Ha Azerbajdzsán komolyan gondolja, véres állóháború jöhet Hegyi-Karabahban

Hegyi-Karabahban többszáz éven át éltek egymás mellett békében örmények és azeriek. A múlt század vérgőzös nacionalizmusa, pogromok és kegyetlenkedések sorozata most újból egymásnak ugrasztotta a két népet. Ráadásul a balanszírozó Oroszország mellett a kaukázusi játszmába Törökország képében egy új szereplő is egyre nyíltabban beszállt. Elmagyarázzuk, miből ered a karabahi kérdés, és ki mit akar a régióban!

Egyre komolyabbra fordul az Örményország és Azerbajdzsán között már lassan egy hete tartó, a Hegyi-Karabah térségért, valamint az ott található de facto államért, a Hegyi-Karabah Köztársaságért vívott fegyveres összecsapás. Miközben a kilencvenes évek közepe óta időről időre kiújuló harcok a frontvonalon bevettnek számítanak, a kaukázusi térség szakértői egyetértenek:

De miért pont most újult ki az örmény-azeri ellenségeskedés? Ki miért követeli magának a természeti erőforrásokban nem valami gazdag, viszont csodaszép, Baranya megyényi területet? És egyáltalán: mégis mi az, hogy Hegyi-Karabah?

Örmény királyság, türk kánság

Abban, hogy megértsük a mostani konfliktust, és azt, hogy a területet miért követeli magának mind Jereván, mind Azerbajdzsán, a Meduza történelmi áttekintése remek fogódzó. Távolról kell indítanunk, talán épp a Krisztus előtti IV. századtól, ekkortól létezett ugyanis többek között a mai Hegyi-Karabah területén az Örmény Királyság, melynek a nagyjából a Hegyi-Karabahnak megfeleltethető Arcah volt az egyik tartománya. Sőt, a középkorban egy időre Arcah királyság néven még egy többé-kevésbé önálló állam is létezett itt, vagyis a történelmi érvelés, valamint a tény, hogy Hegyi-Karabah lakossága már több, mint száz éve örmény többségű, megmagyarázza a terület iránti örmény igényeket.

Akkor ilyen egyszerű lenne, és Azerbajdzsán valójában csak megszállás alatt tart egy történelmében és népességében is örmény területet? Korántsem: már maga a Karabah elnevezés is minden valószínűség szerint egy türk-perzsa mix, ahol a türk eredetű kara feketét, a perzsa eredetű bach pedig kertet jelent. A Kaukázus fekete kertjében pedig nem könnyű igazságot tenni: az azeriek rendszerint a XIX. század elejéig létező türk államra, a Karabahi kánságra hivatkoznak, mígnem az egész régiót be nem kebelezte az egyre dimanikusabban terjeszkedő Orosz Birodalom.

Így a valóság az, hogy Karabah öröksége egyszerre örmény és türk (avagy azeri) –

és mi sem jobb példa erre, mint a bekebelezett kánság egykori fővárosa, Susi. A bolsevik forradalom előtti utolsó, 1916-os népszámlálás szerint a város lakosságának 53 százaléka örmény, 44 százaléka pedig azeri volt.

Persze a birodalmi létben az egyre inkább elburjánzó nacionalizmusok nem tudtak igazán kibontakozni, de az első világháború utáni felfordulás – a cári birodalom széthullása, az orosz polgárháború, az örmény népirtás és a bolsevik hatalomátvétel – már annál inkább. A Kaukázusban egymást érték a pogromok: volt, hogy a bolsevikok által támogatott örmények mészároltak azerieket Bakuban – erre Azerbajdzsán a mai napig népirtásként hivatkozik. 1920-ban pedig azeri csapatok a szó szoros értelmében rombolták porig a fentebb is említett Susi városát, azon belül is annak örmény részét.

Örmény győzelem, azeri sebek

A kommunista hatalomátvétel sem enyhítette a nacionalizmus és a pogromok ejtette sebeket, hiszen az akkor szinte teljes egészében örmények lakta Hegyi-Karabah területét mégis az újonnan létrejövő azeri tagköztársasághoz csatolták – ezzel elszakítva az autonómiát szerző területet az örmény „anyaországtól”. Egyesek szerint Karabah személyesen Sztálin közbenjárására került jogilag az örményekhez, aki akkor a nemzetiségekért felelős népbiztosi posztot töltötte be.

És bár a peresztrojka idejére hiába élt már 350 ezer örmény az azeri, illetve 200 ezer azeri pedig az örmény tagköztársaságokban, a sohasem rendezett határ, és a Szovjetunióban szintén fedő alá szorított nacionalizmus ideális táptalajt adott arra, hogy a konfliktus ott folytatódjon, ahol a húszas évek elején abbamaradt. Innentől a történet már jobban ismert: a Szovjetunió végnapjain, 1988-ban elkezdődött a két nemzetiség közötti vérontás,

Ennek keretében nemcsak, hogy létrejött a – bár még Örményország által sem elismert, de általa nyíltan támogatott – Hegyi-Karabah Köztársaság, de körülötte örmény katonák több azeri területet is megszállás alatt tartanak. Ezzel az Arcah Köztársaság (ez a de facto állam másik hivatalos neve) immár nem enklávé Azerbajdzsánon belül, hanem az örmény megszállásnak „köszönhetően” szabad az átjárás Örményország felé – és felől.

A tűzszünet persze nem jelentetett tartós békét, és a fegyveres összetűzések rendszeressé váltak a frontvonalon. Persze a legtöbbször nem Örményország próbált előrenyomulni: Jereván a háborút megnyerte, és az örmények is tudják: egy komolyabb konfliktusban ők húzhatnák a rövidebbet a létszám- és technikai fölénybe kerekedő, rohamtempóban fegyverkező azeriek ellen.

Ha olcsó az olaj, háborúzni kell

A törékeny status quo így persze Örményországnak kedvez, de Baku sem szokott lépni, ha az azeri belpolitikában épp rendben mennek a dolgok. A dolgok márpedig akkor mennek rendben, ha magas az olaj ára, az azeri export több, mint 90 százalékát, és ezáltal a gazdaság sarokkövét az olaj adja – amiből rengeteg tartaléka van az országnak. Ha viszont alacsony az olaj ára, bezuhan a gazdaság, sebezhetővé válik a politikai vezetés, ebben a helyzetben pedig nagyon is jól jön a Karabah-kártya kijátszása, amivel Baku kívül és belül is erőt mutathat.

Pontosan ez történt a legutóbbi komoly fegyveres konfliktus idején, 2016-ban: 2014 elején még a nyersolaj hordónkénti ára meghaladta a 100 dollárt, ez egyik hónapról a másikra feleződött meg, és stabilizálódott 50 dollár környékén. Óriási zuhanás volt ez, és zuhant vele az azeri gazdaság is: az azeri GDP 2014-ben még 75 milliárd dollárt tett ki, 2016-ban már csak 38 milliárdot, az addigi dinamikus növekedésből 2016-ra recesszióba fordulva. Az azeriek tehát konfliktust provokáltak ki a frontvonalon – ugyanúgy, mint idén, azt állították, hogy az örmények azeri civil területekre lőttek –, és próbáltak valamilyen belpolitikai sikert felmutatni.

Az eredmény: Azerbajdzsán szerint körülbelül 20, Örményország szerint pedig 8 négyzetkilométer terület került vissza Azerbajdzsánhoz, amelyet az óriási sikerként könyvelt el – ez volt az első „felszabadított” terület 1994 óta. Így

A négy évvel ezelőtti konfliktushoz hasonlóan idén is sokan szintén az olajárzuhanást sejtik az azeri támogatás mögött: emlékezzünk, áprilisban rövid időre még mínuszba is zuhant az olaj világpiaci ára, amit ugyan gyors visszapattanás követett, de az olaj barrelenkénti ára azóta is a rendkívül alacsony, 40 dolláros összeg körül tanyázik.

Geopolitikai játszótér

Van viszont, ami különbözik a négy évvel ezelőtti helyzethez képestt: az a Moszkva, amely most hiába szólítja fel mindkét felet az ellenségeskedés feladására, négy éve még villámgyorsan ki tudott közvetíteni egy újabb fegyverszüneti megállapodást. Oroszország idén már látszólag hiába beszél, elemzők szerint pedig ennek az oka Törökország befolyásának a növekedése a Kaukázus déli részén.

A Kaukázus ugyanis nem meglepő módon egyszerre fontos Törökországnak és Oroszországnak – csak épp a viszonyuk bár a felszínen korrekt, az érdekeik a Közel-Keleten, de a Kaukázusban is különbözők. Moszkva egyensúlyoz: a felszínen egyik felet sem támogatja nyíltan, a legfőbb érdeke, hogy ne legyen felfordulás a déli határain, ezért igyekszik jól kijönni a mindenkori örmény vezetéssel, valamint az azeri Alijev-rezsimmel.

Az orosz energiától függő Örményországot például még Oroszország új integrációs projektjébe, az Eurázsiai Gazdasági Unióba is sikerült bezsarolni az energiaárakkal, de Jereván tagja az orosz vezetésű Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének is – amely alapján az oroszok megvédenék Örményországot, ha annak területét külső katonai támadás érné. Azerbajdzsánnal már nem ilyen szoros a kötelék, de a gazdasági kapcsolatok révén szintén korrekt – éppen ezért

Ehhez képest a másik fontos regionális szereplő, Törökország nyíltan Azerbajdzsánt támogatja: az azeriek és a törökök testvérnépekként tekintenek egymásra, a közös nyelv, kultúra és etnikai gyökerek miatt egyáltalán nem ok nélkül. Ráadásul az örmény-török viszony finoman szólva is terhelt, így nem meglepő, hogy Ankara szavakban Baku oldalára áll. Recep Tayyip Erdoğan elnök Hegyi-Karabah örmény „megszállásának” végére szólított fel hozzátéve, hogy Örményország „a béke és a stabilitás legnagyobb akadálya” a régióban.

Ankara megérkezett

A török szóbeli támogatás persze nem újdonság, a nagy kérdőjel az, hogy Ankara milyen mélyen fog beavatkozni a mostani konfliktusba. Egyesek szerint Erdoğan török elnök már most is proxyháborút visel, vagyis Baku támogatásán keresztül avatkozik be a konflitkusba. Az örmények szerint ez már ténykérdés, miután Jereván azzal vádolta meg Törökországot, hogy egyik vadászgépük egy örmény repülőgépet lőtt le. Erdoğan kommunikációs főnöke ezt „olcsó propagandatrükknek nevezte”.

A konfliktus persze még nagyon új, és a mindkét oldal által keltett propagandazajban nehéz tisztán látni, de Robin Forestier-Walker, az Al Jazeera kaukázusi térséggel foglalkozó újságírója szerint Ankara fegyverekkel segíti Bakut: „augusztusban hadgyakorlatok folytan Azerbajdzsán és Törökország között, és nem teljesen megalapozatlan a gyanú, hogy egyes hadieszközök, melyeket Törökország odavitt, még mindig Azerbajdzsánban lehetnek, és az örmény posztok ellen használhatják őket”. A Reuters szerint pedig Törökország szíriai katonákat is küldött az azeriek megsegítésére.

Ha pedig a törökök már nemcsak szavakban, hanem tettekben is megtámogatják Azerbajdzsánt, az a Financial Times által megkérdezett Thomas de Waal Kaukázus-szakértő szerint komoly változást sejtet: „Törökország mindig is politikai támogatást biztosított Azerbajdzsánnak, de mindig kiemelte, hogy a konfliktust békésen kell megoldani... geopolitikai egyensúlyhelyzet volt ez, ahol senki nem támogatta a másikat nyíltan”. Most viszont

Moszkva már burkoltan meg is üzente a törököknek: lépjenek eggyel hátrébb. „Bármilyen, katonai támogatásról vagy katonai aktivitásról szóló nyilatkozat egyértelműen olaj a tűzre, és ezt mi kategorikusan ellenezzük” – így Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője. Ez persze nem jelenti azt, hogy Putyin nyíltan bármit is tenne Örményországért: a kollektív védelmi szerződés ugyanis csak akkor lépne életbe, ha a vitathatatlanul örmény területeket érné támadás, vagyis ez a nemzetközi jogilag Örményországhoz tartozó Hegyi-Karabahra nem terjed ki.

Ebben a háborúban csak vesztesek vannak

Abban viszont mindenki egyetért, hogy 1994 óta a legkomolyabb vérontás indult el Hegyi-Karabahban: lakott területre a tűzszünet óta először csapódtak rakéták, és bár az azeri oldal nem közöl halottakat, az örmények eddig már száznál is több megerősített áldozatról számoltak be.

Ráadásul úgy tűnik, ezúttal Azerbajdzsán komolyan is gondolja, és nem áll le pár nap után: a legkomolyabb harc azeri részről két kulcsfontosságú város, Fuzuli és Dzsebrail visszavételéért folyik. Erre három oka is van az azeri csapatoknak: egy, Hegyi-Karabah többi részével ellentétben ez a két város nincs annyira magashegyi területen, hogy kellő eltökéltséggel ne lehetne bevenni. Kettő, ezek az örmények által megszállt, leginkább délkeleti területek. Három, a háború előtt mindkét városban stabil azeri többség létezett – ők elmenekültek, a két város pedig azóta is szinte lakatlanul áll.

A két város visszavétele nemcsak morális, de stratégiai előnyhöz is juttatná az azerieket, az viszont valószínűtlennek tűnik, hogy Baku egészpályás letámadásba kezdene Hegyi-Karabah ellen. A Meduza elemzése szerint az azeri hadseregben jelenleg 66 ezren szolgálnak, míg az örményben 42 ezren. Ám utóbbihoz nyugodtan hozzáadhatjuk a 18-20 ezres karabahi haderőt, így pedig már nem olyan nagy a differencia. Persze Baku jóval több embert tud mozgósítani, és technikai fölénye is jelentős, de a különbség mégsem akkora, hogy Azerbajdzsán kényelmes győzelmet tudjon aratni.

Főleg nem a karabahi domborzati viszonyok mellett. Thomas de Waal úgy összegez: „a hegyvidék, az egyre halálosabb nehézfegyverzet, valamint a falvak és városok közelsége a frontvonalhoz azt jelenti, hogy nagyon nehéz lenne bármelyik oldalnak is győznie ebben a katonai küzdelemben.

Valami olyasmihez, amit már az I. világháború után, majd a kilencvenes években is átélt és megszenvedett a régió.

NYITÓKÉP: Örmény védelmi minisztérium / Twitter