Ezért kell olyan kétpártrendszer nálunk is, mint az USA-ban

Az elmúlt tíz év bebizonyította, hogy a széttagolt pluralizmus alkalmatlan arra, hogy hatásosan képviseljen valós társadalmi érdekeket. A sok kisebb-közepes pártnak ugyanis nincs külön-külön akkora támogatottságga, hogy egy-egy társadalmi csoport ügyeit érdemben felkarolja.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Miközben Szarvas Koppány Bendegúz válaszcikkét olvastam, feltettem magamnak néhány kérdést a kétpártrendszer koncepciójáról. Be kell ismernem, hogy az előző cikkemben nem fejtettem ki elég részletesen azt a tételt, miszerint a kétpártrendszer kevésbé polarizálja a társadalmat, mint a plurális pártrendszer, és több választót von be a demokratikus döntéshozatalba.

Szarvas ugyanis a többpártrendszer mellett foglalt állást, és azt a kritikát fogalmazta meg az általam preferált rendszerrel szemben, hogy az a rossz és a kisebbik rossz, az elviselhetetlen és a kevésbé elviselhetetlen közötti választás keserű dilemmájához vezetne. E helyzeten pedig – szerinte – még inkább ront, hogy a kétpártrendszer mintaállamaiban egyéni kerületekben zajló, az egyszerű többség elvén alapuló törvényhozási választás van.

Szarvas cikke tehát gondolkodásra késztetett. Egyrészt kérdés, hogy az amerikai és a brit modell valóban olyan rossz és túlhaladott-e, hogy már ideje lenne felváltani ezeket plurális pártrendszerű demokráciákkal? Másrészt a kétpártrendszer valóban a nagyon rossz és a kisebbik rossz közötti választás dilemmájáról szól? Harmadrészt valóban csak egy szimpla reakció a kétpártrendszer egy eleve rossz, aránytalan választási rendszerre?

Ami az amerikai és az angol rendszereket illeti: biztosan nem tökéletesek, de úgy vélem, sokkal több problémát idézne elő mindkét államban, ha a történelmi erőegyensúly felborulna, s hirtelenjében a törvényhozás rendje megbomolna annak következtében, hogy több kicsi-közepes párt megosztaná az ellenzéki térfelet.

Nagy-Britanniában a parlamentarizmus több mint 800 éves múltra tekint vissza. Fontos mozzanatai a startkőnek tekinthető 1215-ös Magna Charta Libertatum, a stuarti abszolutizmust megdöntő, 1640–1651 közötti polgárháború, és felekezeti-dinasztikus viszálynak véget vető, a polgárosodást életre hívó 1688-as dicsőséges forradalom. Ezen fontos történelmi események pedig hagyományosan két fél összezördüléseiben fogantak, a királypárti lordok és a római katolikus, majd anglikán klérus és a királyellenes, protestáns kisnemesek és városi patríciusok között.

Míg a királypárti fél abszolutizmust kívánt, a másik fél parlamentarizmust és polgárosodást akart. Vagyis az uralkodóval szemben mindhárom meghatározó történelmi epizódban kialakult egy nagy támogatottsággal bíró ellenzéki erő, mely az alsóbb földbirtokos nemesség és a patríciusok egységbe vonásával képes volt megingatni az uralkodói hatalmat és a hozzá hű arisztokraták egyeduralmát.

Az Egyesült Államokban pedig már a függetlenségi háború 1783-as befejezte után, az alkotmányozó vitáikkal párhuzamosan kiépült az első kétpártrendszer a központi kormányzatot minimálisra redukáló föderalisták és az annak ellenkezőjét preferáló konföderáció-pártiak között. Az ő több évig elhúzódó diskurzusuk és az ennek eredményeként született kompromisszumos megállapodásrendszer vezetett az amerikai Alkotmány 1789-es, a Bill of Rights 1791-es ratifikálásához, melyek deklarálták az elidegeníthetetlen polgári szabadságjogokat, s megalapozták az amerikai köztársaságot, illetve a majdani demokráciát.

De ha felidézzük magunkban a magyarországi reformkort vagy a francia forradalmat, akkor is az körvonalazódik, hogy

Míg a reformkor végén a Kossuth, Deák, Batthyány, Eötvös vezette liberális Ellenzéki Párt és a Dessewffy vezette Konzervatív Párt pozsonyi diétán való vetekedése hívta életre a magyar polgári államot 1848-ban, addig a francia forradalmi változásokat is a feudalizmus- és abszolutizmusellenes polgárság, a köznemesség és a klérushoz tartozó alsópapság összeállása és szövetségkötése indította el. A kétpártrendszer tehát korántsem szimpla reakció egy nem működő választási rendszerre, hanem kijelenthető, hogy évszázados történelmi örökség, mely nagy horderejű változásokat indított el, s nem véletlenül maradt fenn napjainkig. A két példaként említett angolszász országban valószínűleg tovább fog élni.

A kétpártrendszer azonban nem csupán azért fontos, mert történelmi tradíció, hanem rugalmasan igazodik az új idők új folyamataihoz, változásaihoz, s mivel nagy pártok lévén hatalmas tömegeket tudnak megmozgatni, a leghatékonyabb képviseletet nyújtják különböző társadalmi rétegek, osztályok számára. Amellett önmagukban is plurálisak. Vagyis Szarvas állításaival ellentétben

Például amikor a decentralizációpárti jeffersoni „demokrata-republikánus” és a centralizációpárti konföderációs ellentét feloldódott az amerikai alkotmány és a Bill of Rights ratifikálása után, az immáron szentesítetten is alkotmányos képviseleti rendszerben élő amerikai társadalom elkezdett politikailag differenciálódni, és ezzel párhuzamosan a kialakuló társadalmi rétegek érdekeinek megoszlása jobban kifejeződött, sőt, területileg is megoszlott a közösség. A későbbi demokratikus reformok nyomán leginkább két domináns csoportba polarizálódott, a déli területeken gazdálkodó, rabszolgatartó földbirtokosok és ültetvényesek, illetve az iparosodó északi területek vállalkozói, farmerjai és más középosztálybeli tömegei között alakult ki éles ellentét.

Az amerikai kétpártrendszer következő felvonását pedig ez az ellentét határozta meg. A század elején kialakult a Demokrata, majd második felében a Republikánus Párt, amely felkarolta a déliek, illetve az északiak ügyét. S amikor már az iparosodás előrehaladtával a gazdag kapitalisták és a hozzájuk képest szegény munkások ellentéte bontakozott ki, a harmadik felvonásban a Demokrata Párt karolta fel a városi munkásság és a szegény rétegek érdekeit, a republikánusok pedig a nagyvállalkozói réteg képviseletét látták el.

Az Egyesült Királyságban szintén hasonló pályát járt be a kétpártrendszer. Míg az első szakaszban az arisztokráciát és a gazdag városi polgárságot képviselő Whig Párt és a kisebb földbirtokosokat képviselő, konzervatívabb Tory Párt, majd utódaik, a Liberális és Konzervatív Párt lettek meghatározó erői a politikai elitnek. A második szakaszban, a második ipari forradalom során a munkásmozgalmat és a szakszervezeteket képviselő Munkáspárt és a toryk illetve a whigek összeborulásából lett, az arisztokráciát, a nagyvállalkozókat és a középosztály jobb módú részét képviselő Konzervatív Párt lettek meghatározóak. A forradalmi Franciaországban szintén a kis- és középbirtokos nemesség állt össze az alsópapsággal, és a városi polgársággal – szemben a nagybirtokosokkal, a főpapokkal és a királlyal.

A kétpártrendszerben tehát a történelem során – amióta a parlamentarizmus és a többpártrendszer létezik – a hagyományos nagy társadalmi rétegek megtalálták a maguk pártját, s jóhiszeműen, magabiztosan szavaztak le az ügyüket képviselő pártokra. S

– vagy ellenkező tendencia érvényesült.

Például a Szarvas által is felemlegetett 20. században – főként az első világháborút megelőzően – Nagy-Britannia a világ elsőszámú ipari nagyhatalmaként komoly gazdasági növekedésen ment keresztül, s ez inkább a középosztály vagyonosabb részének és a vállalatoknak kedvezett, így kormányozhattak annyi cikluson keresztül a Konzervatívok. Azonban 1945-öt követően – mikor a világháború pusztításai és a visszaesés nyomai lettek úrrá az országban – a munkahely nélkül maradt szegények, s az állásukat vesztett munkások kerekedtek felül – vagyis ellentétes tendencia következett be –, s így győzedelmeskedhetett a Munkáspárt.

A kétpártrendszerről tehát érdemes leszögezni, hogy a két domináns nagypárt léte létfontosságú, hiszen mindkét párt több társadalmi réteg érdekképviseletére specializálódik, vagyis ők érvényesítik politikusként, az állami döntéshozatal során az általuk preferált csoportok érdekeit és törekvéseit. Erre pedig azért a kétpártrendszer a legalkalmasabb, mert

Ebből következően pedig mindkét pártban kialakulnak mérsékeltebb, radikálisabb és centrista irányzatok, melyek a kompromisszumkészséget is elősegítik a nemzeti érdekkel összhangban.

Magyarországon is hasonlóra lenne szükség, hisz az elmúlt tíz év politikai élete is tanúbizonyságot ad arról, hogy a széttagolt pluralizmus alkalmatlan arra, hogy hatásosan képviseljen valós társadalmi érdekeket. A sok kisebb-közepes pártnak ugyanis vagy nincs külön-külön akkora támogatottságga ahhoz, hogy egy-egy társadalmi csoport – szegények, munkások, vállalkozók, értelmiségiek, agráremberek – ügyeit felkarolja, vagy ami még rosszabb, támogatottságuktól függetlenül egymással versenyeznek az általuk megcélzott rétegek kegyeiért és bizalmáért, ezzel is mélyítve az ellentéteket és gerjesztve a feszültségeket. A kisebb, gyenge pártok viszonylag kevés érvényesülési és rutinszerzési lehetőséget adnak ambiciózus fiatal politikusoknak, másfelől kisebb a belső verseny.

Ahogy az elmúlt tíz év is tanúskodik róla, az egymással versengő ellenzéki pártok előbb-utóbb felismerve közös céljaikat összefognak és egy tömbbe verődnek. Az idő és az akarat tehát egyaránt a kétpártrendszernek dolgozik, az pedig a jövő kérdése, hogy a Fidesznek lesz-e valaha is egy kompetens kihívója, és a centrális erőtér végre semmissé válik-e vagy sem. Bizakodjunk!

A szerző diák. Olvass még tőle az Azonnalin!