Arról, hogy mi számít és mi nem

Politikai szakértőknek, politikai elemzőknek, kampányszakértőknek és főként pártvezetőknek van megfelelő tudása ahhoz, hogy a listakérdést megfelelően mérlegeljék, nem pedig újságíróknak, műsorvezetőknek, lelkes olvasóknak, jogászoknak vagy filozófusoknak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Amint azt László Róbert kiválóan megírta, a választási matematika szempontjából – amely az ellenzéki médiában ütőkártyává vált az elmúlt tíz évben, bár annak jelentésével a műsorvezetők vagy újságírók jelentős része kevéssé van tisztában – a listák számának aligha van jelentősége. Mégis, érdemes újból rögzíteni: ha adott szavazatmennyiséget egy listához rendelünk vagy külön listák között osztunk szét, a mandátumszámok nem változnak – ennek ellenére a média erre az aspektusra koncentrál, figyelmen kívül hagyva a valóban fontos kérdéseket.

A választói kívánalmak jelentéktelensége

A közös vagy külön listák sikeressége nem abban áll, hogy a választópolgárok melyiket szeretnék. Talán felesleges, de rögzítsük ezt is még egyszer:

Ceglédi Zoltán szavajárása, hogy a politika, a választás nem szerelem kérdése. Adott a kínálat, amelyből választani lehet, és bár egyelőre nincs eldöntve a kérdés, hogy a kínálatban egy vagy több lista szerepel, ezt a kérdést nem a választói kívánalom, hanem a választói kereslet alapján érdemes eldönteni. A kettő pedig közel sem ugyanaz.

A választók egy része, jelentős része közös listát szeretne – ez a választók kívánalma. Mit árul ez el arról, hogy közös vagy külön listákkal szerezhetnek-e több szavazatot az ellenzéki pártok, vagyis arról, hogy mi a választói kereslet? Semmit. Azt ugyanis nem tudjuk, hogy akik külön listákat szeretnének, szavaznának-e egy közös listára, illetve a közös listát akarók szavaznának-e valamely párt önálló listájára. Ezekre a kérdésekre a közvélemény-kutatások vagy nem térnek ki, vagy a kérdések megfogalmazásában vagy sorrendjében már befolyásolják a válaszadót.

A közvélemény-kutatásokkal kapcsolatban van egy további probléma, nevezetesen az, hogy nem előrejelzések, hanem egy adott pillanat torzított rögzítései. A közvélemény-kutatás a kérdés feltevésének pillanatában rögzíti a választói attitűdöt, amely pillanatban a választót nem érik a választási kampány hatásai, a pártok direkt megszólításai. Ebből kifolyólag ez a rögzített pillanat egyszersmind torzított is, mivel az alanyra nem nehezedik a választás nyomása, nincs abban a helyzetben, hogy valóban tudjon válaszolni a feltett kérdésre.

A választó könnyűszerrel mondhatja, hogy közös vagy külön listák esetében inkább el se menne szavazni, csakhogy amikor valóban szembesül a választás dilemmájával, közel sem ilyen egyszerűen hozza meg a döntést. Egyik kedves egyetemi tanárom gyakori példája a fagylalt. Ha a választó nagyon szeretne fagylaltot enni, de kedvenc ízében az nem kapható, akkor vajon választ egy másik ízesítést, vagy hazakullog? Maga sem tudhatja, amíg a fagyizó pultja előtt nem áll, és nem találkozik a választás közvetlen nyomásával.

A közvélemény-kutatások mellett a 2019. évi önkormányzati választásokból is helytelen volna bármilyen következtetést levonni e kérdésben. Egyfelől az önkormányzati választás alapvető jellegében tér el az országgyűlési választástól, másfelől nincs releváns adat, amelyet a listákra vonatkozóan következtetések levonására használhatnánk. Mindössze két megyében, Heves és Komárom-Esztergom megyében volt közös ellenzéki lista, ez pedig számos problémát vet fel. Egyrészt nem volna szerencsés két megye eredményéből országos következtetéseket levonni; másrészt nem magától értetődő, hogy a közös megyei lista szavazatokat hozott az ellenzéki pártoknak; harmadrészt nem tekinthetünk el a megyék sajátosságaitól; negyedrészt a megyei közgyűlések nem tartoznak a jelentős választói érdeklődésre számot tartó testületek közé; ötödrészt pedig a megyei listákra nem szavazhatnak a megyei jogú városok lakói, márpedig az ellenzéki pártok e településeken jellemzően erősebbek, mint a kisebb településeken.

A fentiek fényében sem a közvélemény-kutatások, sem a 2019. évi önkormányzati választási eredmények nem szolgáltatnak jó alapot annak eldöntésére, hogy mely listás konstrukcióval tudnak több választót megszólítani az ellenzéki pártok. Már csak azért sem, mert

Mind a közös listás, mind a külön listás indulásnak megvannak a maga hasznai és hátulütői. Vegyük is szemügyre, melyek ezek – vigyázat, egyrészt-másrészt következik!

A közös listás indulás előnyei és hátrányai

Közös listás indulás esetén az ellenzéki pártok számára adott a keret az egységes kommunikációhoz és megjelenéshez. Az ellenzéki pártok könnyebben tudják bemutatni és képviselni a valódi tartalommal bíró közös programot, így világos alternatívát tudnak kínálni a választóknak. A közös lista továbbá egyértelmű döntési helyzetet alakít ki, ezért mozgósító hatással bírhat az „ellenzéki” identitású, határozottabb pártkötődés nélküli választók körében.

Ebben a konstrukcióban fel sem merül problémaként, hogy az országoslista-állításhoz kilenc megyében huszonhét országgyűlési egyéni választókerületben kell jelöltet állítani, hiszen az egyesült formában induló ellenzéki pártok közösen állítanak jelöltet valamennyi országgyűlési egyéni választókerületben. Nem okozhat gondot továbbá a győztes- és veszteskompenzációs szavazatok begyűjtése sem – meglehetősen valószínűtlen, hogy valamennyi ellenzéki párt közösen nem éri el a 15 százalékos országgyűlési küszöböt.

Mindeközben a közös listás indulás kétségbe vonja az egyes pártok létjogosultságát, legitimitását. A közös listás indulás korlátolt mennyiségű – ám az ellenzéki pártok szempontjából nélkülözhetőnek közel sem nevezhető – választót taszíthat egyik vagy másik politikus listás szereplésével, ez pedig szavazatvesztést okozhat. Szintén problémához vezethet, ha az előválasztások vagy tárgyalások során egyik vagy másik párt valódi támogatottságát meghaladó mennyiségű nyerhető országgyűlési egyéni választókerületben szerzi meg a képviselőjelölt-adás jogát. Az így alulreprezentálttá váló pártokat a listás helyek kiosztásakor kompenzálni kell – ez történhet párhuzamosan lefolytatott pártlistás előválasztással, vagy az országgyűlési egyéni választókerületi jelöltek kiválasztását követően a közös lista összeállításakor.

Egy esetleges ellenzéki választási győzelmet követően a kialakult mandátumarányok nagy valószínűséggel hatással lesznek a kormányprogram némely alrészére. A konszenzussal megalkotott közös választási program által le nem fedett területeken az egyes pártok – különösen a több mandátummal rendelkező pártok – megkísérelhetik saját szakpolitikai irányvonalaik érvényesítését, amely kisebb-nagyobb csörtéket okozhat a felálló koalíción belül. Ezzel együtt is valószínűtlen ugyanakkor, hogy a választási programot mélyebben, konszenzus nélkül kísérelné meg módosítani valamely párt, bizalmi és kormányválságot okozva ezzel a koalíción belül.

Kockázatot jelent a választás kétes kimenetele. Mit mond el az ellenzéki pártokról, ha teljes egységben indulva sem tudnak többséget szerezni az Országgyűlésben? Tévedés volna a választási rendszerre vagy a médiaviszonyokra fogni a vereséget, ugyanis e pártok számára győzelem csak valódi, helyben végzett, kitartó politikai munkával érhető el.

A külön listás indulás előnyei és hátrányai

Külön listás indulás esetén a választók szabadon támogathatnák a számukra kedvesebb szakpolitikai megoldásokat nyújtó vagy szimpatikusabb pártokat, ezzel erősítve azok későbbi pozícióit. A választók így kompenzálhatják azt az aránytalanságot, amelyet esetleg az ellenzéki pártok közös országgyűlési egyéni választókerületi jelöltjeinek pártkötődése okozna.

Külön listás indulásnál senki nem kényszerül arra, hogy orrát befogva, Unicumot töltve szavazzon, így ez a megoldás nem taszítja el azon választókat, akiknek ellenérzéseik vannak egyik vagy másik párttal vagy politikussal szemben. Ez a megoldás elismeri az egyes ellenzéki pártokat legitim szereplőknek, nem vonja kétségbe létjogosultságukat.

Ezzel szemben komoly kihívást jelentene az ellenzéki pártoknak, hogy felállítsák saját országos listáikat. Ehhez az előválasztások eredményét ellensúlyozó jelöltállítási megoldásra is szükség volna, másképpen elképzelhető lenne olyan eredmény, amely bizonyos pártok országoslista-állítását ellehetetleníti. Nem megoldás, ha a bizonyosan Fidesz-győzelmet adó kerületekben több ellenzéki jelölt indul – amely egyébként növelné az egyes pártok kampánytámogatásának mértékét, továbbá esetleg az interakciós hatás révén (adott párt listájára több szavazat érkezik azon választókerületekben, amelyekben adott párt egyéni jelöltet is állít) listás eredményeiket is –, hiszen azzal azt üzennék az ellenzéki pártok az adott kerületben élő választópolgároknak, hogy lemondtak a képviseletükről – így az interakciós hatás vélhetőleg nem érvényesülne.

Vannak továbbá olyan ellenzéki pártok, amelyek esetében kétséges, hogy önerőből képesek elérni az Országgyűlésbe való bejutás 5 százalékos küszöbét. Amennyiben egy párt 4,9 százalékos eredménnyel nem jut be az Országgyűlésbe, úgy nemcsak az adott párt listájára leadott 4,9 százaléknyi szavazat vész el, de az adott párt által állított jelöltek után járó győztes- vagy veszteskompenzációs szavazatok is – természetesen hasonló a helyzet egy két pártból álló pártszövetség 9,9 százalékos eredményénél is.

A külön listás konstrukció felveti a közös miniszterelnök-jelölt helyzetének kérdését.

A külön listás indulás elhomályosítja azt a világos alternatívát, amelyet az ellenzéki pártok a közös programmal szándékoznak nyújtani: a közös választási program fényében kétségbe vonható a külön listás indulás indokoltsága – bár a pártok létjogosultsága továbbra is megmarad. A kormányprogram alrészeinek ügyében felmerülő csörték külön listák esetében sem maradnak el, pusztán világos lenne, hogy azokra a választás után sor kerülhet.

A fenti kérdések egyike sem megoldhatatlan, mindkét konstrukció egyaránt rendelkezik előnyökkel és hátrányokkal. Azonban, minthogy politikai kérdésekről van szó, esetükben politikai döntés szükséges, amelyet a politikai pártok vezetőinek kell meghozniuk. Magánál a konstrukciónál ugyanis sokkal nagyobb jelentősége van a pártok egymás iránt tanúsított viselkedésének, egyéni és közös stratégiáinak. Amennyiben minden párt a külön listák mellett tenné le a garast, bőven volna lehetőség elmagyarázni a nyilvánosságnak és a választóknak, hogy az miért jobb, mint egy közös lista – és ez fordított esetben is igaz.

Nem a konstrukció jelenti a problémát, nem a közös vagy külön listás indulás hajt hasznot vagy okoz károkat az összellenzéki eredményt tekintve, hanem az egység hiánya. Egység pedig lehet közös listás indulás esetén és külön listás indulás esetén egyaránt. Az ellenzéki pártok sikere azon áll vagy bukik, hogy elvégzik-e a politikai munkát, és hogy együtt tudnak-e működni – legyen szó akármilyen konstrukcióról.

Tévedés azzal érvelni, hogy az ellenzéki pártoknak egységbe kell verődnie a győzelemhez, vagy hogy nem egymással, hanem a Fidesszel kell versenyezniük. Ezen érvek egyrészt azért tévesek, mert az ellenéki pártok közötti verseny nem feltétlenül káros – az a verseny jellegétől függ, ahogy azt a főpolgármester-jelölti előválasztás kampányában is láthattuk –, másrészt azért, mert a cél nem lehet pusztán a Fidesz leváltása. Az ellenzéki pártok akkor tudnak választási győzelmet elérni, ha alternatívát kínálnak a választópolgároknak. A „nem Orbán” nem alternatíva, pusztán egy olyan szólam, amely bizonyos – jelentős, de korlátolt terjedelmű – választói réteg számára hathatós hívószó. Csakhogy kizárólag e választói réteggel nem lehet választást nyerni.

Amire az ellenzéki pártoknak szükségük volna, az az, hogy maguk között megvitathassák e kérdéseket; hogy a nyilvánosság fürkésző tekintetétől védve dönthessenek a listaállítás mikéntjéről; és hogy külső szereplők ne akarják befolyásolni őket ebben a folyamatban, ne hiteltelenítsék egyik vagy másik indulási formát, még mielőtt döntés születne a konstrukcióról. Ebben a kétségbeesett értelmiségiek mellett a média munkatársaira, újságírókra és műsorvezetőkre hárul a feladat, hogy önuralmat gyakoroljanak és mértékletességet tanúsítsanak.

Ők, tisztelettel, nem értenek hozzá, nincs sem szaktudásuk, sem felhatalmazásuk, hogy döntsenek e kérdésben, jórészt saját benyomásaik foglyai. E szereplők nem tudják kellőképpen mérlegelni, hogy az ellenzéki pártok mely felállásban tudnak jobban együttműködni. Márpedig a kulcs nem a listák száma, hanem az együttműködés képessége.

Inkább érdeklődjenek az iránt, ugyan miért lenne jó bárkinek, ha az ellenzéki pártok többséget szereznének az Országgyűlésben; hogy mit akarnak kezdeni Magyarországgal; hogyan alakítanák át az ország működését és a társadalom alrendszereit. Ezek sokkal izgalmasabb, fontosabb és a választás szempontjából is jelentősebb kérdések.

A szerző politológus, aki az Azonnali összefogásvitájához szólt hozzá.