Ideje volna a többpártrendszernek!

Pont azért jön létre az összefogás, hogy a mostani természetellenes állapot megszűnjön. Nem feature a két tömb, hanem bug, amit minél hamarabb fel kell számolni, és olyan választási rendszert csinálni helyette, ami a pluralizmust erősíti.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Olvasom Gyenge Dániel elmélkedését arról, hogy Magyarországra kétpártrendszer kéne, és az merül fel bennem, hogy valaki komolyan vette azt a facebookos tanácsot, hogy „kerüld el a másnapot, maradj részeg!”. Gyenge javaslata a kétpártrendszerre leginkább ennek az ötletnek a politikai megvalósítására hasonlít. Csakhogy ahogy a konstans alkoholizmus mérgezéshez (vagy legalábbis májgondokhoz) vezet, ugyanúgy a kétpártrendszerre berendezkedés is egy olyan „megoldás”, ami csak súlyosbítja a gondokat, ahelyett, hogy megoldaná őket.

Eleve a kétpártrendszer nem egy kidolgozott, kitalált, kreált rendszer, hanem egy kialakult válasz egy rossz választási rendszerre. Jellemzően ott, ahol egyfordulós a választás és az egyéni választókerületekben dől el, valamint nincsen, vagy nem jelentős a kompenzációs lista. A két legismertebb példa az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok. Jelenleg szerintem egyiknél sem olyan a közélet színvonala, hogy azt nagyon irigyelni kéne.

Egyáltalán nem igaz, hogy az ottani választók lelkesebbek lennének, és jobban bevonva éreznék magukat a politikába a kétpártrendszer miatt, mint azt Gyenge írta. Jelentős részük konstans befogott orral szavaz, néhányan pedig csakazért is valamelyik esélytelenebb jelöltre, amiből jó kis bűnbakképzés kerekedhet a vesztes nagypárti jelölt hívei részéről – nem vesézem, ismerjük.

Még csak az sem igaz, hogy automatikus lenne a politikai váltógazdálkodás. Ha olyan a két párt közötti törésvonal, akkor simán átbillenhet egy egyenlőtlen, centrális erőtérszerű állapotba a dolog, és ez nem is áll távol a brit helyzettől: a 20. században 57 éven keresztül voltak a konzervatívok hatalmon, miközben a maradékon a liberálisok és a 30-as években alakult Munkáspárt osztoztak. A konzervatívok el is kezdték magukat természetes kormányzópártnak becézni. Nem gondolom, hogy a demokrácia és az állampolgárok közösségérzete szempontjából jó állapot, ha a szavazók kicsit kevesebb, mint fele folyamatosan úgy érzi, hogy az ő szavuk csak véletlenül nyomhat a latban.

Nem csoda, hogy az egyfordulós, egyszerű többséges választási rendszert egyre több országban cserélik le. Bár Kanadában még tartja magát, de Ausztráliában már 1918 (!) óta preferencialistás szavazási rendszer van, Új-Zélandon pedig egy 1993-as referendum után 1996 óta vegyes rendszerben szavazzák meg a képviselőiket: egy szavazat megy az egyéni képviselőre, egy a pártra. És mégis sikerült Jacinda Ardernnek földindulásszerű (mindenki bocsánatáért esedezem, hogy elsütöttem ezt az anglicista közhelyet) győzelmet aratnia pár napja, azzal az egyszerű módszerrel, hogy jól kormányzott, és szakértőkre hallgatva sikeresen kezelte a koronavírust. A választók ezt jutalmazták, érthető módon.

Mindezek alapján tényleg semmi értelmét nem látom annak, hogy át akarjuk venni azt, amit a használói jelentős része inkább nyűgnek érez.

Ehelyett inkább pont, hogy a Gyenge Dániel cikkében lesajnált pluralizmust kéne erősíteni. Ott van ellenpéldának Hollandia, ahol akkor is működik az ország, ha 225 napig nem áll fel a kormány, mint történt az 2017-ben. De még a félelnöki Francia Köztársaságban is jobban működik a pluralizmus, azon egyszerű oknál fogva, hogy az államfőt bár közvetlenül választja az egész nemzet, de volt annyi eszük a franciáknak, hogy kétfordulóssá tegyék az elnökválasztásukat. Az ötödik köztársaságukat koptatják a magyarok harmadikjával szemben, ötödszörre már elvárható, hogy sikerüljön egy stabil rendszert kalibrálniuk…

A lényeg, hogy a választás első körében szavazhat szívvel a választó, a legszimpatikusabb jelöltre – aztán szintén ez történik, kiválasztja a szavazó a legszimpatikusabbat, csak éppen a bármennyi helyett kettő közül. Így érvényesül a másodlagos preferencia, de közben megvan az az élmény is, hogy kinyilvánítottuk, kit szeretnénk igazán.

Be kell ismerjem, a kormányozhatóság miatt én is sokáig aggódtam. Azt gondoltam, hogy azért mégiscsak jobb, ha egy párt, vagy pártszövetség szerez egy kényelmes többséget a parlamentben, és el tudja kormányozni az országot. De mostani fejjel azt látom, hogy kifejezetten jót tenne a politikusainknak, ha arra kényszerülnének, hogy megegyezzenek egymással.

Leginkább azért, mert így van csak esély feloldani az évszázados népies-urbánus ellentétet.

Lássuk be, a politikai elitünk nem fog magától felhagyni a bipolaritás erősítésével, hiszen kifizetődő a „másik oldalt” patásördögnek bemutatni. Nem csak instant alternatívává teszi meg az aktuálisan éppen legéletképesebb ellenoldali gittegyletet, de ad egy felmentést is: bármilyen aljasságot meg lehet indokolni a bipolaritásba beragadt saját szavazótábornak azzal, hogy „még mindig jobb, mintha a másikak csinálnák!”. Lásd még „egy dolog, hogy lop a Fidesz, de legalább magyarnál marad a szajré!”.

Ráadásul mindez hosszan fenntartható. A kommunisták elvették a földet és a vállalatot a kulákoktól, a kulák és polgári gyerekek elveszik a színházat a libsiktől (és tehetségtelen, de szolgálatkész strómanokra bízzák, mert a tehetségesek, az értelmesek már menekülnének ebből az akolmelegre és kölcsönös gyűlöletre épülő felosztásból). Az is beszédes, hogy

Ezt döntené meg egy plurális rendszer. Hiszen a középjobb kénytelen lenne koalícióban kormányozni a középballal vagy fordítva, esetleg bevéve a zöldeket, vagy a liberálisokat. Vagy a kalózokat, talán a kétfarkú kutyákat. És jó eséllyel feltétel lenne ilyenkor a koalícióba lépéshez a radikálisok fékentartása és a tolvajok megbüntetése. Szinte utópisztikusan szép kép. Nyilván kényelmetlen együttműködésre is kerülne sor, amikor a mérsékeltek összeállnak például mindkét oldal radikálisaival szemben, de az ország biztos, hogy nem lenne inkompetensebben kormányozva, mint most. De ami sokkal fontosabb: ez a rendszer megtanítana valamire, amit ebben a szerencsétlen országban lassan másfél évszázad nem volt elég megtanulni, pedig alapvető volna: elviselni egymást.

Bizony, egy arányos választási rendszer által ránk kényszerített koalíciós kormányzás először kényelmetlen lenne a résztvevőknek. De közben végre megtanítana mindenkit alapigazságokra, mint például arra, hogy

Ezt a fájdalmas leckét nem csak, hogy el tudná viselni a politikai elitünk, de kifejezetten rá is férne végre, az örökös polgárháborúsdi helyett.

Cserébe a pártok végig megmutathatnák a saját arcélüket és különbözőségüket. Nem állna elő olyan helyzet, amikor egy ideológiailag és ízlésileg iszonyatosan diverz pártszövetség áll éppen össze, és készül megegyezni minimum a közös jelöltekben. Kár lenne tagadni, hogy ez egy természetellenes állapot, és

Két fordulóval és nagyobb arányú listás helyekkel, győztes-túlkompenzálás nélkül.

Addig viszont, amíg ez a választási rendszer van, kénytelenek egybetömörülni azok, akik ténylegesen többpártrendszert szeretnének. Sajnos itt húzódik a törésvonal: bipolaritás, folytonos harc, kettéosztott ország, vagy pluralizmus, alkuk, együttműködés és civilizált politikai küzdelem. A többi „csak” szakpol.

A szerző a Momentum józsefvárosi önkormányzati képviselője, a cikkben foglaltak nem a párt, hanem a szerző magánvéleményét tükrözik.