„Az a hír járta, hogy Rákosit agyvérzés érte. Mindenki sajnálta, mert egészségesen kéne bíróság elé állítani”

Szerző: Bárány Balázs
2020.10.23. 08:08

Hatvannégy évvel ezelőtt vette kezdetét a tüntetés a magyarországi sztálinizmus ellen, amely aztán forradalommá és szabadságharccá nőtte ki magát. Milyen volt ekkoriban a hangulat az országban? Hogyan viccelődtek a pesti utcán a pártvezetők nevével? Milyen remények éltek az emberekben a forradalom napjaiban? Korabeli visszaemlékezésekből válogattunk.

„Az a hír járta, hogy Rákosit agyvérzés érte. Mindenki sajnálta, mert egészségesen kéne bíróság elé állítani”

A huszadik századi magyar történelem eseményei közül

az 1956-os forradalom az egyetlen, amelyet a közemlékezet messzemenőkig pozitívan értékel.

Még az egyébként szintén euforikus hangulatú 1989-es rendszerváltás sem érhet a nyomába – bár ennek eseményei minden bizonnyal túl közeliek még, ráadásul a napi politika által is terheltek. 

Ráadásul nyolcvankilenc örökségében az emberek egy része mélyen csalódott, míg ötvenhat kapcsán – a forradalom rövidsége miatt – erről nem beszélhetünk. A forradalom emlékezete is igen gazdag: az utcai felkelőktől az értelmiségi rétegekig mindenhol találunk érdekes visszaemlékezéseket, melyek mozaikjaiból ízelítőt kaphatunk az 1956. október 23-a körüli napok hangulatáról.

Valami van a levegőben

Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy az emberek mire figyeltek a „forró ősz” előtti napokban, akkor érdemes felütni a neves irodalomtörténész és paptanár, Zimándi Pius rendkívül jól dokumentált naplóját. Az idegennyelvű rádiók és lapok híradásait egyaránt követő premontrei szerzetes nemcsak olvasmányos stílusával, de alapos tájékozottságával is lenyűgözi olvasóját. A számára fontos hírmorzsák mellett több, a kor embere által fontosnak tartott szóbeszéd és reménykeltő információ is szerepel.

ZIMÁNDI PIUS NAPLÓJA ÉS A SZERZŐ PORTRÉJA FORRÁS: WIKIPEDIA

Október 17-én például ezeket a pletykákat vélte lejegyzésre érdemesnek: „Rákosi feleségét kiutasították az országból, Nagy Imre földművelésügyi miniszter lesz. Nagy Ferenc haza akar jönni, hívják is, mégpedig a Népfront élére. A főkommunisták valamilyen gyűlésükön összeverekedtek.”

Zimándi azonban a politika mellett a kultúra ütőerén is rajta tartotta a kezét. Például egy Kodolányi Jánossal készült rádióinterjú kapcsán annak regényeiről értekezik röviden – természetesen azokról, amelyek központi témája az elnyomatás, vagy a felszabadulás iránti vágy (ilyen a Boldog békeidők és Az égő csipkebokor).

A szerzetes moziba is járt: 18-án például Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című filmjéről jegyzi meg, hogy „végre egy jó magyar film”.

Azóta is kevés szó esik arról, hogy ez a tömegmanipulációt nyíltan bemutató alkotás pontosan milyen mértékben járult hozzá az emberek politikai ébredéséhez. Zimándi érzékelte a desztalinizációs folyamatot is, hiszen örmömmel számolt be arról, hogy napirenden van Sztálinváros átnevezése. Ezután már logikusan adta magát a következő lépés: „Kíváncsi vagyok, leszedik-e a Sztálin-szobrot?”

Azonban a legtöbb embert ekkoriban minden bizonnyal a lengyel helyzet tartotta izgalomban. Ismeretes, hogy 1956-ban Poznań munkásai léptek sztrájkba a Lengyel Népköztársaságban, ami végül felkelésbe torkollott. Érthető, hogy Zimándi is kiemelt figyelemmel követte az itteni eseményeket, és részletesen be is számolt róluk: Władysław Gomułkát egyenesen „lengyel Nagy Imrének”, „régi kitűnő kommunistának” nevezte, a Varsó körüli szovjet csapatösszevonásokat pedig aggasztónak érezte.

Wittner Mária a kunhegyesi járásban dolgozott gépírónőként a forradalom előtt, így a terménybeszolgáltatási rendszer visszásságait elsőkézből ismerte meg. Frusztrációja csak egyre nőtt – főleg, amikor olyan igazságtalanságokkal találkozott, hogy árvízkárosultak halasztási kérelmét utasította el a járás. „Nem úgy mentem oda, mint egy tudatos forradalmár, de valahogy mégis odavitt a lábam és a lelkesedés, mert az vele járt.”

Merőben más irányból érkezett a Corvin közi felkelők közé Nagyidai József. A Precíziós Kéziszerszámgyár esztergályosaként sztahanovista lett, majd megkapta a Kiváló Dolgozó címet is.

Az ezzel járó jutalmat (kétheti fizetés és egy egyhetes üdülés) azonban már nem adták át neki, sőt: közölték vele, hogy ő azt „felajánlotta” a gyár szociális alapja számára.

„Ezek a dolgok egyre jobban kinyitották a szememet. Akkor már nemcsak én, hanem mások is látták, hogy mi nem jó irányba haladunk” – emlékezett vissza a munkások körében tapasztalható hangulatra.

A forradalom napjaiban 19 éves Márton Erzsébet elmondása szerint szívesen lett volna katona, ha van rá lehetősége. Október 23-ig villamoskalauzként dolgozott Budán, itt már értesült a Petőfi Kör előadásairól. Wittner Máriához hasonlatosan ő is sodródott az eseményekkel: „Nem volt semmi dolgom, mert dolgozni nem lehetett, ide-oda csellengtem a városban. Elmentem a laktanyába is körülnézni, hogy mi van az ottani srácokkal. Aztán valahogy odacsapódtam a Széna téri csoporthoz, aminek a Szabó bácsi volt a vezetője.” Itt nemsokára be is bizonyíthatta, hogy mennyire katonának való leány volt: a forradalmárok az ő vezetésével tartóztatták le Marosán Györgyöt.

Mécs Imre, aki 1956-ban mérnökhallgató volt, a felkelés előtti időszak fő karakterjegyeként az egyre felszabadultabb légkört jelölte meg: „A liberalizálásnak számtalan apró jele volt, ezeket az utca embere megérezte, és egy kicsit nagyobbat mert lélegezni.”

Rabok tovább nem leszünk?

„Vajon valóban jelentős nap volt-e a mai nap? Ki tudja ezt most még megmondani? Mindenesetre valami megindult.”

Zimándi Pius ezekkel a gondolatokkal zárta október huszonharmadika eseményeinek leírását. Bár a tőle megszokott részletességgel és lelkesedéssel számolt be az aznap történtekről, mégis (minden bizonnyal a világfolyamatok jó ismerőjeként) ott mocorgott benne a kétely. 

A következő napokban kibontakozó fegyveres harcok elborzasztották, de továbbra is részletesen leírt mindent, amit hallott vagy tapasztalt. Helyzetértékelése több esetben sommás: „Mennyi tragikus esemény! És mindezt el lehetett volna kerülni, ha már egy-két hónappal előbb adják át az ország vezetését Nagy Imrének, ha leváltják idejében a rákosista elemeket, ha elviszik a Sztálin-szobrot a helyéről és bejelentik, hogy tárgyalnak a szovjet csapatok kivonulásáról, még ha ez utóbbi nem is lett volna igaz.”

A SZTÁLIN-SZOBOR MARADVÁNYAI. FORRÁS: FORTEPAN / WIKIMEDIA COMMONS

Egy héttel a forradalom kitörését követően még mindig szkeptikusan elemzi a történteket. Vannak-e eredményei az eddigieknek? „Kétségen kívül, de ezek nem mindegyike mérhető már most le.” Mindenesetre nagy dolognak tartotta, hogy mind a világ, mind az oroszok tisztában vannak már azzal, hogy a nép nem kívánja a szovjet csapatok magyarországi jelenlétét. Az újjáalakuló demokratikus pártok és Nagy Imre közeledését nem fogadta kitörő örömmel, sőt: úgy gondolta, hogy most már „mind lefeküdt a kommunista pártnak”.

A forradalom napjainak hangulatából Wittner Mária elsősorban a felkelők félelemnélküliségét emelte ki: 

„Háztetőkön közlekedtünk, volt, hogy egyik utcából a másikba. Valahogy nem gondoltunk a veszélyekre, valahogy nem is gondoltunk arra, hogy meg is lehet halni, hogy eltalálhat egy golyó. Egyszerűen lelkesek voltunk.”

Nagyidai József arról számolt be, hogy a családja nem értette, miért vett részt a forradalomban: „A nővéremék, akik a közelben laktak, nem értették, hogy miért csinálom, miért nem hagyom abba. Akkor én már egészen más ember voltam, a diadalt vagy a végső leszámolást vártam. Nemcsak én voltam így, mások is. Akkorra már annyira beletörődtünk, beleéltük magunkat, belenőttünk ebbe a forradalmi szellembe és hangulatba, hogy nemigen volt senki, aki el akart volna menni. Arról beszélgettünk egymás között, hogy milyen lenne Magyarország, ha szabad lenne, mi lenne így, mi lenne úgy és mi lesz, ha mégse kapunk segítséget.”

Visszaemlékezése alapján meg sem fordult a fejében, hogy meneküljön – inkább úgy képzelte, hogy vagy életben marad, vagy a Corvin közben leli halálát.

A felszabadultság és a félelemnélküliség érzékelhető Márton Erzsébet visszaemlékezéséből is, aki a november negyedikét megelőző napokról a következőképp számolt be: „Félni nem féltem, mert azt mondták, hogy nem fog történni az égvilágon semmi se velem. A fiúk ott vannak, megvédenek, ha netán mégis közbejönne valami. A forradalom napjaiban jöttem-mentem, összevissza mászkáltam, néha hazaugrottam, azután visszamentem a Széna térre meg a Maros utcába. Mindenhol nagy fejetlenség volt.”

A bizonytalanságot azok érzékelték a leginkább, akik közel voltak a „nagypolitika” eseményeihez. Ilyen volt Vásárhelyi Miklós, a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke, aki visszaemlékezésekor azt hangsúlyozta, hogy a közös nevezőre jutás, a Magyar Dolgozók Pártja átalakított vezetésénél  pedig a megbélyegző „ellenforradalmi” jelző visszavonása volt a fő célja: „Ezt csak azért mondom, mert nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy mi abszolút tisztában lettünk volna az erőviszonyokkal, a helyzettel, az ország hangulatával. Mi kritikusak voltunk, de távolról sem olyan mértékben, mint ahogy kellett volna, és mint ahogy a helyzet megkívánta volna.”

A végső mentsvár: a humor

Lélektanilag teljesen természetes folyamat az, amikor a legyőzött fél már inkább nevet a tragikus szituáción ahelyett, hogy letargiába süllyedne. Így tett több író és költő is 1849-ben a levert szabadságharcot követően, és így reagált 1956. november 4-e után a főváros lakossága is, amikor látta, hogy lakóhelye a második világháború után ismét romokban hever. 

Ahogyan 1849-ben, úgy egy évszázaddal később is többen a megszállók és azok segítőinek kifigurázásával vettek erkölcsi elégtételt a szabadságharc leveréséért.

„Egy forint a forró lángos, le van szarva Kádár János! Egy forint az Kalocsán is, le van szarva Marosán is!” – a közismert csúfolódó gyerekmondóka is mutatja, hogy a forradalom után a Kádár-kormány tagjai kerültek a viccek célkeresztjébe:

- Tudod, miért hívják Kádárnak a miniszterelnököt? 

- Nem. Miért?

- Mert azt nehezebb kimondani, hogy Hruscsov.

Vagy itt egy másik vicc. Marosán György (egykori sütőmunkás, 1956-ban államminiszter, a megtorlás egyik irányítója) magához hívatta Illyés Gyulát, hogy miért nem írnak az írók. Azt mondja: én még sose hallottam olyat, hogy egy írónak ne lenne mondanivalója. Mire Illyés így válaszolt: én pedig olyat nem hallottam, hogy egy péknek ne lenne sütnivalója.

A pesti humor azonban nem kímélte az „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatokat” sem. A rabbit megkérdezték, hogyan lehetne megszabadulni az orosz csapatoktól, mire ő ezt válaszolta: két módon mehetnek el az oroszok innen – természetes úton, vagy csoda segítségével. Természetes úton úgy, ha Gábriel arkangyal leszáll a mennyből, és lángpallossal kikergeti őket. Csoda segítségével úgy, ha maguktól mennek ki.

Kijön Kohn bácsi a pincéjéből és látja a szétlőtt Üllői utat. A látvány hatására felkiált: nahát! Milyen szerencse, hogy a szovjetek a barátaink, képzeljék el, ha az ellenségeink lennének!

TÖMEGTÜNTETÉS A KOSSUTH TÉREN. FORRÁS: NAGY GYULA / FORTEPAN

Külön érdekesség, hogy a romokban heverő város lakói poénokkal igyekeztek leplezni abbéli keserűségüket, hogy házaik, lakásaik az összecsapások során megrongálódtak: Nincs ablaka? Nem baj, úgysincs semmi kilátás.” Vagy: „Halmairól mesélik, hogy egyszer fel akart menni a pincéből a lakásába, majd visszajövet azt mondja: felmegyek, hívom a liftet, erre lejött az egész lakás!”

És persze a pesti utca anekdotikus humorral örökítette meg a fiatal felkelők bátorságát és kiállását: Két fiú lapult a kapualjban. Közeledett egy szovjet tank, mire ők kiugrottak, egy-egy Molotov-koktéllal felrobbantották, majd visszabújtak. Újabb tank jött, ismét kiugrottak, Molotov-koktél, visszabújás. Egyikük félve ismét kinéz, majd falfehér arccal ennyit súg a másiknak: 

pucoljunk öcsi, jön az anyám!

A forradalom idején bebizonyosodott, hogy mekkora sportnemzet is a magyar, hiszen minden kapuban állt egy puskás öcsi. (Ez a poén csak a szóvicc-jellege miatt mosolyogtatta meg a kor emberét: a híres válogatott labdarúgó, Puskás Ferenc 1956-ban úgy döntött, hogy nem tér haza Magyarországra.)

A már említett Zimándi Pius naplójából az is kiderül, hogy írója nagy kedvvel gyűjtötte a korabeli vicceket: „Az a hír járta ma, hogy Rákosit agyvérzés érte. Mindenki sajnálta. Miért? ›› Azt akarjuk – mondták –, hogy csak álljon egészségesen bíróság elé.‹‹ Megint működik az anekdotázó kedv. Íme egy csokor: Mi a Sztálin út (azelőtt Andrássy út) új neve? Tévedések útja vagy Személyi kultusz útja. [...] Más: A Kerepesi temető új neve: Rákosi Művek. [...] Más: Rákosi elmegy Szuezbe révkalauznak. Neve: Nasszar.”

Bár a forradalom emlékezetét annak leverése után – Mérei Ferenc pszichológus szavaival élve – „össznemzeti elfojtás” követte, az látszik, hogy viccek formájában ezek az elfojtott emlékek fel-feltörtek.

A felkelőket tehát le lehetett fegyverezni – a humor azonban nem olyasmi, amit ki lehet csavarni egy társadalom kezéből.

NYITÓKÉP: A ledöntött Sztálin-szobor feje / Fortepan

Bárány Balázs
Bárány Balázs az Azonnali állandó szerzője

Történész, történelemtanár.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek