+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szerző: Petróczi Rafael & Varsányi Bence
2020. október 28. szerda, 07:23
Miért csinálta meg a Partizánt? Újságírónak vagy politikai aktivistának tartja magát? Miért nincs ma baloldali párt Magyarországon? Milyen volt a köztévénél gyakornokoskodni a 2006-os tévéostromkor? Miért felesleges a stadionozás meg a mészároslőrincezés? Gulyás Márton ezekről is beszél az Azonnali véleményvezérekkel készült interjúsorozatában és elmesél egy sztorit Szrgya Popovicsról és Orbánról is.

Ez itt az Azonnali interjúsorozata a legfontosabb hazai véleményformálókkal. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik ők, mi mozgatja őket, és eleve hogyan látják a szerepüket és felelősségüket a magyar nyilvánosságban. Az első kilenc rész itt olvasható.

 

Jó pár éve végez közéleti tevékenységet. Újságírónak vagy inkább politikai aktivistának tartja magát?

 

Inkább az utóbbi. A Partizán csapatában vannak, akik újságírók, és deklaráltan nem is kívánnak aktivistaként tételeződni. Pont most csináljuk az impresszumunkat, végre lehet majd látni, hogy kik alkotják a csapatot. Kiadunk egy nyilvános kommünikét is, hogy ezt az egész konfliktust elkezdjük tematizálni, mert ez egy fontos konfliktus.

 

Magamról mindig azt mondom, hogy újságírói eszközöket használok, viszont elsősorban aktivistának látom magam.

 

Az újságírói etikát is tartják?

 

Igen.

 

Mekkora a csapat?

 

Tíz és tizenöt fő között mozog, ez nem az állandó tagokat jelenti, hanem azokat, akik valamilyen formában bedolgoznak az adásokba. Most egy olyan struktúra van nálunk, hogy minden hétköznap van egy videó este hat órakor, ez hétfőnként vagy politikusi mélyinterjú vagy pedig popkult-interjú, keddenként hírelemző háttérműsor, szerdánként riport, csütörtökön megint hírelemzés, és péntekenként van az infotainment adásunk.

 

Van, aki az infotainmentben kutatómunkát végez, van, aki a riportba beleforgat valamit, szét van szedve a munka. Nyáron volt egy nagyobb szervezeti reformunk, amivel megpróbáltunk fölnőni a feladathoz, hogy hogyan lehet ezt úgy fenntarthatóan csinálni, hogy senki ne készüljön ki tőle. Azóta sokkal jobb az információáramlás, próbálunk professzionalizálódni. Nagy feladatunk, hogy az őszi évadban egy menedzselhető struktúrát alakítsunk ki.

 

Rengeteg munka minden hétköznap új videóval előállni, az emberek munkája pedig pénzbe kerül. Miből finanszírozzák a Partizánt?

 

Fizetett alkalmazottaink vannak, egyrészt a Patreon-támogatásokból, ahol

 

már több, mint 1650 ember ad nekünk összesen több, mint 10 ezer dollárt havonta.

 

Ez a kiadásaink körülbelül 50-60 százalékát fedezi, a maradékra pedig vannak olyan támogatóink, akik megengedhetnek maguknak havonta 5-10 dollárnál többet.

 

Ők olyan támogatók, akik nem kötődnek sem pártokhoz, sem pártalapítványhoz, sem olyan céghez, aminek ne értenénk egyet a működésével. Arra viszont nem hatalmaztak fel, hogy elmondjam a nevüket.

 

Vannak még pályázataink is, tavasszal a Summa Artiumtól nyertünk pénzt – Soros-pénz! –, abból csináltuk a Trianon-műsorokat, illetve a pandémia okozta színházi találkozót.

 

Amikor elindították a Partizánt, mi volt vele a cél? Addig is volt például ATV, miért gondolták, hogy kell még egy kormányellenes platform?

 

2015-ben nagyon egyszerű volt az ambícióm: akartam egy felületet, ahol szabadon járathatom a pofámat.

 

Valamiért akkor sokkal erősebb volt bennem a meggyőződés, hogy az én véleményem valami rettenetesen unikális és hiánypótló a magyar nyilvánosságban.

 

 

Azért szerencsére ma már ennél szerényebb fiú vagyok, de 2015-ben megvoltak az előképek: Jon Stewart akkor fejezte be a Daily Show-t, nem sokkal később elindult John Oliver – az infotainmentes kommentátorműsorok nagyon fontosak voltak nekem.

 

2015-ben még nem nagyon volt olyan, hogy politikai vlog, politikai videós tartalmat talán nem túlzás, hogy senki nem gyártott. Voltak politikai műsorok, de inkább csak beszélgetések. Egyébként öt év alatt sem fejlődött annyit a szcéna, mint amennyit kellett volna, még mindig riasztóan kevés a politikai vlogger, pedig beauty-vloggerből, életmódvloggerből, utazóvloggerből, minden szórakoztatóipari szegmensből lehet mondani tucatnyit.

 

Miért van ez?

 

Nagyon jó kérdés. Mindig el szoktam mondani, hogy a Youtube-bal az a probléma, hogy

 

politikai és közéleti tartalmat próbálunk tolni egy olyan platformon, ami alapvetően életmód és körömreszelési tippeknek a megosztására, meg gamer tartalmak közlésére lett kialakítva.

 

Nagyon nehéz kompetitívnek lenni, mert egyszerűen az algoritmuson is fennakadnak a politikai dolgok, a közösség is nagyon más összetételű. Sokkal jobb lenne, ha több produkciós ház lenne, ami youtube-os tartalmakat állítana elő.

 

Nyilván tőkeproblémáról is beszélhetünk, mert ez egy nagyon kicsi, nagyon tőkeszegény piac. Pontosan tudom, hogy mit tudnánk csinálni, ha kétszer ennyi vagy négyszer ennyi forrásunk lenne. Nem lehet ennyifajta tartalmat előállítani ennyire kevés pénzből.

 

Ami pedig szerintem a legfontosabb az elmúlt tíz évben:

 

annyira perspektívátlan dolog lett újságírással, pláne politikai újságírással foglalkozni, hogy nem nagyon látom, hol lesznek itt az új generációk, akik azt mondják, hogy ráteszik erre az életüket.

 

Vagy akár csak tíz-húsz évüket. Ne is csak tíz évet nézzünk, nézzük 2000-től 2020-ig! Nem tudok mondani olyan arcot, aki húsz évet konzekvensen foglalkozni tudott volna politikai újságírással a magyar médiában.

 

Ne beszéljünk Baló Györgyről, mert ha élne még, akkor feltehetően foglalkoztatnák, de még az ő karrierjében is volt 2010 után egy nagyon hosszú törés, amikor nem jutott képernyőre. Pedig egy olyan emberről beszélünk, aki szerintem vitán felül állóan képes volt ténylegesen hídképző szerepet alkotni. Összetennénk a két kezünket, ha lenne olyan felület, meg olyan integráns politikai újságíró, aki össze tud hozni két olyan interjút, mint Süveges Gergő 2006 októberében az utcai megmozdulások és zavargások közepette Gyurcsány Ferenccel és Orbán Viktorral!

 

Ez a szakma problémája is: ha megnézzük a most szeptemberi Televíziós Újságírók díjátadóját, a mainstream kereskedelmi médiumok copy-paste licensztermékeit díjazták. Semmi magyar fejlesztés, semmi közéleti tartalom elismerése, a politikai újságírás mint kategória sem volt jelen. Amikor ez a reprezentációja a televíziós újságírásnak, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy nincsenek politikai televíziós újságírók és vloggerek.

 

Ön sem fogja még tíz évig csinálni ezt?

 

De, én most szerintem a helyemen vagyok. Nekem nagyon fontos szempont, hogy

 

a Partizán már nem egy vlog, hanem egy intézmény, és intézményként kéne működtetni, azaz nem jó, ha kizárólag az én arcomhoz kötődik.

 

Szeretnénk új arcokat, új műsorvezetőket hozni, de ez nem egyik napról a másikra megy.

 

A Partizánban azért eddig is voltak más arcok, volt például műsora Papp Réka Kingának, akinek a szövege egy részét a mércés Pap Szilárd István írta.

 

Igen, ebbe az irányba szeretnénk ölesebb lépéseket tenni, de még nem tudjuk, hogy kik lesznek az új műsorvezetőink.

 

Mi a különbség tartalmilag az ATV és a Partizán között? Mintha mindkét helyen lennének favorizált politikusok.

 

Ezt nálunk nem látom, pedig ha látnám, nem szégyellném bevallani. Nálunk három dolog fontos. Az első, hogy

 

a hozzánk jövő politikusokat a politikai konfliktusok miatt kérdezzük, úgy, hogy rá legyenek szorítva arra, hogy felvállalják azokat a politikai érdekeket, amiket képviselnek.

 

Például ha van egy vita arról, hogy milyen válságintézkedésre van szükség, akkor ne csak azt mondják el, hogy mit ront el a kormány, hanem politizáljanak.

 

És tudnak ezekre válaszolni? Gyakori kritika az ellenzékkel szemben, hogy nagyon jól tudják savazni Orbánt, viszont nem tudják elmondani, hogy mit is akarnak kezdeni az országgal.

 

A politikusok igazából nincsenek is rászoktatva, hogy ilyenekről beszéljenek, mert nem kérdezik őket erről. Kereslet-kínálat: ha nincsen tőlük elvárva, hogy politikai véleménnyel rendelkezzenek, vagy ha egyszer képviselnek valamit, akkor kapnak a fejükre, hogy ennél valami neutrálisabb dolgot kéne csinálni, akkor ne csodálkozzunk azon, hogyha nem is mernek ebben gondolkozni.

 

A Partizán ezt nagyon deklaráltan megnyitja: mondd el, szeretném megtudni, szeretném megismerni.

 

Ha pedig van olyan politikus, aki ezt vállalja, azt szerintem elismerni kell, nem pedig bunkósbottal ütni a fejét, hogy miért beszél ki a semlegesség kánonjából.

 

Mi a másik két dolog, ami fontos a Partizánnál?

 

Csináltunk például egy interjút Pumped Gabóval, amivel az volt cél, hogy megpróbáljuk a média és a tudatipari szereplők publikus szerepléseit kritikával, de empatizáló módon megközelíteni, nem moralizálva. Megpróbálni megérteni, hogy milyen pozícióból, milyen kényszerek mentén, milyen döntéseket hoztak meg, és hogy ezeket ők hogyan értékelik utólag.

 

Pont a Gabónál ez riasztóan jól rajzolódik ki: milyen kényszerek mentén tud egy proli családból érkező, alsóosztálybeli fiú érvényesülni, milyen csatornák azok, amik bármifajta emancipációt jelenthetnek számára. Ebben neki konkrétan olyan döntéseket, olyan személyes felelősséget kell felvállalnia, olyan viselkedést kell tanúsítania például a nőkkel szemben, ami nem a sajátja, és ami miatt a mai napig nagyon szégyelli magát.

 

Szerintem ez nagyon izgalmas téma, amiről sokkal szélesebb körben kéne beszélni.

 

A magyar tabloid sajnos szar, annyira érdektelen, annyira álkonfliktus-vezérelt, annyira bátortalan, hogy nem képes ennek az egésznek érdemi kritikáját adni a moralizáláson túl.

 

Nem beszél hatalmi viszonyokról, nem beszél tőkekérdésekről, nem beszél arról, hogy kik állnak a különböző tudatipari szereplők mögött, nem beszél arról, hogy milyen érdekek mentén mozgatják ezeket a bábfigurákat. Emiatt alapvetően kártékony a magyar tabloid.

 

 

A harmadik fontos dolog, hogy én nagyon felvállalom, ha valamivel nem értek egyet, de lehetőséget adok arra, hogy az ellenérdekelt fél megfogalmazza, hogy miért tévedek. Ha pedig van feloldhatatlan véleménykülönbség, azért nem morális bunkósbotozom le őt, de egyértelműen jelzem, hogy számomra ez elfogadhatatlan.

 

Említette, hogy a Partizán már intézmény. A régi baloldallal szemben akarták meghatározni ezt az intézményt?

 

Onnan indul a dolog, hogy Magyarországon nincsen politikai baloldal. Nincs formális, intézményesült, professzionálisan politizáló baloldal. 

 

Azért csak érti, hogy mit értünk itthon régi baloldal alatt.

 

Már az sincs szerintem, hogy valakik politikusként baloldaliaknak nevezik magukat. Magyarországon már olyan szintű baloldali képviselet sincs, ami még 2002 és 2012 között elmondható volt.

 

Pont ma néztem, hogy ugye az amerikai választáson ott van a két markáns szín, a kék meg a piros, ehhez képest Magyarországon a markáns szín a narancs, és ha ránézünk az ellenzékre, nem képesek megkülönböztetni magukat tőle, a sokszínű paletta nem nagyon tartalmaz vöröset. Az MSZP egyre észrevehetetlenebb, és ha a követeléseiben néha föl is sejlik rendszerkritika, az elenyésző.

 

Van viszont egy formálódó baloldali közeg, aminek vannak intézményei, és vannak ezek között együttműködések is. A Partizánnak egy nagyon erős feladata, hogy ezeket az együttműködéseket segítse. A szerkesztőségünkben van Fordulat-szerkesztő, van, aki rendszeresen publikál a Mércén, és mi magunk is folyamatosan igyekszünk hívni onnan embereket, és együttműködni velük, kihangosítani az anyagaikat.

 

Ennek viszont jelenleg nincs politikai képviselete, de remélem, hogy hamarosan lesz.

 

Mi az oka, hogy nincs baloldali párt Magyarországon?

 

Nagyon egyszerű: a rendszerváltás után a neoliberális konszenzus minden társadalmi egyenlőtlenséget tematizáló és kapitalizmust kritizáló mondást kiirtott, nem tették lehetővé, hogy képviselni lehessen ezeket, ráadásul az 1989-1990 előtti rendszer nagyon le is járatta magát.

 

2010 után pedig egy teljesen más széljárás köszöntött be Magyarországra. Aki magát még valamelyest rendszerkritikusnak vallja, mondjuk a Párbeszéd vagy az LMP, az is küzd, mert szerintem nem hisz abban, hogy Magyarországon lehet radikális, rendszerkritikus pártként fellépni. A Szanyi-párt ugye még próbálkozik ezzel, de az kegyeleti okokból még említésre sem érdemes.

 

Hogy érti ezt? Halva született?

 

Ennyi elég, ezt mindenki érti. Én ott nagyon nagy szimpátiával vagyok Kalmár Szilárd iránt, aki egy nagyon trú, szociális munkás arc, de rettenetesen sajnálom, hogy egy ilyen projektben kell dolgoznia. Valószínűleg nem lát mást, ahova becsatornázhatná a politikai energiáit – és ez nagyon szomorú.

 

A rendszerkritikában sokkal nagyobb potenciál van, mint amit sokan feltételeznek. Sokan azt gondolják, hogy ez a vonal elidegenítené a szavazókat, és felesleges törésvonalakat indítani. Én viszont

 

nem nagyon látom, hogy a megélhetési és egyenlőtlenségi törésvonalakon túl hogyan lehetne igazán megfogni Orbánékat.

 

Ezek mentén viszont nagyon jól detektálható, hogy mi a probléma a társadalompolitikájukkal, plusz megképezhetők azok a koalíciók, amik kulturálisan nem feltétlenül. Nagyon kevés dolog fogja összekötni kulturálisan az SZFE-dolgozót a Dunaferr-dolgozóval, meg az agráriumban dolgozó kisvállalkozóval, de ha arról lehetne beszélni végre, hogy egyébként a megélhetési nehézségek hogyan sújtják őket külön-külön, akkor érdekkoalícióba lehetne őket kovácsolni.

 

Schiffer András mondta, hogy ha egyszer vége lesz az Orbán-rendszernek, az a bérfeszültségek miatt lesz.

 

Ez biztos, hogy egy nagyon súlyos feszültség. Az is látszik viszont, hogy ennek a tompításában nagyon jó az Orbán-kormány. Részben azért, mert ezt az ellenzék nagyon szemérmesen meri csak tematizálni, ha meg tematizálja, akkor csak a sok-sok probléma egyikeként. Igazából csak erről kéne beszélni.

 

Miért nem merik jobban tematizálni?

 

Mert nem hisznek benne. Valahányszor beszélek egy ellenzéki politikussal, azt látom, hogy ezerfelé van a figyelme: kell foglalkozni a jogállam leépülésével, a brüsszeli kritikákkal, ésatöbbi...

 

Ezt mind el kéne felejteni a picsába, és azt kéne mondani, hogy egyetlen egy dologról kell beszélni: hogy ma Magyarországon nincsen középosztály, és hogy amit a bérfelzárkóztatásról mondanak Orbánék, az hazugság.

 

Ugyanebben az interjúsorozatban Farkas Attila Márton azt mondta, hogy szerinte hamarosan lesz itthon egy baloldali hullám, amire rásegít, hogy annyit komcsiznak az emberek, hogy ez ki fogja termelni őket. Megtörténhet ez?

 

Lehet, hogy most is vannak olyanok, akik kommunistának vallják magukat, de azért ez nem hiszem, hogy széles társadalmi támogatottságot tudna eredményezni. Egy újbaloldali hullám viszont jöhet, és fontos látni, hogy egy sokkal karakteresebb szocialista programmal fellépő pártra lenne igény.  Azt is fontos viszont látni, hogy az, hogy ezt nem meri meglépni, az egy olyan vakság az ellenzék részéről, ami súlyosan veszélyezteti a 2022-es esélyeiket is. 

 

 

Egyetlen egy törésvonalat tudnak kialakítani Orbánnal szemben: a megélhetési válságot. Minden másban, amiben próbálják megfogni, vagy jobb, vagy gátlástalanabb, vagy már úgyis megfizette a társadalmi és politikai költségeit, tehát igazából már nem lehet rajtakapni.

 

Azzal, hogy szétbarmolja a jogállamot, nem lehet különösebben megfogni az öreget, erre ráment már három választás. A stadionozás szintén tök fölösleges, mert láthatóan ez se különösebben mozgatja meg az embereket.

 

Mészáros Lőrinc arra alkalmas, hogy lehessen rajta ventilálni különböző vacsoraasztaloknál, de arra nem, hogy megképezzen egy széleskörű koalíciót.

 

Szintén Farkas Attila Mártonnak volt egy olyan kritikája a hazai újbaloldallal szemben, hogy olyan szakzsargont használ, ami egyáltalán nem közérthető, az egyszerű melós nem érti. A Partizánnál figyelnek a közérthetőségre?

 

Figyelünk, de az teljesen egyértelmű, hogy mi is a középosztály médiuma vagyunk, politikailag is nagyon tagolt a közönségünk. Ahhoz, hogy olyan emberekhez tudjunk eljutni, akiknek a kulturális tőkéjük alacsonyabb, mint a mienk, ahhoz teljesen más formátumok kellenek. Nem lebutítottak, hanem mások. Máshogyan kell beszélni, más metaforákkal, más hasonlatokkal kell élni. Ez egy külön munka, és nemcsak a szerkesztőség szándékán múlik, hanem azon is, hogy van-e kapacitás például sokkal több vizuális anyag létrehozásához, vagy a meghívott vendégek körének másféle beazonosításához.

 

Ez nagyon érdekel intellektuálisan, de egyelőre nem ez az elsődleges feladatunk, bár néha teszünk rá kísérletet. Ez egy előttünk álló, nagy feladat, amit remélem a következő években el is tudunk végezni.

 

Mik a különbségek és a hasonlóságok a hazai és a nyugati újbaloldal között?

 

Angliában például nagyon erős a szcéna, nagyon mások a problémáink, mint nekünk, és ott a baloldalnak olyan kihívásokkal kell szembenéznie a liberálisoktól, mint például az identitáspolitika, ami azért Magyarországon szerencsére még nem annyira erős. Más a mozgalmi háttér is, a mi régiónkban inkább a Balkán, a posztjugoszláv országok azok, amik izgalmasak.

 

Ott szerintem nagyon komoly együttműködési potenciál van, ami jelenleg nincsen kiaknázva.

 

Milyen együttműködésre gondol?

 

Ott vannak létező intézmények, amik tudást termelnek, fesztivált szerveznek, tanszéket üzemeltetnek Belgrádban. Ezeket jobban össze kéne szerveznünk, ami szintén nagy vízióm. Van is már valamennyi mozgás ilyen téren, de most a Covid nagyon áthúzta. A Mérce szervezésében lett volna ezzel kapcsolatban valamilyen előrelépés, reméljük, hogy minél hamarabb elmúlik a vírus, és akkor majd lehet jobban inspirálódni egymástól. 

 

Trianon századik évfordulóját eredetileg sokkal szélesebb nemzetközi kitekintéssel akartuk megcsinálni, összeültetni a regionális, posztmonarchista országokat, és megnézni, hogy milyen interetnikus narratívákat lehetne írni Vučić és Orbán monoetnikus narratíváival szemben. Nagy perspektíva van abban, hogy ezeket a történeteket összefűzzük a nagypolitika ellenében.

 

Beszéljünk önről is: kicsoda ma Gulyás Márton? A Simicska-birodalmat feltérképező újságíró, vagy a békemenetbe M1-esként trollkodva bemenő aktivista?

 

Szerintem a kettő megfér egymás mellett. Utóbbi ugye egy hírszatíra volt, ebben kevésbé látok feszültséget, mert mindkettőnek médiatermék volt a végeredménye. Az egyik egy daily show-s prank, a másik meg egy oknyomozó anyag.

 

A magyar média korlátozottabb működésének tudható be, hogy ennyire elválasztja a médiaszerepeket.

 

Ezeket nyugodtan lehet csinálni egyszerre, ezt nem érzem hitelességdeficitnek. Csak azért nem csinálok már például ilyen háttérhatalmas adásokat, mert most nincsen hozzá ihletem, de ha lenne, akkor nem érezném gátját annak, hogy azt csináljam.

