Egy kérdésem van csak

Molnár Róbert

Szerző:
Molnár Róbert

2020.10.23. 09:47

Sokan gondolják, hogy a társadalmi kijózanodással felérő, október 23-hoz hasonló nagy robbanások előtt valami hatalmas, égbekiáltóan nagy „kémiai együttállásnak” vagy egy oltári nagy pofonnak kell bekövetkeznie. De nem feltétlenül van ez így.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, eredetileg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

 

„Oly korban éltem én a földön,
mikor besúgni érdemes volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős,
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest!”

(Radnóti Miklós)

A fiúcska vidáman ballagott az óvodából hazafelé. Elképzelte, milyen örömet szerez majd apjának a szájukba adott kis rigmussal. Buzgón ismételgette az oviban tanultakat. Hibátlanul mondta fel: „Rákosi Mátyás a mi apánk, ő ad nekünk kenyeret!”

Dicséret helyett azonban egy atyai nyakleves lett a jutalma, hogy megtanulja és emlékezzen rá, amíg csak él: ki az ő apja, és ki ad nekik kenyeret.

Apám 1948-ban született, de máig emlékszik a rigmusra és persze arra is, amikor szemben találta magát az egyébként jámbor apja – az én drága néhai nagyapám – tenyerével.

Mikorra apám az óvodába került, a Rákosi-rezsim már teljesen kiépült. Fokozatosan gyűrte maga alá a jogállamiságot szavatoló intézményeket: az ügyészséget, a rendőrséget, a bíróságot, a szabad sajtót. Nem számított a választásokon kinyilvánított népakarat sem, szétszalámizták a kisgazdákat, ahogy a többi demokratikus pártot is. Vezérelvük alapján – „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” – daráltak be mindent és mindenkit, aki a hatalmi törekvésük útjába került.

A párt felpingálta a magyar égboltra – hogy mindenki előtt, mindig ott lebegjen –, kik a dolgozó magyar nép ellenségei, kik ellen kell osztály- és mindenféle egyéb harcot folytatnia, és kiket kell keblére ölelnie.

Apám és a nagyapám sokat mesélt az akkori korról, például a beszolgáltatásokról. Többször előfordult, hogy nagyapámnak a szegedi piacon kellett tojást vennie – ha nem tojtak eleget a tyúkok –, hogy a kötelezőt be tudják adni. Mesélte, hogy az egyetlen disznajukat – elkerülendő a kötelező beszolgáltatást – az istállóban, zárt ajtók mögött szúrták le, nehogy meghallja valaki a sivalkodást.

A Rákosi-korszak is valahogy így – ahogy a nagyapám a disznót – igyekezett elzárni a hangot, kiiktatni az önálló gondolkodás és tettek lehetőségeit. Ha úgy gondolták, likvidáltak minden olyan lehetőséget, forrást, amely veszélyt jelenthetett önkényuralmi rendszerükre. A katonaság, a párt, a politikai rendőrség, az állam mindenhová beépített éber őrei gondosan ügyeltek a társadalmi rend elleni szervezkedőkre, és ezzel egyidejűleg persze gondoskodtak a „kenyérről és cirkuszról”, arról, hogy agymosó propagandájuk mindenkit elérjen. Még az óvodákat is. Ahol maguk az óvónénik, az iskolában pedig a tanítók tanították a Rákosi pajtást és a rendszert éltető dalokat.

A rezsim kiépült, a személyi kultusz dívott, Rákosi Mátyás lett a nép szeretett vezére, megmentője, barátja; mindenhez értő bölcs tanítója és Sztálin legjobb tanítványa, minden magyar munkás, dolgozó paraszt és nem mellesleg még az én édesapám „apja” is – arra az időre, amíg a „szerencsétlen” haza nem ért az óvodából, és szembe nem találkozott a kijózanító valósággal.

Sokan gondolják, hogy a társadalmi kijózanodással felérő, nagy robbanások előtt valami hatalmas, égbekiáltóan nagy „kémiai együttállásnak” vagy egy oltári nagy pofonnak kell bekövetkeznie, miközben nem feltétlenül van ez így.

Persze előállhat valami olyan helyzet, ügy, amely hirtelenjében „kicsapja a biztosítékot”, és ettől lángba borul minden (lásd Minszket, Lukasenkát és az elcsalt választást), de ott is, máshol is ez egy folyamat kicsúcsosodása már, a szemmel nem feltétlenül látható, lassú repedések eredményeként bekövetkező társadalmi robbanás.

A szovjet hatalom által megtámogatott Rákosi-rendszer ereje sok mindenre elég volt, de a mélyben zajló „tektonikai” folyamatok megállítására nem. A látható ellenséggel elbírtak, a láthatatlannal nem. A közelgő magyar földrengésnek egyébként apró jelei már ’56 nyarán is megmutatkoztak. Ilyen volt a nem sokkal előtte még javában éltetett Rákosi Mátyás eltávolítása, majd Rajk László és kivégzett társainak október 6-ai újratemetése is, ahol már párton belül is megfogalmazódtak komoly kritikai hangok. A nép akaratának engedve, Nagy Imre párttagságának október 13-ai helyreállítása is egyértelműen rést ütött a pajzson.

Ezek mindenképpen egy közelgő „földrengésre” utaló jelek voltak, ám az ’56-os forradalmat kiváltó közvetlen események valójában a szegedi egyetemhez köthetőek.

Elsőre olyan „banálisnak” nevezhető követelmény fogalmazódott meg a többnyire rossz szociális körülmények között élő egyetemistákban, főiskolásokban, mint a menza borzalmas kosztja. Olvastam valahol, hogy valamelyikük „robbantott csirkének” nevezte az eléjük tett mócsingot. A másik ilyen pont az orosz nyelv kötelezően rájuk erőltetett tanulása volt. A fakultatív orosszal semmi bajuk nem lett volna, de a kötelezően választandóval igen.

Két ilyen aprócska – világtörténelminek semmi esetre sem nevezhető – tény indította közös gondolkodásra a szegedi ifjúságot 1956 októberében. Az oktatással kapcsolatos további kívánalmaikat gyűlésen, pontokba szedve fogalmazták meg, amelyekhez egyszer csak elkezdtek politikai követelések is hozzáíródni, és

hamarosan az egész már nem a „rossz kosztról”, hanem a rossz rendszerről szólt.

1956. október 20-án a diákok megalakították a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szervezetét, a MEFESZ-t. A pocsék koszt és rossz szociális körülmények miatti tiltakozásból hirtelenjében tüzes, rendszerellenes beszédek és követelések születtek, s néhány öntudatos szegedi fiatal kiállása folytán futótűzként terjedt szét az országban a Szegeden fellobbant láng.

Hamarosan tizenhat pontjuk lett, első helyen a szovjet csapatok kivonása állt, továbbá olyan követelések, mint például hogy Nagy Imre alakítson kormányt, vonják felelősségre Rákosit, legyenek általános, egyenlő és titkos választások, független bíróságok, a politikai elítéltek szabadon bocsátása, vélemény- és sajtószabadság, szabad rádió, a Sztálin-szobor helyére 1848-49-es emlékmű kerüljön, március 15-e nemzeti ünnep, október 6-a nemzeti gyásznap legyen. 

A történelmi eseményeket vizsgálva láthatjuk, hogy az autokrata rezsimek ereje még hadsereggel megtámogatva sem mindenre elég. Volt egy pont, amikor azok a bizonyos „kőzetlemezek” az állandó feszültség hatására egyszer csak elpattantak. A diákok nem tűrték tovább a hazugságot, a népbutító propagandát, a politikai jelszavakat és a leuralást, hanem felelősen gondolkodó ifjakként, hazafiakként léptek. Persze a nép ellenségének meg imperialista felforgatóknak állította be őket a rezsim, de ők mit sem törődve a fröcsögéssel, két-három nap alatt lángra lobbantották az országot. Más egyetemek is csatlakoztak hozzájuk, október 23-ára pedig óriási tömegtüntetést szerveztek Budapesten.

A hatalom nem örült a tömegtüntetésnek, mert az a hatalom, amelynek van félnivalója a népétől, az retteg is annak hangjától.

Előbb betiltották, később a nép nagyobb haragjától félve, mégis engedélyezték. 1956. október 23-án, a Petőfi-szobornál Sinkovits Imre szájából úgy hangzott a Nemzeti dal, ahogy talán csak 1848-ban szerzője, Petőfi szájából hangozhatott. Cicerot idézem: „…a történelem az élet tanítómestere”. Teszem nyomban hozzá: csak akkor, ha akarunk is belőle tanulni!

