Az összefogás nem elég: legyen végre kétpártrendszer!

A kétpártrendszerben épp azért nem lehet kizárólagos hatalomra szert tenni, mert a kormányváltásnak sokkal nagyobb esélye van, mint a többpártrendszerben.

A kérdés, hogy az ellenzéknek egy vagy több listán indulva van-e esélye leváltania az Orbán-rezsimet, azokat is megosztja, akik ezt a rezsimváltást tényleg szeretnék. Másfél évre a parlamenti választásoktól az Azonnali ellenzéki politikusok és értelmiségiek részvételével vitát indít arról, hogy hány listán érdemes, szükséges elindulni a győzelemhez. Az alábbiakban a vitához pluszban hozzászólni kívánó Gyenge Dániel diák mondja el véleményét.

+ + +

Az ellenzéki pártok összefogásra való törekvése a lehető legjobb irányba tereli az ellenzéket a következő választások sikeréért vívott küzdelemben.

de legalább mostanra reális esély mutatkozik arra, hogy 2022-re egy komoly erőt felmutató, széles tömegeket magukhoz szólító ellenzéki pártkonglomerátum álljon szembe a kormánypártiakkal. Arról természetesen csak különböző jóslatok születtek, hogy egyes, összefogásban részt vevő pártok számára mennyire rizikós a választásokon ilyen formában való indulás, de ahhoz nem kell különösebb matematikai számolásokat és közvélemény-kutatásokat készíteni, hogy megállapítsuk: az ellenzéknek az egységbe tömörülés lehet az egyetlen stratégiája ahhoz, hogy egyáltalán képviselhesse a kormánykritikus/kormányellenes polgárok érdekeit a törvényhozás soraiban.

Nem mintha ez a stratégia morális értelemben néhány pártnál abszolút nem okozna teljes összeomlást, de be kell látnunk, hogy ez így alakult: a pártok versenyétől övezett természetes szelekció egyes, eleinte új színt hozó,

A Jobbik például szokatlan pályát járt be a politikai életben, nemzeti radikális, konzervatív, nacionalista pártból évek leforgása alatt egy éles kanyart téve balközép, szociáldemokrata irányba fordult, s ahogy az EP-választások eredményei is tanúskodnak róla, mostanra egy bejutási küszöb határmezsgyéjén kuporgó kispárt lett. De egyébként nemcsak a Jobbik járt így, hanem az egykori nagy-, sőt kormánypártok is, mint az MSZP, vagy korábban a mára már megszűnt SZDSZ, MDF. A természetes szelekció tehát dolgozik, melyet egyaránt befolyásol a pártok rátermettsége, szervezőereje, s a szavazók igényei is.

Itt a hangsúly pedig leginkább a szavazókon van, akiknek kollektív akarata, hogy az általános választójog végre valami értelmet nyerjen, hogy a demokratikus döntéshozatalban egyik szavazópolgár se érezze magát kitaszítottnak Az utóbbi években, évtizedekben egyre bővül a passzivitásba vonult választásra jogosult polgárok tábora, mely rossz fejlemény a demokrácia számára: a képviselet csak úgy működhet, hogyha mindenki kiveszi részét a választásokból.

Azonban az ellenzék tömörülése valójában jó irányba mozdíthatja el a folyamatokat. A korábbi évek tapasztalata alapján ugyanis a pluralista többpártrendszer (azaz a „sokpártrendszer”) teljesen alkalmatlan ahhoz, hogy tömegek akaratát érvényesítse a politikai elit részeként. A pluralista többpártrendszer hátrányai egyre hangsúlyosabban mutatkoznak meg: a széttöredezett ellenzék magatehetetlensége, s teljes háttérbe szorulása a kormánypárt dominanciájával szemben.

Dacára annak, hogy a rendszerváltáskor a plurális többpártrendszert favorizálták a parlamentáris demokrácia politikai összetételét illetően, ennek árnyoldalai leginkább 2010 után mutatkoztak meg, amikor egy párt kétharmados többséget szerzett, s ez egyben a hatalom monopóliumának teljes birtoklását jelentette annak minden felelősségével együtt, mely felülírta az ellenzéki politizálás mozgásterét is. Ellenzék ugyanis van, létezik mint mindig, de mivel csak a parlamenti mandátumok egyharmada felett rendelkezik, semmilyen beleszólása nincs a döntéshozatalba, semmilyen ellensúlyt, korlátot nem tud képezni.

Később az ellenzék működésképtelenségét tovább fokozta a 2011-es választójogi törvény, melynek sarkalatos eleme az egyéni választókerületek számának 106-ra csökkentése, s az egyéni kerületben leadott szavazatok előtérbe helyezése a listás szavazatokkal szemben. A kialakult sokpárti rendszerben az ellenzék létezése okafogyottá vált, hiszen a kétharmados rendszer alkalmatlanná tette ahhoz, hogy bármilyen eszközzel is képviselje szavazóinak érdekeit.

Az ellenzéki összefogást érintő legfőbb kérdéseket ezek tudatában kell tehát megfogalmazni.

+ Szükség van-e egy teljesen új, és egységes pártra, mely a demokrata ellenzékieket tömöríti?

+ Melyik párt az, mely ebben az új pártban a vezető szerepet betöltené szervezettségéhez, kvalitásaihoz, támogatottságához mérten?

+ Stabilabb demokráciánk lenne, ha két domináns nagypárt alakítaná a politikai életet, és befolyásolná a döntéshozatalt?

+ Többet érne a választópolgárok szavazata egy ilyen pártrendszer esetén? 

Úgy vélem, a parlamenti demokrácia csak akkor tudna a mi esetünkben szilárdan és stabilan fennállni, hogyha kialakul egy olyan kétpártrendszer, melyben két nagypárt dominál, uralja a politikai elitet, s váltógazdaságban kormányozzák az országot. Bizonyítottan a kétpártrendszer sokkal inkább záloga lehet egy stabil demokráciának, mint a pluralista rendszer, ahol több kis-közepes párt megosztja a jobboldali-baloldali térfelet.

Lehetséges, hogy Németországban vagy Ausztriában ahol szintén szilárd alapokon áll a jogállam és a parlamentarizmus, nem ez a rendszer honosodott meg, de ezekben az országokban a parlament van felülreprezentálva, valamint a koalíciós kormányzás és a kompromisszumok is fontos szerepet játszanak, s így a társadalom és a politikai élet polarizáltsága korántsem olyan súlyos, mint nálunk. A mi társadalmunk megosztottságát csak mélyítette a pluralista pártrendszer.

A kétpártrendszernek sokkal több előnye van hazánkra nézve, mint hátránya. Egyrészt az éppen aktuális ellenzéknek nem kell tétova módon egyes pártok számára kockázatos összefogásos kísérletekbe kezdenie: a nagy pártok szilárd szavazóbázisa mind a kormánypártot mind az ellenzéki tömböt megkerülhetetlen tényezővé tenné. A példaként felhozható angolszász országokban egyik párt sem ragadott magához kizárólagos hatalmat a többségi elvre hivatkozva, habár ehhez hozzájárul az alkotmányosság, független intézmények, következetes hatalommegosztás, fékek-ellensúlyok is.

Ha a világ legstabilabb jogállami intézményrendszerét fenntartó USA-ban működik és még nem került válságba egy ilyen rendszer, akkor máshol sem állna fenn ennek lehetősége. A kétpártrendszerben ugyanis épp azért nem lehet kizárólagos hatalomra szert tenni, mert a kormányváltásnak sokkal nagyobb esélye van a mindenkori ellenzékre nézve, mint a többpártrendszerben.

Magyarországon szükségszerű lenne a pártpolitika újragondolása, s hogyha nagyon a mélyére nyúlunk a történetnek, akkor gyakorlatilag a rendszerváltást elindító ominózus kerekasztal tárgyalások is két tömb, az állampárt és az összellenzéki pártkonglomerátum között zajlott –teszem hozzá, eredményesen. A siker kulcsa pedig az volt, hogy az ellenzék mint egy egységes, sok támogatót maga mögött tudó tábor kellően nyomást tudott gyakorolni az MSZMP-re és nem engedett a megosztó-felszalámizó kísérleteknek az állampárt részéről. A formálódó, s egyre nagyobb erőt felmutató ellenzék egy, céljaiban megingathatatlan emberként állt az államszocialisták előtt, s éppen ez az összetartás tartotta vissza az MSZMP-t attól, hogy befolyását a továbbiakban is fenntartsa.

A kétpártrendszernek még egy fontos előnye, hogy nem polarizálja annyira a társadalmat, hiszen a megosztottság gyökere is pusztán a jobb-bal iránti elkötelezettségben rejlik. Nálunk az a tendencia, hogy minél több párt alakul meg, annál széttöredezettebb lesz a társadalom, és ebből is csak a mindenkori kormánypárt profitál, mely a relatív többségre hivatkozva tudja központosítani a hatalmát. Egy megosztottságtól sújtott társadalomban tehát – melyet tovább tetéz az ingatag demokrácia és a sérült alkotmányosság – éppen az ellenkezője lenne a megoldás.

Ha két domináns nagypárt működne, mely a jobboldali, konzervatív, liberális, nacionalista s egyéb baloldallal szemben kritikus oldalt, és a baloldali, szociálisan érzékeny liberális, szociáldemokrata erőket is egy kormányzóképes, nagy társadalmi támogatottsággal bíró pártba tudná tömöríteni, akkor nemcsak hogy kialakulnának a törvényhozásban a fékek és ellensúlyok, hanem mindkét oldalnak lenne esélye arra, hogy megmérettesse magát a kormányzás felelősséggel teljes frontján, s az erőviszonyok arányos eloszlásával is könnyebben tudnának egymásra nyomást gyakorolni.

Itt természetesen előjöhet az az érv, miszerint mi már megtapasztalhattuk 2002 és 2010 között a kétpártrendszer hatásait, s a végeredménye a még mélyebb megosztottság lett, melyről új pártok, szervezetek megalakulása, s régebbi, ámde rövid idő alatt egyre szélesedő társadalmi támogatottságra szert tevő pártok felemelkedése tanúskodnak. Ugyanakkor

A „fülkeforradalom” megtörténtét is épphogy ez a rendszer tette lehetővé, azonban lényegtelen, hogy milyen pártszövetség váltotta le az MSZP-SZDSZ nomenklatúrát, a legfőbb szempont az, hogy a rendszer leváltható volt. Mi több, 2006-ban is reális eséllyé vált a kormányváltás, ez azonban azon is múlott, hogy korábban a Fidesz folyamatosan szervezkedett, gyarapította szavazóbázisát, vidéken is intenzíven gyűjtötte maga köré a támogatókat. Az tehát, hogy a fülkeforradalmi garnitúra meg tudott szilárdulni, és nem alakult ki vele szemben megfelelő ellenzéki ellensúly, épphogy a plurális pártrendszer kiépülése miatt vált lehetővé, s hogy a mostani kormány ellenzéke tíz évig a széttöredezettség állapotában agonizált.

Ahogy az Egyesült Államokban, illetve Nagy-Britanniában is rákényszerítik a kiegyenlített erőviszonyok mind a konzervatív, jobboldali, mind a szociáldemokrata, baloldali feleket arra, hogy csúcsjelöltjeik konstruktív vitában győzzék meg választóikat alkalmasságukról, úgy nálunk is – ahol miniszterelnök-jelölti vitát is csak 2006-ban láthattunk legutoljára – talán meghonosodhatnak ezen alapvető normák, hogy ne a karaktergyilkos kormánymédia, s a különböző lakájpropagandisták féktelen hazudozásaiból álljon a kampány, s a szavazók meggyőzőséért vívott verseny, hanem érvek és programok normális körülmények között zajló ütköztetésén.

Lehetséges persze, hogy a kétpártrendszer kezdeti szakaszában a tömbösödés, és a polgárháborús hangulat felerősödne, ugyanakkor meggyőződésem, hogy a polgárok sokkal nagyobb bizalommal tekintenének a parlamentarizmusra, nagyobb részvétel lenne a választásokon, s a szavazataik is többet nyomnának a latba, mely összességében csökkentené a passzivitásban ragadt polgárok számát is. Aktív részvétel nélkül ugyanis nincs demokrácia, csak a népre fittyet hányó hazug politikai erők dominanciája, akik nem másból profitálnak, mint a szektásodásból, a széttöredezettségből, és sokak háttérbe vonulásából.

Olvasd el a vita többi hozzászólását is!