 

Ha már politikai aktivizmus: a nem kormánypárti médiában sokszor megfigyelhető, hogy kritikusak az ellenzéki politikusokkal is, viszont amint jön a választás, lecsavarják ezeket a hangokat. Hogy van ez a Partizánnál?

 

Nálunk Karácsony Gergely a megválasztása napján kapta azt a kérdést, hogy meg fogja-e tenni Molnár Zsoltot főpolgármester-helyettesének.

 

Az már a megválasztása után volt.

 

Elsőként tettem fel neki ezt a kérdést, és amikor először nem kaptam választ, még kétszer visszakérdeztem. A választás előtti időszakban szintén kapott lehetőséget arra, hogy kifejtse a véleményét, illetve megjelent egy háromrészes dokumentumfilm-sorozat a regnáló főpolgármesterről, aki a saját döntése alapján nem szerepelt ebben.

 

Hogy egyébként a Partizán érdekelt volt a váltásban, hogy nem kívánta Tarlós újrázását, az nyilvánvalóan nem meglepetés senkinek, viszont nyíltan nem támogattuk egyik jelöltet sem. Ez szerintem fontos határvonal.

 

Más jelölttel szemben sem volt semmiféle előítéletünk. Puzsér Róbert például szintén kapott meghívást a műsorba, de nem élt vele. Egy kritikája lehet a Sétáló Budapestnek a Partizán felé: tavasszal kellett volna tudósítanunk a Sétáló Budapest konferenciáiról, kellett volna valamit publikálnunk a szakmai anyagaikról. Ez hiba volt a részünkről, több figyelmet érdemeltek volna, mi viszont későn kapcsoltunk.

 

 

Mi volt ennek az oka?

 

Figyelmetlenek voltunk, hiba volt, ezt bármikor vállalom. Ez az egész nekem is egy tanulási folyamat, nagyon sokszor követek még el hibákat, de vállalom értük a felelősséget.

 

Kell egy újságírónak önmagát ostoroznia, hogy mivel foglalkozik vagy nem foglalkozik? Nem egy politikusnak kéne annyira tökösnek, tehetségesnek, jó előadónak lennie, hogy foglalkozzanak vele?

 

De a Sétáló Budapest esetében ez állt, ha valamivel rendelkezett az a kampány, akkor azok ezek az ismérvek. Itt én hibáztam.

 

Volt egy Közös Ország Mozgalom nevű projektje is még 2017-ben. Visszanézve volt annak értelme? Kívülről úgy tűnt, hogy iparkodtak beleszólni a politikusok dolgába, akik meg erre nagyívben tettek, és a maguk feje után mentek.

 

Két értelme biztosan volt a működésünknek: egyrészt egyértelművé vált, hogy a politikai problémákat a pártoknak kell megoldaniuk. Ez korábban is sokaknak világos lehetett, de 2018-ban lett valóban egyértelmű, hogy azt,

 

hogy milyen szövetségi logika mentén, milyen lemondások és alkuk árán működjön a politika, kívülről mozgalmak, civilek nem tudják meghatározni.

 

Ajánlásokat persze lehet tenni, részt lehet venni vitákban, lehet opponálni a pártok álláspontját, de nem lehet elvégezni helyettük a politikai munkát.

 

A személyes tanulság meg az, hogy ha pártpolitikával akarok foglalkozni, akkor pártpolitikusnak kell lennem, nem pedig kívülről ugatni. Mivel ezt nem tartom a magam számára adekvátnak, ezért jutottam arra, hogy a médiatér és a kultúra, az ott megfogalmazódó felvetések alakítása, új terek építése lehet a feladatom.

 

Ha már a pártoknak tett ajánlásokról beszél: 2018-ban VIII. és IX. kerületet is magába foglaló fővárosi körzetben azt mérték, hogy az a DK-s Ara-Kovács Attila volt az esélyes jelölt, aki két méterre a Mátyás tértől nem tudta, hogy hol van a Mátyás tér, szemben a helyi ügyekben jártasabb és ismertebb Baranyi Krisztinával. Nem vált önbeteljesítő jóslattá ez a mérés?

 

Csodálatos lett volna, ha ekkora tematizáló ereje lett volna a Közös Ország Mozgalomnak. Ha így lett volna, többen vettek volna részt a taktikai szavazásban hatszázezer főnél – ami így is elképesztő mennyiségű embert jelent –, és nem kétharmados Fidesz-kormány ülne a hatalomban.

 

Visszatérve a kérdésben megfogalmazott kritikára: javaslatokat tenni legitim, még ha cselekedni helyettük, felszólítani őket, hogy „ez a helyes, ezt csináljátok”, nem lehet. Az sajnos igaz, hogy a pártok nem mindig csinálják meg a politikai munkát, és ki kell verni belőlük, hogy ezt megtegyék. 2018-ban még azt a minimális erőfeszítést sem tették meg, ami kellett volna a szavazatmaximalizáláshoz, és ami elemi érdekük lett volna. Aki ezzel elégedetlen, az lépjen be a pártokba, és belülről változtassa meg őket.

 

A magyar pártok legnagyobb problémája, hogy krónikusan kevés tagjuk van, és emiatt nem tudják betölteni a társadalomformáló funkciójukat. A Fidesz sem.

 

Hogyan értékeli a Márki-Zay Péter-féle Mindenki Magyarországa Mozgalmat? Ők jól csinálják azt a tanácsadást és finom nyomásgyakorlást, amivel hatni lehet a pártokra? Vagy van kritikája velük szemben?

 

Ha lesz kritikám, elmondom azt Péternek, vagy elhívom egy műsoromba, és ott szembesítem vele, de nem akarok itt üzenni neki. Aki olvassa ezt az interjút, szerintem el fogja tudni dönteni, hogy a fent meghatározott, általános elveknek az MMM megfelel-e.

 

Amikor még a Közös Ország Mozgalmat csinálta, találkozott egy Szrgya Popovics nevű szerb politikai aktivistával is. A kormánypárti média szerint Soros-ügynök, igazából egy forradalomcsináló, akinek bőven találni kétes ügyeit, ha az ember felmegy a WikiLeaksre. Milyen tudást kapott tőle?

 

Semmilyet. Őt arról kérdeztem, ami nem derült ki különböző forrásokból az általa vezetett és a Slobodan Milošević-diktatúra megdöntéséhez hozzájáruló Otpor! mozgalomról. Arra voltam elsősorban kíváncsi, hogy mi volt az Otpor! szerepe abban, hogy kovászként tudott működni az ellenzéki pártok között.

 

Akkor nem kapott olyan aktivistaképzést, mint amiket Popovics szokott tartani például a Közel-Keleten vagy Ukrajnában?

 

Nem, de szívesen megnéznék egy ilyen eseményt. Vicces sztori: amikor idejött, a Miniszterelnökségtől kapott egy levelet, amiben meghívták kávézni Orbán Viktorral, merthogy Szrgya és Orbán ismerik egymást még a kilencvenes évekből.

 

Csak aztán valószínűleg kapcsolt a propagandagépezet, és végül mégsem volt alkalmas kávéznia a miniszterelnök úrnak.

 

Ez érdekes, főleg annak fényében, hogy a Magyar Időktől kezdve sok kormánypárti orgánum úgy hozta le Popovics látogatását, hogy Gulyás Márton idehívott egy Soros-ügynököt, hogy forradalmat csináljon Magyarországon.

 

Érdekes volt, hogy ez az ellentmondás nem ment át akkor a médián. Ha már a régi időkön merengünk: nagyon sajnálom, hogy nem lett végül tartós az az agóra, amit a 2018-as választás előtt a Közös Ország Mozgalommal hoztunk létre szimbolikusan az Országházzal szemben, az Alkotmány utcában, ahol most a Trianon-emlékmű van.

 

Annak az volt a célja, hogy kialakuljon egy hely, ahol politikai vitákat lehet folytatni. Ez nagyon szexi lenne, és volt is pár jó vita ott. Például a pesti srácokos Huth Gergely és az átlátszós Bátorfy Attila között. És akkor még Huth sem annyira elvetemült, gátlástalan véleményt tolt, mint ma. Sajnálom, hogy most már ez a tér más célokat szolgál – hogy milyeneket, abba jobb, ha bele sem megyek.

 

 

Ha már Huth Gergelynél tartunk: mondana nekünk öt tehetséges, fiatal, kormányközeli újságírót?

 

Értsük úgy a tehetséget, hogy a moralitást félrerakjuk, és csak azt nézzük, hogy a saját műfajukban elérik-e azt a célt ezek az újságírók, amit szolgálnak. Ha így nézzük, Bohár Dani és csapata tehetséges.

 

Más kérdés, hogy a tehetségüket gátlástalanul és rossz célokra használják, és a választói informálódás szempontjából nagyon káros, amit csinálnak.

 

Kevésbé gátlástalan, de tehetséges Vincze Emília és Jeszenszky Zsolt is.

 

Miért káros ezen újságírók, médiaszereplők tevékenysége?

 

Mert a céljuk az, hogy szétcsesszék a diskurzusokat, elbutítsák a politikai vitákat, és az ellenfelet olyan pozícióba tolják, amit soha nem képviselt, ezáltal folyamatos magyarázkodásra kényszerítve őt.

 

2016 és 2018 között, amíg frontálisabb szerepet vittem, folyamatosan olyan vádak alól kellett tisztáznom magam, amiknek a közelében sem voltam. Eklatáns példa, ami ott virított a kormánypárti sajtótermékek címlapján a 2018-as választást követő héten, hogy fel akarom robbantani Budapestet, behívom az antifát, és lángolni fog a főváros.

 

Az ilyeneket jól eladni nagyon kártékony tehetség, de a tehetséget magát ne vitassuk el a demokrácia ellenségeitől.

 

Eddig három tehetséges kormányközeli újságírót mondott. Van még?

 

Szemben Gönczi Gáborral és Marsi Anikóval, akik szolgalelkűek és semmilyen szempontból nem érdekesek, nagyon tehetséges – bár annyira már nem fiatal – riporter Földi-Kovács Andrea, aki a 2019. februári interjújában belekényszerítette Karácsony Gergelyt egy apologista álláspontba a Jobbikkal való összefogás kapcsán. Az nagy teljesítmény volt. Ő is gátlástalan, de messze a legtehetségesebb újságíró azon az oldalon. Ezen kívül a Mandiner környékén látok olyan próbálkozásokat – elnézést, neveket nem fogok tudni mondani –, ahol van kakaó.

 

A hetilapnál vagy az online portálnál?

 

Inkább a portálnál. A hetilap kilencven százaléka kifejezetten olvashatatlan. Gondolkozom még, hogy ki lehetne az ötödik megnevezett újságíró, de most nem megy. És pont ez az érdekes, hogy nem tudnak – ahogy a Fox Newsnál mondjuk erre képesek – felmutatni öt olyan arcot, akikben megvan az a meggyőződés, meggyőző erő és gondolat, ami kell ahhoz, hogy egy indoktrináló-evangelizáló véleményműsorba tegyék őket.

 

Öt tehetséges, fiatal újságíró a nem kormányoldalon?

 

Belőlük rengeteg van. Az exindexes Előd Fruzsina fantasztikus, a 444-nél Magyari Péter vagy Plankó Gergő, de ott van még Fabók Bálint és Kasnyik Márton a G7-nél, Pap Szilárd István és Tóth Csaba Tibor a Mércénél, vagy Techet Péter és Illés Gergő az Azonnalinál. Idősebb már, de a Válasz Online-nál Élő Anita is kiváló újságíró.

 

Szóval vannak Magyarországon jó tollú újságírók, és vannak érdekes újságírói tartalmak.

 

Mi volt ön számára a rendszerváltás után a legmeghatározóbb politikai esemény?

 

Amikor az MSZP-s vezetésű önkormányzat politikai okokból – a tantestület, a szülői munkaközösség és a diákok egybehangzó véleménye ellenére – a régi, általa favorizált igazgatót választatta meg iskolánk, a Berzsenyi Dániel Gimnázium élére. Ekkor vettem részt életem első tüntetésén úgy, hogy tudatosan mentem.

 

Ez mikor volt?

 

2001-ben. 

 

Sikerült valamit elérni a tiltakozással?

 

Nem igazán. Nyilvánvalóvá vált, hogy hibás döntés volt, de aztán a régi-új igazgató, Somogyi László politikai bosszúállásból kirúgta az osztályfőnök-helyettesünket és más tanárokat is.

 

Érdekes, hogy ezt említi, és nem mondjuk a 2006-os eseményeket.

 

Az akkori tüntetések kirobbanása előtt két nappal kezdtem el dolgozni gyakornokként az MTV-ben. Gyűlöltem, mint a szart.

 

Két nap után?

 

Már az első órában gyűlöltem. Olyan szar, szemét munkahelyem az életben nem volt: a gyakornokot a lábtörlő alatti szinten sem vették emberszámba. Az első napomon körbe se vezettek, nem mutatták meg, mit és hogyan csináljak, csak bebasztak a dolog közepébe, hogy találjam fel magamat. Nyilván ilyenkor az ember csak hibát tud véteni, amiért az ott dolgozók az összes frusztrációjukat, passzív agressziójukat rád öntötték. Ez volt a dolgod gyakornokként, hogy pofozózsákja legyél a kiégett, depressziós, negyvenes tévéseknek. 

 

Úgyhogy két nap után már arról álmodoztam, hogy föl kéne robbantani az egészet a picsába. Snitt: a harmadik napon fölgyújtották a tévészékházat.

 

Örültem, hogy emiatt nem kellett többet visszamennem, de ők sem kerestek engem.

 

Akkor hálát ad Gyurcsány Ferencnek az őszödi beszédért és a 2006-os zavargásokért?

 

Inkább magamnak adok hálát, hogy felismertem, hogy nem az az utam, hogy a médiával foglalkozzam.

 

És mégis ezt csinálja most is.

 

De nem az MTVA-nál. Ha 2006-ban ez volt a helyzet ott, el nem tudom képzelni, milyen lehet most. 

 

Ha már itt tartunk: van értelme még az ellenzéki szereplőknek kiegyensúlyozott közmédiát követelni? Hadházy Ákosnak például a becsípődése, hogy ha százezer ember elmegy tüntetni a Kunigunda utcába, akkor majd hirtelen minden megváltozik.

 

Van értelme ezt követelni, csak pontosítani, tudatosítani kéne, hogy mit jelent. Lehetne persze kitalálni mindenféle megoldásokat arra, hogy hogyan lehetne most kiegyensúlyozottabb a közmédia, de az egyedüli, tartós megoldás erre szerintem, hogy ha egyszer erre lehetőség lesz, tisztességes embereket kell odaengedni, akiket megvédünk, ha elkezdik kicsinálni őket. 2010 előtt sok olyan vezetője volt a közmédiának, akiket lehetett volna erősebben támogatni, amikor elkezdték belekényszeríteni őket mindenféle pártos logikákba. 

 

Ön vagy a Partizán szerkesztősége mennne dolgozni a közmédiába, ha ez az ablak megnyílna?

 

Nem tudom, mi lesz tíz év múlva, de nem véletlenül nem máshol dolgozom.

 

Kaptam már ajánlatot országos kereskedelmi médiumtól, amit elutasítottam, mert azt gondoltam: nem tudnám ott azt csinálni, amit jónak és helyesnek tartok. Ehhez saját médiumot kell fölépíteni.

 

És ha ez működik, akkor szkeptikus vagyok, hogy ezt érdemes-e becserélni egy közmédiás pozícióra. Ráadásul felelős vagyok azokért az emberekért, akikkel a Partizánban együtt dolgozom, és bennük gondolkodom az elkövetkező években.

 

Közszolgálatiság az, amit a Partizán csinál?

 

Nem, még ha vannak is benne közszolgálati elemek. Például ma éppen Boldogkői Zsolttal és Falus Ferenccel beszélgettünk arról, hogy mit kell tudni a koronavírus-járvány második hullámáról – ez közszolgálati jellegű tartalom, de ez még nem teszi közszolgálativá a Partizán egészét. 

 

Volt egy nagy publicitást kapott vitája Márton Joci CEU-n végzett LMBTQ-aktivistával arról, hogy önnek mennyi joga van véleményt formálni olyan kérdésekben (például a transzneműek kérdésében), amikben nem érintett – ön ennek a kritikának végül helyt adott. Ez szerkesztési elv lesz a Partizánban is? Cigányügyben csak cigányok, melegügyben csak melegek szólalhatnak fel?

 

Súlyos dilemma, amit most felvetettek, és nem lehet rá vagy ez, vagy az alapon válaszolni. Ha csak az érintettség számítana egy-egy ügy kapcsán, nem beszélhetnénk demokráciáról. Hiszen ki és mi alapján döntene az érintettségnek arról a fokáról, ahonnan már bele lehessen szólni az adott ügybe? Mint a politikai közösség tagja én is érintett vagyok abban, hogy a kormány lejjebb szállítja-e a tankötelezettséget, nem csak a gyerekek, a szülők és a tanárok.

 

Ha az érintettség alapján gondolkodnánk mindenről, az kártékonyan egymástól elszeparált közösségekre szakítaná a társadalmat. 

 

Emellett viszont igaz az is, hogy vannak súlyosan alulreprezentált, méltóság- és méltányosságdeficitben szenvedő társadalmi csoportok, kisebbségek, amik azonnali elismerést követelnek a saját identitásuknak.

 

Az új műsorvezetőkön keresztül ki fogják elégíteni ezt az igényt?

 

Nem tudom, hogy ezen keresztül kell-e kielégíteni ezt az igényt, csak azt mondom, hogy tudatosítanunk kell, hogy ez van, létezik, és nem szabad illegitimnek tekinteni. Ha egy roma ember azt mondja, hogy neki a roma identitása az elsődleges, és nem az, hogy szegénységből érkezik, nem mondhatom azt neki, hogy „rossz percepciód van a saját életedről, és az osztályidentitásod sokkal inkább formálta a tanulási, utazási és kapcsolatteremtési lehetőségeidet”. Mert milyen alapon vitatnám el tőle, hogy nem a roma identitása formálta ezeket a lehetőségeit? Ez olyan vita, amiben még csak most tanuljuk a helyes kérdésfeltevést. A Márton Joci-féle vitából azért vonultam vissza, mert úgy éreztem, hogy Facebookon keresztül ezt nem lehet abban a mederben lefolytatni, amiben kéne. 

 

Egy dolog még ehhez: nemrég azért utasítottam vissza egy panelbeszélgetésen való részvételt, amiben a Black Lives Matter és az amerikai rasszizmus lett volna a téma, mert ez a kérdés Magyarországon rohadtul irreleváns, ráadásul a nyilvánosság csak egy kis szelete foglalkozik vele és próbál súlyos távolságból ítéleteket alkotni.

 

Miközben a saját problémáinkról nem szervezünk ilyen mélységben vitákat. Arról például, hogy hogyan alakultak az elmúlt három évtizedben Magyarországon a Budapesten kívüli népesség közművelődési esélyei. Hogy a tudatipar hogyan uralta le különböző tőkeérdekeken keresztül a mindennapi nyilvánosságunkat. Hogy milyen etnikai konfliktusok feszítik ezt az országot. Sokkal többet kéne beszélnünk ezekről a témákról, magunkról, mintsem elképzelt diskurzusokat ideimportálni.

 

FOTÓK: Petróczi Rafael / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Január 20-ig három szakaszban oldják fel az eddigi szigorú járványügyi korlátozásokat.

Logikusnak nevezte Volner János az általa benyújtott választásitörvény-módosítási javaslatot. Szerinte úgy is lehet értelmezni az ügyet, hogy megvalósították a DK szándékát.

A többségében németnyelvű olasz autonóm tartomány szerdán fejezte be lakosságának letesztelését – kevesebb, mint egy százalék koronavírusos.

Kovács Gergely szerint nem az a legszomorúbb, hogy az ő indulásuk megnehezül, hanem hogy a sem Orbánhoz, sem Gyurcsányhoz tartozni nem akaró kicsiket fojták meg vele.

Ők is behódolnak az antigénteszteknek, a miniszterelnöknek pedig jelenleg az a nagy álma, hogy azokhoz még karácsony ingyenesen hozzá lehessen férni

Térjünk vissza mielőbb a schengeni zónán belüli szabad mozgáshoz, sürgeti az Európai Parlament. Mindezt a fideszesek is megszavazták, pedig Orbán már szeptember óta zárva tartja a magyar határokat.

A gyógyszergyártó szerint azonban nem verseny, hogy kinek milyen hatékonyságú vakcinája van az előzetes tesztek alapján, mert a világnak úgyis sokféle vakcinára lesz szüksége.

A hét kérdése

Tud-e jönni a Jézuska, ha marad az este nyolcas kijárási tilalom? Hogyan korlátozzuk a szilveszteri bulikat? Dönts te, mielőtt a kormány döntene!

Azért ide elnéznénk

A Külügyi és Külgazdasági Intézet november 26-i online kerekasztal-beszélgetése.

Ezt is szerettétek

Milyen volt a jugoszláv néphadsereg katonájaként megélni a boszniai háború kitörését; miért éppen úgy születetett meg a béke, ahogy?

Magyarország első szociális söréhez hírességek sora adja a nevét. Hogyan lehetsz szuperhős a sörivással? Miért áll bele a csapatuk megosztó témák támogatásába is? Podcast!

A Helyzet vendége Eric Weaver, a Debreceni Egyetem docense, akivel megbeszéltük, mit hozhat Magyarországnak, ha Joe Biden az USA elnöke.

Ahogy nő a koronavírus-fertőzöttek száma, úgy gyűjtenek egyre többen közvetlen tapasztalatot a járványügyi intézkedésekről. Ez alól az Azonnali szerkesztősége sem volt kivétel. Podcast!

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás