminsky, a Kaliforniai Egyetem jogi karának dékánja szerint – ahogy azt a USA Today idézi tőle – az amerikai történelem egyik legszégyenteljesebb intézménye, a rabszolgaság is felsejlik az okok között. Szerinte az elnök többségi szavazással történő megválasztásával a déli, rabszolgatartó államok hátrányba kerültek volna. A rabszolgáknak ugyanis természetesen semmiképp sem lehetett szavazati joguk (a 19. alkotmánykiegészítés ezt a fehér nőknek is csak 1920 óta teszi lehetővé, de az őslakos, az ázsiai és a fekete nőknek még éveket kellett várni a szavazati jogra: a fekete nőknek egészen a hatvanas évekig), de így a déli államok – feketék nélkül számolt – kisebb lakosságuk miatt jelentős hátrányt szenvedtek volna. Viszont sikerrel lobbizták ki maguknak, hogy

Így a rabszolgatartók az általuk elnyomottak hátán szereztek nagyobb politikai befolyást.

Ezzel egybecsengő érvelés volt az Elektori Kollégium mellett, hogy ennek létrehozása nehezebbé teszi az elnökjelölteknek a kisebb államok figyelmen kívül hagyását – de később látni fogjuk, hogy ez sem állja meg a helyét. Annak ellenére sem, hogy a rendszer valóban túlkompenzálja a kisebb államokat, mégpedig azzal, hogy a lakosságaránytól független, államonkénti két-két szenátort is bevonja az elektorok számának meghatározásába.

Hogy az elnök elektorokon keresztül történő választása problémás lehet, azt már a 18. században is látták. Az egyik alapító atya, az USA negyedik elnöke, James Madison az erről szóló vitában ki is jelentette, hogy „a többségi szavazás a legalkalmasabb az elnök megválasztására”, ugyanakkor azt is elismerte, hogy a déli államoknak ez aligha lenne megfelelő.

Egyenlő és egyenlőbb szavazatok

A The New York Times újságírója, Jesse Wegman egy egész könyvet szentelt az Elektori Kollégium kritizálásának Let the People Pick the President, vagyis Hadd válasszák az emberek az elnököt címmel. Ő a Voxnak adott interjújában egyrészt elmondja, hogy a rendszer kialakítását eleve nagy viták övezték, és az Elektori Kollégium felállítása csak egy volt a konszenzusos ötletek közül, majd többek között azzal érvel a jelenlegi választási rendszer ellen, hogy az milliók szavazatát veszi semmibe.

És valóban: az elemzők „piros” és „kék”, valamint ingaállamokról beszélnek attól függően, hogy mennyire biztos ott a republikánus vagy a demokrata jelölt győzelme. Holott Wegman szerint minden állam inkább „lila”. Kaliforniát négy évvel ezelőtt Clinton négymilliónál is nagyobb szavazatkülönbséggel húzta be – ezzel együtt pedig a legnagyobb államtól járó 55 elektori szavazatot –, de éppen ugyanezt érte volna el, ha csak kettővel többen akarják őt elnöknek, mint Trumpot.

Közben Trump három kulcsfontosságú államból – Wisconsin, Pennsylvania és Michigan – mindössze 107 ezer szavazatnyi különbséggel húzta be magának az elektorokat.

A szenátorok beszámítása az elektorok számának meghatározásába pedig eleve felborítja a lakosságarányossági elvet: a 40 milliós Kalifornia 53 képviselőházi tagja egyenként nagyjából 750 ezer kaliforniait képvisel. Ha ehhez hozzáadjuk a minden államból delegált két szenátort, akkor 720 ezer kaliforniaira jut egy elektor. Az 580 ezres Wyoming, amely egyetlen képviselőt juttat a Képviselőházba, ugyanúgy két szenátorral rendelkezik, mint minden más állam.

A fentebb említett Maine-t és Nebraskát leszámítva minden állam „a győztes mindent visz” elvén osztja az elektori szavazatait. Ezzel milliók szavazata válik semmissé minden választáskor. Ráadásul a legtöbb államban így a választás előre lefutott: ezzel kapcsolatban a The Guardian gyűjtését érdemes megnézni, amely mindössze 15 olyan államot vagy választókörzetet szed össze, ahol nem vehető biztosra Trump vagy Biden győzelme – és még ezek között is vannak olyanok, amelyekről nehezen elképzelhető, hogy az ott esélyes elveszíti.

De az Elektori Kollégium nem csupán a szavazati jog és annak végső értéke miatt érdekes.

Inkább kezdenek koncentrálni a billegő államok bizonytalan szavazóira, és költenek el ezekben iszonyatos pénzeket politikai reklámokra, vagy szerveznek oda naggyűléseket. Erre jó példa, hogy idén Biden és Trump 13 ilyen ingaállamban már több mint egymilliárd dollárt égetett el hirdetésekre.

Viszont amíg Michiganben fontos, hogy mit mondanak a jelöltek az autógyárakról vagy a repesztéses bányászatról, addig ez egy idahóit aligha hat meg.

Nem lenne könnyű megszabadulni az Elektori Kollégiumtól

A rendszer gyakran abszurditásba hajló igazságtalansága természetesen egyre többek szemét szúrja. Trump 2016-os választási győzelme után – amelyben egyébként példátlanul nagy arányban vesztette el a többségi szavazást: 2000-ben George W. Bush „csak” 550 ezerrel kapott kevesebb szavazatot, mint demokrata riválisa, Al Gore; Trump viszont, ahogy fentebb is említettük, majdnem hárommillió voksos hátránnyal fejezte be a választást Clintonnal szemben – Barbara Boxer, Kalifornia demokrata szenátora alkotmánymódosítást kezdeményezett az elektori rendszer eltörlésére.

– mondta akkor Boxer.

A dolog iróniája, hogy 2012-ben – amikor az első eredmények alapján úgy tűnt, a republikánus utah-i szenátor, Mitt Romney több szavazatot gyűjthet Barack Obamánál, de az elektori rendszer miatt veszít – maga Donald Trump is kikelt az Elektori Kollégium ellen. „Az Elektori Kollégium katasztrófa egy demokráciának” – írta akkor Twitteren. A választási győzelme után aztán már sokkal jobb véleménye volt a rendszerről.

The electoral college is a disaster for a democracy.

— Donald J. Trump (@realDonaldTrump) November 7, 2012

Egyébként azt is hozzátette – és ezt visszhangozta magyarországi előadásán kampánytanácsadója és stratégája, az azóta sikkasztási vádakkal letartóztatott Steve Bannon is –, hogy a többségi szavazatokat is begyűjtötték volna, ha úgy kellett volna választást nyerni.

Boxer kezdeményezése természetesen elbukott: egy alkotmánymódosítást ugyanis különösen nehéz végigvinni. Kétharmados többségre van hozzá szükség a Képviselőházban és a Szenátusban, majd az államok legalább háromnegyedének (38-nak az 50-ből) is ratifikálnia kell. Ez már az akkori republikánus többségű Képviselőház miatt is lehetetlen küldetésnek tűnt. 

Ennél tovább jutott, de végül a déli államok ellánállásán megbukott az 1968-as, Richard Nixon elnöksége alatt megkezdett alkotmánymódosítási folyamat. Mind a republikánus Nixon, mind demokrata elnökjelölt ellenfele, Hubert Humphrey kiállt az Elektori Kollégium megszüntetése mellett, egyben a többségi szavazás bevezetését támogatta. Köztük csak technikai kérdésekben voltak különbségek, végül Nixon kétfordulós elnökválasztási javaslata került a Képviselőház elé, amely elsöprő többséggel szavazta meg a javaslatot.

A gondok a Szenátusban kezdődtek: itt egyes déli államok képviselői arra hivatkozva kaszálták el, hogy az a nagyobb lakosságú államok felé tolná el a választás jelentőségét. A véleményüket alighanem az is befolyásolta, hogy

Wallace egyik legtöbbet idézett mondása – „szegregáció tegnap, szegráció holnap és szegregáció mindörökké” – már 50 évvel ezelőtt is kiverte a biztosítékot.

Mivel jelenleg sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy a republikánusok kevesebb szavazatot kapnak országosan, elsősorban nekik áll érdekükben megtartani az Elektori Kollégiumot. Még úgy is, hogy Jesse Wegman emlékeztetett: 2004-ben éppen George W. Bush üthette volna meg a bokáját, hiszen ha 60 ezer ohiói végül meggondolja magát, úgy Bush országosan több szavazatot kapott volna ugyan, de mégis a demokrata John Kerry nyerte volna a választást.

Bármilyen igazságtalan is a rendszer, Wegman szerint még jó ideig ez alapján választják majd az elnököt.

„Azt hiszem, azért bukik el minden kezdeményezés a rendszer megreformálására, mert egyik vagy akár mindkét párt úgy gondolja, hogy valamiképpen előnye származik belőle.

Senki sem gondolja az alkotmány briliáns vívmányának a rendszert, de politikai okokból éveken át megőrizték.”

NYITÓKÉP: Vitárius Bence / Azonnali