Harminchárom évvel az ’56-os események után, 1989. október 23-án, 18 éves fiatalként ülök a tévé előtt. Fotelből nézem Szűrös Mátyást, amikor bejelenti: „Magyarország köztársaság”. 

Boldog voltam. A rendszerváltás hajnalán sokan álmodtunk egy reményteli jövőt. Nem gondoltam volna – és azt hiszem, akkor még senki más sem –, hogy alig harminc esztendővel később, kissé ugyan puhítottan, de kísértetiesen újra egy olyan hazában kell majd élnünk, amelyben újra nem szabad az ügyészség, újra nem szabad a bíróság (Kúria), ahol pártkézben a „közmédia”, ahol nincsenek szabad megyei lapok, tévék, és a rádió sem szabad. Ahol a rendőrség még el-elkapja a bolti szarkákat, de szabadon futni hagyja a fehérgalléros bűnözőket, ahol az „egypárt” írja az ország alkotmányát és étvágyához igazítja a választási törvényt.

Ahol jogszabályok éjszakai műszakban, futószalagon, konyhakészre csomagolva, személyre szabottan készülnek a reggeliig. Ahol „kereszténydemokraták” nem a vezetőink lelkiismerete és imaháttere, hanem félrecsúszott díszkitűzők a rezsim kabáthajtókáján, akik nem mellesleg a büszke nagy vallásosságukban ma éppúgy keresztre feszítenék Jézust, mint tették azt a római hatalommal kollaborált farizeus elődeik.

Soha nem gondoltam volna, hogy alig három évtized, és nemcsak papírról kell olvasni Radnóti sorait ahhoz, hogy képünk legyen egy rezsim arcáról, hogy meglássuk mechanizmusait és a mai magyar érvényesülés útját: besúgni ismét érdemes, a jól fekvő a sikeres, a jachtoztató a nyertes, a rabló a hős, 133 a bátor, a többi pedig mind a mai „imperialista nagyhatalmak buzi, libernyák” kiszolgálója.

Reményittas, jobboldali érzelmű fiatalként nem gondoltam a rendszerváltás környékén, hogy újra a politikai komisszárok országa leszünk, ahol a párthűség fontosabb az emberiességnél, az erkölcsnél, a becsületnél, a tudásnál és a szakértelemnél.

A diktatúra nem attól az, hogy vörös, fekete vagy tudomisén’ mi a színe, hanem attól, hogy erkölcstelen, feslett, Isten-, emberiesség-, jog- és szabadságellenes, ahol nem a köz odaadó szolgálata a mérvadó, hanem az akarnok hatalom ereje.

1956 mának szóló ítéletes tanulság!

Jó pár évvel ezelőtt Hollandiában jártam. Felkerestem Corrie ten Boom egykori órásmesternő ma már múzeumként működő házát. Rengeteget olvastam ennek a bátor asszonynak az életéről, aki nem csak szánakozott és csendben imádkozott a gonosz náci erőszakhatalom ténykedése miatt, hanem cselekedett is. Vállalva a halált, a mészárszék elől kis szobácskája felhúzott álfala mögé zsidó embertársainak százait bújtatta. Nem csak templomba járó, amolyan vasárnapi keresztény volt, nem imádkozgató, hanem hitből cselekvő. Belenézett a gonosz szemébe, amely tettekre indította őt. Nem csak szót emelt a leuralás, a szívtelenség láttán, hanem tevőlegesen is tett ellene.

Azt hiszem, hamarosan erre lesz szükség. Bátorságra és tettekre, mert a mai hatalom célja is a politikai, gazdasági gyarmatosítás.

Apám kijózanodása az atyai pofontól egykettőre megtörtént. A magyar ember talán egy kicsit félénkebb, álmos és komótos, éppen ezért az ébredés még várat egy picit magára. A kőzetlemezek mindenestre tovább feszülnek, a pofonok is rendre érkeznek.

A kérdés tehát nem az, hogy fog-e alattunk rengeni a föld, hanem csak az: mikor?

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere az október 23-i hetet kivéve minden szombaton az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

Molnár Róbert
Molnár Róbert állandó szerző

Jogász, Kübekháza polgármestere. Minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.

olvass még a szerzőtől
Molnár Róbert
Molnár Róbert állandó szerző

Jogász, Kübekháza polgármestere. Minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek