Így lehet több, mint Összegfogás az ellenzéki közösködés

Vágó Gábor

Szerző:
Vágó Gábor

2020.10.19. 08:28

Több, mint félmillió kormányváltást akaró embert – köztük engem is – kellene meggyőzni, hogy az együttműködés több, mint az ellenzéki politikusok egzisztenciális igényeinek a kielégítése a várható vereség tudatában.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az ellenzéki érzelmű választók közel háromnegyede egy listán látná a pártjait. Ám az ellenzéki pártok nem engedhetik meg azt a luxust, hogy lemondjanak a szavazóik egy negyedéről, mert nélkülük marad a NER. Tehát

több, mint félmillió kormányváltást akaró embert – köztük engem is – kellene meggyőzni, hogy az együttműködés több, mint az ellenzéki politikusok egzisztenciális igényeinek a kielégítése a várható vereség tudatában.

Engem nem valamiféle Gyurcsány-fóbia vagy az elvi fundamentalizmus tart vissza a nagy összeborulástól, mert ezeket félre tudom tenni a NER leváltása érdekében. Hanem a józan pragmatikus előrelátás. Még ha nyerünk is, de nem tudunk jól kormányozni, akkor dupla erővel tér vissza Fidesz 2026-ban, és bebetonozza magát. Utána már csak a koleszterinben bízhat az ellenzéki érzelmű honpolgár, hogy véget ér a korrupt, gyűlölködésre épülő rendszere Orbánnak: az ellenzéki politikusi garnitúra ugyan megkapta az esélyt, de nem élt vele.

Mi kellene ahhoz, hogy teljes szívvel oda tudjak állni a volt zsidózók és cigányozók, az üres marketinglufit eregetők, a trükkök százaival kormányzók, és a közügyekért való áldozatos munkát a kamarillapolitikára cserélők mellé? A közös tartalmi mondanivaló. Az, hogy kötünk egymással és a minket támogatókkal egy szerződést jó előre, hogy mit akarunk majd elérni.

A hangsúly itt azon van, hogy nem csupán egymással.

A társadalmi igény a közös üzenetre jóval nagyobb annál, hogy az ellenzék közel száz szakértője leüljön és megszüljön egy programot, amit aztán elolvas tíz újságíró és párszáz értelmiségi, majd kap pár ezer lájkot az ellenzéki buborékban, és az ügy ezzel le is lenne rendezve. Ennél sokkal nagyobb a tét.

Nyílt színi vitát kellene rendezni hazánk sorskérdéseiről, hogy ne arról szóljon a 2022-es választás utáni első száz nap, hogy egymással vitatkoznak a frissen hatalomra jutott pártok.

Az előválasztások során „alternatív népszavazással” lehetne szentesíteni a társadalmi szerződést, amit a kormányra igyekvők kötnek a néppel. Ha már úgyis meg akarják ugrani az ellenzéki pártok az előválasztás logisztikai akadályát, nem kerül sokkal többe pár tartalmi kérdést még feltenni a személyi kérdéseken felül.

Nagyon hangsúlyos, hogy milyen színvonalon folyik majd a társadalmi szerződés nyílt színű megfogalmazása, mivel ez a tónus határozza meg majd a koalíciós kormányzás hangnemét is. Jelenleg nagyon nem állunk jól. Aki kritikát fogalmaz meg az ellenzékre, azonnal megkapja a Fidesz-bérenc bélyeget: a minap egy momemtumos honfitársam például számon kért engem, hogy hogyan merem én bukott politikusoként (sic!) kritizálni egy külföldi munkáspárti politikus liberális politikáját. Ezért hát szeretnék mindenkit alázatra inteni, hiszen országos választást nem nyert itthon a Fideszen kívül senki jóideje. A bukott politikusozóknak pedig ajánlom Lincoln életrajzát tanulmányozásra. Alázat, egymás iránti türelem és megértés nélkül nem lehet közös nevezőre jutni.

Nem kell a jövőbeli kormányprogram minden pontjáról hosszan tartó, részletekbe hatoló párbeszédet folytatni. Például (legalábbis nagyon remélem, hogy) a klímaválságra adott radikális válaszokban egyetértés mutatkozik. Ám vannak olyan forró pontok, amiket nem lehet kikerülni:

1. Mi legyen a legszegényebb honfitársainkkal, legfőképpen a kitaszított romákkal? A leghangosabb hangok az ellenzéki buborékban azt szajkózzák, hogy egy zsák krumpliért eladják ezek az anyjukat is, nemhogy a szavazatukat. Ezzel az attitűddel biztosan nem lehet megoldást találni a társadalom szétszakadására. Azokkal a jobbikosokkal kellene egyetértésre jutnunk az esélyteremtési programokról és az iskolai felzárkoztatásról, akik tíz éve még gárdaruhában masíroztak, és hangosan ordibálták, hogy „igenis van cigánybűnözés”. Miközben a hazai romák lakta településeken óriási arányban tarol a Fidesz, addig a NER társadalompolitikája pont őket teszi méginkább kiszolgáltatottá. Nem lesz könnyű feladat a paradoxon feloldása, de elmismásolni nem lehet, mert ketyeg a társadalmi bomba.

 

2. Milyen adórendszert szeretnénk? Maradjon a felsőközéposztálybeli családoknak kedvező egykulcsos adórendszer, vagy a gazdagabbaknak arányaiban is nagyobb áldozatot kell vállalniuk? A kérdés azért is trükkös, mert a jómódúak között arányaiban több az ellenzéki érzelmű. Így ha a Fizessenek a gazdagok!” lenne a régi-új szlogen, akkor a saját szavazóinkat kellene meggyőzni arról, hogy miért is érdeke a társadalomnak az, hogy ők kevesebbet kapnak a hó elején, mint eddig. Ha az egykulcsos rendszer marad, akkor hogyan állítjuk meg a társadalom kettészakadását?

 

3. Mi legyen a nagyvállalatok szabályozásával? Maradjon a multiknak mindent engedélyező, őket közpénzmilliárdokkal kitömő politika, amit láttunk az elmúlt harminc évben folymatosan a bal- és jobboldali kormányoktól egyaránt? Vagy van bátorságunk megzabolázni a kapitalizmus legnagyobb cápáit annak érdekeben, hogy a kis- és közepes vállalkozások is levegőhöz jussanak? 

4. Akarunk-e mihamarabbi eurót? Jót tesz-e a magyar gazdaságnak, ha a közös fizetőeszközt bevezetjük, és hozzákötjuk magunkat az Európai Központi Bank kamatdöntéseihez? Vagy a közös pénznem csak tovább mélyítené a magyar gazdaság leszakadását, és megnehezítené az exportorientált gazdasági szerkezet működését?

A sort még lehetne folytatni a magán vagy állami egészségügy előtérbe helyezése, illetve az oktatási rendszer központosítása vagy decentralizációja kérdéseivel, sőt számos nem sorskérdés szintű, de megosztó üggyel is.

Ha ezekre a sorskérdésekre közös választ adunk nyílt színen megvitatva, egy alternatív népszavazással megtámogatva,

akkor és csak akkor lehet hitet adni az ellenzéki szavazók meghatározó részének és a bizonytalanok többségének abban, hogy a közös lista többről szól, mint a rajta lévő politikusok túlélési kényszeréről, az Összegfogásról.

Ha ez nem sikerül, és felülkerekedik a megszokott kamarillapolitikai helyosztozkodás, akkor nem marad más, mint az egyetlen értelmes választás az O1G-n kívül.

Vágó Gábor korábbi LMP-s országgyűlési képviselő, az Európai Parlament zöldfrakciójának klímavédelmi kampányfelelőse. Olvass tőle/róla az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek