A sorozat, ami úgy rémiszt meg, hogy semmi ijesztő nem történik benne

A híres angliai sorozatgyilkos, Dennis Nilsen történetét feldolgozó Desben nem látni sem vért, sem levágott fejeket, de a kiváló színészi játéknak köszönhetően mégis átélhetjük a borzalmakat, bár semmi többet. Sorozatkritika.

Honnan tudod, hogy egy igazán jó és tartalmas filmművészeti alkotást látsz? Onnan, hogy az képes olyan reakciót kiváltani belőled, amire előzetesen nem számítottál, és ami nyomot hagy benned – lehet ez ténylegesen az elevenedbe vágó sokk (a Black Mirror pont erre épít), valamilyen mély érzelem (mint a Halálsoron letaglózó szomorúsága), vagy kevésbé mély, de veled maradó érzés (mint a borzongató, de mégis jóleső félelem az American Horror Story első évadaiban).

Nem mondom, hogy a britek egyik leghíresebb sorozatgyilkosáról, Dennis Nilsenről készült Des című sorozat ugyanabban a ligában játszik, mint a fenti példák – de ami a nézői reakciót illeti, kétségtelenül egy precízen megtervezett és kivitelezett, háromrészes minisorozatot láthatunk.

Borzalmas sztori finoman tálalva

A történet adott: a brit seregben edződött, kifejezetten intelligens

– mindegyiküket megfojtotta, a holttestüket megmosta és felöltöztette, még napokig együtt élve velük, végül pedig feldarabolta őket, és válogatott módon megszabadult a maradványoktól.

Utóbbi miatt „bukott le” a férfi: a vécén lehúzott maradványok miatt eldugult a társasház csővezetéke, ahol lakott – a maradványokat pedig megtalálták nyilván a javítás során, amit Nielsen maga rendelt meg, tudván, hogy minden bizonnyal bilincsben fogják elvinni. A nyomozás eredményeképpen – amiben maga is tevékenyen részt vett, segítve a hatóság embereinek munkáját – hat gyilkosságért és két gyilkossági kísérletért életfogytiglani börtönbüntetést kapott.

A Des (a cím a sorozatgyilkos által favorizált becenévre utal) pedig pont attól jó, hogy nem a véres, brutális részletekről szól: nem látunk egyetlen gyilkosságot sem, nincsenek premier plánba rakott levágott fejek – csak sokkos állapotban lévő nyomozók és hozzátartozók, akiken keresztül a néző is átélheti az iszonyatos történetet egy hideg, számító gyilkosról, aki a tetteivel akar magának hírnevet szerezni.

illetve magát a gyilkost, aki precíz számítással buktatja le magát és játszik a nyomozókkal annak érdekében, hogy minél nagyobb felhajtást okozzon maga körül. Ezt a fajta rémületet vulgáris erőszak és vér nélkül kiváltani mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény.

Ügyes színészek

Persze ahhoz, hogy ez a félig a függönyök mögé benéző koncepció el tudja érni a kívánt hatást, mindennél fontosabb a kiváló színészi munka – hiszen mindazt a borzalmat, amit a kamera nem mutat meg, a szereplők játékából kell éreznie a nézőnek.

Ebből a szempontból ki kell emelni azt a színészi triót, ami a hátán viszi a sorozatot. Daniel Mays kiválóan alakítja a frusztrált Peter Jay nyomozót, aki egyszerűen csak igazságot akar szolgáltatni, miközben egyszerre kell zöld ágra vergődnie a hol ezt, hol azt mondó, káoszt keverő Nilsennel, a lehetséges áldozatok hozzátartozóival, a média információéhségével és a hatalmi hierarchiában felette állók elvárásaival.

Nem szabad elmenni Jason Watkins mellett sem, aki a Nielsen életéről készült Ölni a társaságért című biográfia íróját, Brian Masterst játssza. Watkinsszal a magam fajta újságíró már csak azért is könnyen azonosulni tud, mert

A felszín kapargatása helyett hiteles sztorit akar elmesélni arról, hogy kicsoda is Nilsen, hogyan gondolkodik, miért tette, amit tett, egészséges kritikai fenntartásokkal kezelve a tudomására jutott részleteket – ennek érdekében a nyomozás során rendszeresen levelezik és beszélget a gyilkossal.

Tulajdonképpen mi, újságírók is sokszor pont ezt és ilyen céllal csináljuk, csak amíg nálunk az információ birtokosa mondjuk egy csalfa politikus, addig Masters abban látta meg a piaci rést, hogy sorozatgyilkosok történetét írja meg – márpedig ilyen emberekkel szóba állni és könyvet írni róluk még a politikánál is megosztóbb tud lenni.

Watkins pedig remekül hozza képernyőre az erkölcsi dilemmákat: tényleg csak megérteni akarja Nilsent, vagy inkább az hajtja, hogy nagyot kaszáljon a sztorijával?

Ha elmond neki valamit, ami a nyomozást segítheti, el kell-e mennie a nyomozókhoz, vagy tartsa meg magának az információt és egyúttal az interjúalany bizalmát?

Az i-re a pontot viszont kétségtelenül a Dest alakító David Tennant teszi fel. Tennantot eleve nagyra tartom, számtalan alkotásban megmutatta már, hogy kivételesen tehetséges és sokoldalú színész, aki ugyanolyan hitelesen tudja eljátszani a depresszióját a humora mögé elrejtő földönkívülit a Doctor Who-ban, a mogorva nyomozót a Broadchurchben, vagy a szeszélyes démont a God Omensben.

Tennantban most sem csalódtam:

Nem véletlen a hasonlóság: mint Tennant elmondta, a szerepre készülve elolvasta természetesen a Nilsenről írt biográfiát, annyi dokumentumfilmet nézett meg róla, amennyit csak talált, sőt, több olyan emberrel is beszélgetett, akik személyesen ismerték Nilsent. A végeredmény pedig vérfagyasztóan pontos lett: a sorozatgyilkos minden apró rezdülését sikeresen hozza Tennant.

Nem a Destől fogod eldobni az agyad

De semmi többet – és igazából ez a sorozat egyetlen hátránya, amivel a színészek sem tudnak mit kezdeni: a műfaji sajátosságból adódóan –, hiszen egy bűnügyi dokumentumfilm picit kiszínezett, drámai hangszerelésű változatát láthatjuk – nincs igazán lehetőség újat mutatni sem a történetben, sem a karakterekben.

Aki ismeri – még ha csak nagy vonalakban is – az eredeti sztorit, annak nem fog meglepetést okozni semmi, amit a sorozatban lát, aki meg nem, az már az első húsz perc után tudni fogja, hogy nagyjából mire számítson. És a karakterek sem változnak érdemben az összesen kicsivel több, mint kétórás játékidő alatt – nem is nagyon lenne rá lehetőségük.

Annak viszont, aki a brutalitás látványa nélkül szeret borzongani és elmerülni az emberi csúfság következményeiben, a Des ideális választás egy borongósabb hétvégére.

A Dest az HBO GO-n lehet nézni Magyarországon.

KÉPEK: ITV