Amikor 2+2=5 lett: harmincéves a második német egység

Szerző: Bárány Balázs
2020.10.03. 08:05

1990. október 3-án a Német Demokratikus Köztársaság megszűnt, pontosabban a Németországi Szövetségi Köztársaság részévé vált. Az egyesülés viszonylag gyorsan ment végbe, bár nem volt sétagalopp: az európai vezetők közül többen is igyekeztek gátolni, fékezni a folyamatot, a keletnémet gazdaság integrálása pedig óriási terhet jelentett.

Amikor 2+2=5 lett: harmincéves a második német egység

A berlini fal 1989. november 9-i leomlását követően gyakorlatilag az egész világ úgy vélte, hogy a német újraegyesülés már csak idő kérdése. Éppen ezért nem volt meglepő, hogy Helmut Kohl, az NSZK kancellárja november végén tízpontos újraegyesítési tervvel lépett a nyilvánosság elé. Partnere volt ebben egykori keletnémet külügyminisztere, Hans-Dietrich Genscher is, aki az újraegyesítéshez szükséges diplomáciai támogatást igyekezett megszerezni.

Európa nagyhatalmai, elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország azonban nem tekintettek aggodalmak nélkül az újraegyesülés lehetőségére. 

„Imádom Németországot és örülök, hogy kettő is van belőle”

– emlegették egyre gyakrabban újra Francois Mauriac Nobel-díjas francia író szavait a nyugati vezetők. Egyedül a Ronald Reagant váltó amerikai elnök, George Bush támogatta Kohl tervét – azzal a feltétellel, hogy az egyesült Németország továbbra is a NATO kötelékén belül marad. 

Franciaország és Nagy-Britannia akkori kormányfői, François Mitterrand és Margaret Thatcher ezzel szemben meglehetősen idegenkedtek a tervtől. Különösen Thatcher volt az, aki hangsúlyozta, hogy az NSZK-NDK egyesülés, valamint az ezzel járó közös valuta „kibírhatatlan” lenne. Álláspontja nem volt meglepő, hiszen

Thatcher egy olyan generációhoz tartozott, melynek a legnagyobb fenyegetést a német nagyhatalmi törekvések jelentették.

KARIKATÚRÁK A NÉMET EGYSÉGRŐL. FORRÁS: WIKIMEDIA COMMONS, BUNDESARCHIV

A fal leomlása után azonban Genscher külügyminiszter nem Párizs, London vagy Róma, hanem a szintén vonakodó Moszkva jóindulatát akarta elsősorban megszerezni. És láss csodát: Mihail Gorbacsov, az ekkor már végnapjait élő Szovjetunió akkori vezetője rábólintott a német egység gondolatára, mondván „kizárólag a német nép egyedüli dolga eldönteni, hogy egy államban akar-e élni”.

1990. februárjában a NATO és a Varsói Szerződés külügyminiszterei Ottawában találkoztak. A fő problémát az jelentette, hogy az 1945-ben győztes országok jelezték, hogy a német egyesítés nem lehet csupán német belügy. Genscher ekkor állt elő a híres „2+4” formulával, melynek lényege az volt, hogy az egykori szövetségesek és a két német állam együtt döntsenek az újraegyesítés kérdésében.

Bár Gorbacsov ragaszkodott volna Németország semlegességéhez, de júliusban az NSZK ötmilliárd márka hitelt hagyott jóvá a Szovjetuniónak, ami végül eldöntötte ezt a kérdést.

A rossz történelmi tapasztalatra hivatkozva Európa és Izrael vezetői az egyesült német haderő kapcsán fejezték ki ellenérzéseiket – nem véletlen, hogy a nagyobb nyugati lapokban ekkor gyakran találkozhattak az olvasók a Negyedik Birodalom születését vizionáló karikatúrákkal. Éppen ezért Kohl ígéretet tett a hadsereg létszámának csökkentésére az egyesülést követő három-négy évben. Emellett garantálta azt is, hogy nem lép fel területi követelésekkel senkivel szemben, ami Lengyelország számára is megnyugtató gesztus volt.

A nyugati vezetők ekkor már belátták, hogy nem lehet az egység útjába állni – főként, hogy azt sem Washington, sem Moszkva nem ellenezte már. A német egyesülés gondolata ellen leginkább ágáló Thatcher is szép lassan elfogadta a helyzetet, melyet jól illusztrál a következő történet.

1990. január 5-én Sir Christopher Mallaby, Nagy-Britannia bonni nagykövete ezt az üzenetet küldte Londonba: „Az NSZK-ban az Egyesült Királyság tűnik a legjelentéktelenebbnek a három nyugati szövetséges közül.”

A távirat szélén ma is ott áll a brit miniszterelnök, Margaret Thatcher megjegyzése: „Mert azok is vagyunk.”

THATCHER MEGJEGYZÉSE A BONNI NAGYKÖVET TÁVIRATÁN: „MERT AZOK VAGYUNK.” 

A „2+4” képlet ezek után „2+4=5”-re módosult, hiszen a két Németország egyenrangú félként zárkózott fel a másik négy nagyhatalomhoz, 1990. október 3-án pedig végül sor kerülhetett az NDK NSZK-ba történő beolvadására.

A gazdasági egyesítés

Philipp Ther, a bécsi egyetem történésze az 1989 utáni Európa történetét összefoglaló könyvében úgy véli, hogy a posztkommunista országok közül a volt NDK integrálása jelentette a legnagyobb gazdasági kihívást. 

Ther a legfontosabbnak a közös valuta kérdését látta. 1990 júliusában a keletnémet és nyugatnémet márkák közötti átváltási arány 7:1 volt. A nemzeti egység mielőbbi megteremtése érdekében Kohl mindenképpen ragaszkodott az 1:1-es arányhoz – mondván, hogy a német gazdaság ezt elbírja, ennyi áldozatot a nyugatiaknak is be kell vállalniuk. Az így végrehajtott „gazdasági egyesítés” óriási egyensúlyvesztést eredményezett. 

Ther szerint a másik sokkot a gyors és radikális privatizáció jelentette, amely végül nem hozta meg a várt eredményt. Sőt: a Treuhand (ami gyakorlatilag az ÁPV Rt. német megfelelője volt) 1994-es működéséig 250 milliárd márka veszteséget könyvelt el a keletnémet üzemek bel- és külföldi értékesítését követően.

Bár az 1990-es őszi választásokon Kohl kancellár ragyogó jövőt ígért az „Ossiknak” (keletnémeteknek), ennek ellenére

közel másfélmillóan inkább a lábukkal szavaztak, és nyugatra költöztek. Az átmenet örökségét Németország a mai napig magával cipeli.

Az kilencvenes évek végére Kohl reformjai is elfáradtak, sokakat inkább helybenjárásra emlékeztettek (Reformstau), ezért 1998-ban a választópolgárok többsége úgy döntött: ideje elköszönni az egység kancellárjától.

A múlt terhei és örömei

A német újraegyesítés a gazdasági és társadalmi terhek mellett a múltfeldolgozás problémáit is magával hozta. Az NDK beolvadásával ugyanis a nemzetiszocializmus bűnei mellett a bolsevik típusú kommunizmus öröksége is teherként nehezedett az egyesült Németországra, így a múlttal való megbirkózás (Vergangenheitsbewältigung) napjainkig a német emlékezetpolitika központi kérdése. Nem véletlen, hogy múzeumok és filmek tucatjai igyekeznek bemutatni a huszadik századi totalitárius rendszereket, amelyek az oktatásban is kiemelt figyelmet kapnak.

A múlt árnyait a jelen gazdasági sikerei azonban olyannyira jól palástolják, hogy sokan már arról beszélnek, hogy a Negyedik Birodalom valójában az Európai Unió képében jött el.

Az elmúlt évtizedekben ugyanis az EU intézményeiben gyakorlatilag német dominancia alakult ki, amelyet a többi tagállam csendes belenyugvással (Nagy-Britannia kivételével) elfogadott.

Az újraegyesülést harmincnapos, igen visszafogott programsorozattal ünneplik Németországban, hiszen a járványhelyzet ott sem teszi különösen vonzóvá a tömegrendezvényeket. Ennek egyik fő helyszíne a Potsdamban megrendezett EinheitsEXPO, ahol a szövetségi államok rendeznek szabadtéri kiállításokat, de lehetőség van a brandenburgi Landtag épületének bejárására is. Aki a korhangulatot akarja érezni, vagy némi nosztalgiára vágyik, annak az Amazon Prime kémsorozatát, a Deutschland ‘89-et (magyarul Volt egyszer két Németország, harmadik évad) tudom ajánlani.

NYITÓKÉP: A brandenburgi kapu / Unsplash

Bárány Balázs
Bárány Balázs az Azonnali állandó szerzője

Történész, történelemtanár.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek