Az Indexnél elfogadhatóvá tettük, hogy nem kell érvelni és helyet hagyni az ellenvéleménynek – Tóta W. Árpád az Azonnalinak

Szerző: Varsányi Bence
2020.09.29. 07:03

Miért tartja meséknek a vallásokat, és miért provokálja a hívőket? Mit nem ért a fociban? Miért érzi az Index felelősségét a közbeszéd állapotáért? Mi a fő különbség közte, és készülő könyvének társszerzője, Bayer Zsolt között? Miért a fantasyt hibáztatja a világ újbóli irracionalitásba fordulásáért? Tóta W. Árpád az Azonnali véleményvezérek-interjúsorozatában.

Az Indexnél elfogadhatóvá tettük, hogy nem kell érvelni és helyet hagyni az ellenvéleménynek – Tóta W. Árpád az Azonnalinak

Ez itt az Azonnali interjúsorozata a legfontosabb hazai véleményformálókkal. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik ők, mi mozgatja őket, és eleve hogyan látják a szerepüket és felelősségüket a magyar nyilvánosságban. Az első három rész itt olvasható.

Hogyan áll a közös kötet Bayer Zsolttal?

Elkezdtük a munkát, az első fejezet kész. Ha addig meg nem esszük egymást, akkor lesz ebből valami.

Hogyan kell elképzelni a munkát?

Levelezünk. Komótosan és megfontolt mondatokkal szeretnénk csinálni.

Olyasmi lesz, mint Michel Houellebecq és Bernard-Henri Lévy Közellenségek című kötete?

Azt még nem olvastam, épp Várszegi Asztrik és Lengyel László beszélgetőkönyvét olvasom.

Ők azért nagyon cérnakesztyűvel bokszolnak, vagy inkább simogatják egymást, annál a mienk lendületesebb lesz.

Olyan értelemben, hogy azért párszor elküldik egymást melegebb éghajlatra?

Eljátszani nem fogjuk, hogy jobban haragszunk, mint amennyire. Nyilván ebben a helyzetben már eleve kevésbé haragszik az ember, hiszen beszélünk, de nem is fogjuk megkerülni azokat a kibékíthetetlen ellentéteket, amik biztos, hogy konfliktushoz vezetnek.

Például?

Például szinte minden. (Nevet.) A tematikában már többé-kevésbé megegyeztünk. Egész biztos, hogy a világháborúktól a vallás és a tudomány szerepén keresztül a jövőig, a szomszédainkig, az irodalomig, a kultúrharcig minden benne lesz. Az elmúlt évtizedek és a rendszerváltás mérlege, a szocializmus is.

Ezekben biztos, hogy tök különböző dolgokat gondolunk, de meg fogjuk egymást hallgatni.

Akkor ez nem lesz egy rövid könyv, legalább 2-300 oldalasnak hangzik. Milyen hosszúra tervezik?

Annyi biztos lesz.

Miután megjelent az Azonnalin, hogy ön szívesen írna vele közös könyvet, Bayer Zsolt rögtön benne is volt a projektben?

Nem azonnal, nyilván ezt meg kell gondolni, vannak kockázatai mind a kettőnk számára. Én a belső borítóra szeretném majd nyomtatni azokat a megjegyzéseket, hogy „hogy állhatsz szóba ezzel az utolsó féreggel”. Már egy oldalnyi van. Gondolom, nála is lesz.

Sok helyen hivatkoznak úgy önre, hogy a gyurcsányista vagy liberális Bayer Zsolt. Bayer Zsolt az inverz önmagával fog beszélgetni a könyvben?

Nem szeretném lelőni az összes poént, de ezzel szemben van nekem egy súlyos tartalmi kifogásom: a legfontosabb különbség nem az, hogy mást gondolunk a jóistenről, hanem hogy

az én világomban elfér az, aki hisz és erről beszél, az ő világában viszont jelen pillanatban úgy tudjuk, hogy nem fér el az, aki nem hisz, és erről ugyanolyan őszintén beszél, mint aki valamelyik mesefigurát elfogadta.

Miből gondolja, hogy Bayer Zsolt világában nem férnek el a nem hívők?

Általában azt látom, hogy a magyarországi jobboldal egy monolit kultúrára, egy kizárólagosságra törekszik. Erről szól az illiberalizmus. Mi a liberális világkép? Az, hogy valaki elmehet templomba annak ellenére, hogy a szomszédja nem megy. Vagy éppen mecsetbe megy. Hogy mindenki teheti, ami neki jól esik, addig, amíg mások személyes szférájába bele nem türemkedik – de az, hogy különbözőek vagyunk, tök rendben van.

Én azt látom, hogy nekik nincs rendben, hogy szerintük valamiféle egyformaság lenne az ideális. Az asztal verése azzal a felkiáltással, hogy „meddig tűrjük még, hogy ezek egyáltalán megszólaljanak”, az egy jobbos sajátosság. Én ezt balról nem igazán látom.

Ha ön elfogadja, ha az ön világában megférnek a hívők, akkor miért provokálja őket rendszeresen? Legutóbb például húsvétkor, amikor a Micimackó keretei között írta át a feltámadás történetét.

Ha valaki hívő, akkor normális esetben elmondhatja, hogy mi az, amiben ő hisz. Ebbe beletartozik az is, hogy én például a pokolra fogok kerülni, mert nem hiszek. Ha én elmondom, hogy miben hiszek, azt akármilyen udvariasan teszem, sértő lesz.

Mivel én fikciónak tartom mindegyik vallást, ennek a vége mégiscsak az, hogy kedves barátom, te komolyan vetted a Star Warst.

Én meg tudom, hogy az egy film, hogy azt valakik kitalálták. Többen, és hosszú idő alatt, de az egy mese. És ti Hófehérkéhez imádkoztok. Ez persze, hogy sértő, de hát ezt gondolom. Akárhogy csomagolom be, azt nem tudom mondani, hogy „hát igen, végülis nem hülyeség”, mert de igen.

Arra nem gondolt, hogy oké, fikció meg Jézus történeti létezése sem bizonyított, viszont az által válik valósággá a fikció, hogy hisznek benne?

Attól, hogy hiszünk benne, semmi nem válik valósággá. A koronavírus sem fog attól eltakarodni, hogy nem hiszünk benne. A dolgok nem így működnek. Hiába hiszünk abban, hogy egy gázbolygónak befolyása van a szerelmi életünkre, ez nem igaz. Vannak tények.

Az viszont, hogy ez milyen fikció, hogy nagy társadalmi hatása van, hogy lépten-nyomon idézgetem én is a Bibliát, az teljesen rendben van, de hát lépten-nyomon idézgetünk más irodalmi műveket is.

Ebben a funkciójában nemhogy elfogadom, de azt is elfogadom, hogy ez legyen kötelező tananyag, hogy a Bibliát ismerni kell, a saját gyerekemet is erre nevelem.

Konkrétan olvastam is már fel neki belőle, pedig templomba nem szoktam elhurcolni.

Mint fikció, megvan a helye. Ott válnak el az útjaink, amikor valaki ezt tényleg valóságnak hiszi, ráadásul ezt a valóságot megpróbálja rákényszeríteni embertársaira.

A nemzetről is hasonlóan gondolkozik?

A nemzet egy konstrukció. Nem volt mindig, viszonylag új, nagyjából egyidős a gőzgéppel, amit pedig már kifuttattunk. A nemzet nem öröktől való, és nem örökkévaló. Jelenleg még egy használható keret, viszont szerintem a legerősebb kapocs nem a nemzet, hanem a nyelv.

Egy nyelvet beszélünk, ugyanazokat az írókat olvassuk, ugyanúgy fejezzük ki az érzelmeinket – ez egy komolyabb összetartó kapocs, mint az, hogy genetikailag hova tartozunk.

A nemzettudatnak csak egy komponense a nyelv.

Szerintem most már leginkább csak az, mert nem vagyunk összezárva, Európában nagyon fellazult a földrajzi behatároltság, szinte megszűnt. Semmi sem indokolja, hogy ennek az egységnek így kell maradnia, vagy ugyanúgy kell gondolni rá, mint eddig.

Ez kicsit hasonló a valláshoz. A középkorban Pascal levezethette azt az istenérvet, hogy Istenben érdemes hinni, mert ha nincs, akkor úgyis mindegy, ha van, akkor viszont ha nem hiszek, nagyon szarul járok, ha hiszek, akkor meg nagy jutalmat kapok. Abban a zárt világban, ahol a választás annyi volt, hogy hiszek vagy nem, ez az egyébként üzleties érvelés működött.

Most ezt a kérdést fel sem lehet tenni, mert egy általános iskolás is azonnal visszakérdez, hogy „miben”?

Rendelkezésünkre áll öt világvallás, meg még több száz kisebb műsor, tehát az egész érvelés összedől, mivel amellett már sokkal nehezebb érvelni, hogy pont ebben az istenben higgyél az ezerből. Ugyanígy nyílt ki a világ, és ezért sokkal nagyobb a választási, identifikációs lehetőségünk. Egyszerűen messzebbre látunk el, és igen, sokan vannak úgy vele, hogy több közösséget éreznek egy berlini világpolgárral, akivel értik egymást, egymás gondolkodását, kulturális és egyéb igényeit.

Ön hogyan identifikálja magát?

(Nevet.) Napszaktól is függ, de nem szoktam magam napról napra identifikálni. Bizonyos dolgokról gondolkodom, és azokban szeretek eljutni valahova, de hogy én most magyar, református vagy baloldali vagyok, ilyen névjegyekben nem gondolkodom.

A Wikipédia-szócikkénél az van a nemzetiségénél, hogy „hontalan”. Ez a saját műve vagy egy rosszakarójáé?

A Wikipédia-szócikkemet nem én írom, de az az igazság, hogy nem mond olyan sokat, hogy magyar vagyok. Sokféle magyar van, pozitív értelemben is nagyon sokszínűek vagyunk, és

attól, hogy valaki magyar, lehet egy utolsó gazember, meg lehet egy szent is.

Ezért tartja hülyeségnek a drukkolást is a fociválogatottnak?

Azt én soha nem értettem, és talán már soha nem is fogom megérteni. Nyilván van egy rituális jellege, el lehet menni kidagadó erekkel ordítani és kurvaanyázni, aztán hazamenni, és megint átvedleni családapába. De hogy ez az igény vajon nem számolható-e fel valahogy, hát nem tudom…

Egy háborúval mondjuk felszámolható, ott is levezetődnek a nemzetek közötti feszültségek, csak talán jobb egy bőrt rúgni, mint egymás bőrét lyuggatni.

Volt már háború, ami focivetélkedésből kerekedett.

A délszláv háború amúgy is bekövetkezett volna, a Dinamo Zagreb– Crvena Zvezda meccs csak a gyújtópont volt.

Nem látom, hogy különösebben pozitív érzelmeket hozna ki az emberekből a drukkerség.

Kicsit hasonló a problémám, mint a vallással: elfogadnak és az életük részévé tesznek egy egyébként védhetetlen irracionalitást.

Elkötelezik magukat egy csapat mellett, amelyik semmit nem adott nekik, nem játszik ott a gyerekük…

Miért nem adott? Például szórakozást, élvezetet, szenvedélyt.

Akkor a Barcelonát néznék. Azt ne mondja nekem senki, hogy a magyar focicsapatok szórakoztatóak.

A Barcelona most pont gyengélkedik, elég rosszul játszanak.

Rosszabbul, mint az Újpest? Ennyit azért innen is látok. Szóval meg kell ugrani egy tök érthetetlen, magyarázhatatlan lépést, hogy „na jó, én most akkor fradista leszek”, aztán drukkolni nekik, akkor is, ha szarok. Ez olyan, mint a márkahűség: addig venni ugyanazt a márkát, míg végül belehalok, mert már annyira rossz, ők pedig abból élnek, hogy én még mindig megveszem. De mindent nekem se kell érteni.

Honnan jön ez a végtelen igénye a racionalitásra? Nincs például olyan hobbija, ami nem kifejezetten racionális?

A kérdés jogos, és én is feltettem már magamnak, hogy nem vagyok-e már-már autista e tekintetben, hogy nem értek egy csomó dolgot, aminek egyébként nincs is értelme, így nem is kell értenem.

Nem velem van a baj, én igyekszem mindenben a racionalitást keresni.

Nagyon hamar tanultam meg olvasni, és nagyon sokáig alapvetően vagy ismeretterjesztő, vagy science fiction irodalmat olvastam. Utóbbi alatt nem a Star Warst értem, hanem Asimovot, Lemet, Ballardot, a Dűnét, és még sorolhatnám. Olyan szerzőket, akik addig nem adták ki a könyvet, amíg le nem vezették pontosan, hogy mi miért történik.

Van egy olyan sejtésem, hogy a világ újbóli irracionalitásba fordulásában oroszlánszerepe van a fantasynek,

ahol ugyebár lehet varázsolni, ahol a dráma a lényeg, és elő lehet húzni a seggünkből a varázspálcát, hogyha át kell vágni a dramatikai csomót. A klasszikus sci-fiben ugye ezt nem lehet, a tudományban meg végképp nem, ezért is hívják tudományos fantasztikumnak. Ez beoltott valamiféle igénnyel a racionalitás iránt, és számon is kérem az olvasmányaimon meg a környezetemen, ha valaminek nincs levezethető értelme.

Ugyan a nyolcvanas években eszméltem, de akkor még kitartott az a tudományos forradalom, amit talán leginkább űrkorszakként lehet leírni. Amikor az emberek felfele kezdtek nézni, amikor a Holdhoz már nem verseket írtak, hanem azt nézték, hogy melyik kráterbe szálltak le az amerikaiak, és azt tanulmányozták, hogy ezt hogy csinálták meg. 

A gyerekek rakétamodelleket építettek a szerencsésebb országokban, tehát ez vonzó volt, és persze óriási távlatokat nyitott, amely távlatok aztán mostanra bezárultak, de ennek a hatása biztos, hogy ott van abban a racionális világképben, amit magammal hoztam.

Philip K. Dicket is olvasott?

Igen, a disztópiák szintén idetartoznak.

Azért kérdezem, mert ő gyakorlatilag egy magát sci-fi írónak álcázó keresztény misztikus, jó példa arra, hogy még a sci-fi is összeférhet az ön által irracionálisnak nevezett dolgokkal.

Sőt, a mi emberi irracionalitásunk a valóság része. Egyáltalán nem gond, ha ezzel egy szerző számol. C. S. Lewis is keresztény misztikából írt egyébként sci-fiket, ezt meg lehet csinálni, és értékelem is, ha ez egy koherens világképet mutat, legfeljebb észreveszem, hogy hol varrta bele a maga nünükéjét.

És ön miért kezdett el írni?

Anyám valamiért megtanított olvasni négy éves korom előtt, onnantól folyamatosan olvastam mindent. Minden héten elmentem a könyvtárba, olvastam a Népszabadságot, de a Ludas Matyit jobban szerettem.

Egyébként érdekes, hogy ez a kurzus még egy Ludas Matyit se tudott összehozni a világ összes pénzéből.

Az előző tudott?

A szocialistáknak ott volt a Heti Hetes.

Az volt olyan színvonalas, mint a Ludas Matyi?

Egyébként igen, a Ludas Matyi se volt olyan nagyon színvonalas, de én öt évesen élveztem, mert voltak benne vicces rajzok. Szóval nagyon korán elkezdtem olvasni, és ebből végülis adódott, hogy én is csinálok egy könyvet, mert szeretem a könyveket. Öt évesen már kis könyveket hajtogattam, azokkal a dolgokkal, amikről tudtam: ismeretterjesztő művek voltak, a cápákról és a gőzgépekről.

Aztán ez azóta is folytatódik. Általános iskolában volt egy kiváló tanárom, aki megszervezett minket, szerkesztett, és ki is adta az iskolaújságot. Az iskolaújság egy baromi fontos intézmény lenne, minden iskolában kellene lennie. Ha lenne oktatáspolitika, aminek van távlata, akkor ezt például foggal-körömmel bátorítaná, hogy legyen mindenhol. Hogy szokják a gyerekek a nyilvánosságot, a közszereplést, általában a sajtó szerepét.

Utána egy jó darabig hobbiból írtam, majd amikor lett internet, akkor közzé is tudtam tenni ezeket. Onnantól már nagyon gyorsan az Indexnél kötöttem, kvázi bloggerként húztak be. Bár akkor még nem létezett a blog kifejezés, de volt egy honlapom, ahova hülyeségeket írogattam – szerencsére már nincs meg. Ennek alapján hívtak az Indexhez.

Miért kezdett el érdeklődni a közélet, a politika iránt?

Politizáló családból jövök, nálunk mindig téma volt, soha nem volt ilyen nicht vor dem Kind előírás. Beszéltek róla velem a szüleim, persze kénytelenek is voltak, mert egyrészt közeledtünk a rendszerváltás felé, másrészt pedig vállalkozók voltak már a GMK-s időkben, és hát nem voltak nagy barátai a rendszernek, mert látták, hogy az milyen korlátokat állít a szabad vállalkozás, az innováció elé.

Harmadrészt volt egy hidegháború, amiről mi, gyerekek is tudtunk.

Furcsa belegondolni, de az általános iskolában nem volt ritka téma, hogy milyen lenne egy atomháború – és akkor már a politikában vagyunk.

Az se volt ritka téma, hogy mikor takarodnak már el az oroszok.

Az egész liberális világszemléletét otthonról hozta?

Sok mindent hoztam otthonról: nagyszülői szinten volt katolikus és kommunista ág is, a szüleim pedig mind a kettőből kiábrándulva várták, hogy elmúljon ez az egész. És el is múlt.

Szeretném azt hinni, hogy a liberális világnézethez is racionális alapon jutottam el.

Minden más modell részint erőszakkal jár, ráadásul közben egy csomó tehetséget elveszítünk. Egy csomó emberről lemondunk, ha nem engedünk teret minél több áramlatnak, gondolatnak, világnézetnek.

És egyébként van is rá modell, nem nekünk kell kitalálni:

a nyugati világ ettől lett nagy, hogy a tehetségeiket igyekeznek szabadon engedni, kihasználni a lehető legnagyobb mértékben.

Van egy olyan gyanúm is, hogy az iszlám súlyos problémája éppen az, hogy a társadalom feléről lemond mint munkaerőről és mint szellemről. A nőkről beszélek, de több is lesz, mint a fele, mert még van egy kasztosodás is. Ez egyszerűen emberpazarlás.

Ahogy interjúztam kormányközeli véleményformálókkal, kiderült, hogy szinte mindannyian tudnak azonosulni és egyetérteni a klasszikus liberalizmussal, csak szerintük ami ma fut liberalizmus címszó alatt, az már nagyon messze áll attól. Ön ezt hogy látja?

Azt látom, hogy ez szalmabábérvelés.

Miért?

Nem akarok a szájukba adni semmit, de

szerintem ők ilyenkor attól félnek, hogy kötelező lesz buzinak lenni, és nemváltó műtéteket fognak rájuk kényszeríteni.

Ez nem létezik, az a szélsőség vadhajtása a nyugati liberális világban. Ott is vannak őrültek, ahogy a magyar feminista mozgalomban is vannak futóbolondok. Ettől még nem azonosítjuk velük a mozgalmat.

Nem tudom, hogy mit értenek mai liberalizmus alatt, ami olyan borzasztóan fenyegető lenne. Amikor példákat hallok, akkor az egyszerűen észveszejtő hülyeség, amit senki nem akar, senki nem hirdet, gyakorlatilag irreális.

A mozgalmaknak viszont van egy olyan kellemetlen tulajdonságuk, hogy gyakran előbb-utóbb a futóbolondok kerülnek az élükre.

Hát igen.

Nem lehet akkor, hogy ettől tartanak? Nem lesz rájuk kényszerítve a nemváltó műtét, de a tengerentúlon például már számos példa van arra, hogy kiskorúakon végeznek ilyet, a szüleik beleegyezésével, mert ez törvényileg lehetséges.

Igen, vannak ilyen példák, és borzasztó belegondolni is. Mint ahogy vannak példák pedofil papokra is.

A pedofíliát viszont tiltja a törvény, az előbbit nem.

Ez elég baj, mármint hogy a törvény tiltja-e, és hogy a törvénynek érvényt szereznek-e, az még mindig két különböző dolog. Tényleg azt gondolom, hogy ez egy hajánál fogva előrángatott érvelés. Az a jövőkép, hogyha itt mondjuk kormányváltás lesz, akkor az összes kisfiúnak levágják a tökeit, az egy nagyon béna félelemkeltési kísérlet, és kísérletnek is szar. Ez nem érvelés, ez ijesztgetés a sárkánnyal.

Ha ijesztgetés, akkor mi lehet mögötte a motiváció?

Az, hogy egyre nehezebb már érvelni amellett, hogy tényleg olyan borzasztó lenne, ha nem Mészáros Lőrinc gyártana mindent, és hogyha nem Tiborcz István szedné ki mindenki zsebéből az uzsonnapénzt.

Nem lehet, hogy tényleg félnek tőle?

Nem, én abszolút kétségbe vonom, hogy a jobboldali véleményformálók komolyan gondolnák, hogy itt tömeges nemváltó műtétekre kerül sor, hogyha ezt a kormány leváltják.

Ezt talán nem is mondta senki.

Akkor mitől félnek?

Lehet attól, hogy az emberek más dolgokat fognak normálisnak tartani, mint eddig, ha a médiában megjelenik a melegházasság, a transzszexuális modellek és egyebek. Valamiféle zsigeri félelem attól, hogy a létükben fenyegetik a megszokott világnézetüktől eltérő szemléletek.

De nem fenyegeti a létükben, ez a legfontosabb. Attól, hogy két férfi összeházasodhat, attól még összeházasodhat egy férfi és egy nő is. Ezért mondom: attól, hogy én nem megyek templomba, a szomszédom még elmehet. Attól, hogy én konkrétan sátánista vagyok, és fordított keresztet tartok otthon, attól ő még megtarthatja a hitét.

Akkor nem a létüket féltik, hanem attól félnek, hogy kisebbségbe kerülnek.

De kisebbségbe se fognak kerülni, mert nagyjából közismert, hogy a melegek aránya mennyi, bármilyen adott társadalomban.

Tehát akkor ön szerint irracionális a félelmük.

Persze. Ez képtelenség. Ez egyrészt egy mondvacsinált érvelés, másrészt pedig egyszerűen intolerancia.

Aki azt mondja, hogy az ő házasságát veszélyezteti az, hogy ha mások is összeházasodnak, az hülye.

Azt akarja nekem beadni, hogy véges számú házassági kupon van, és a melegek elházasodják előlünk a lehetőséget, és akkor nekünk már nem jut anyakönyvvezető.

Nem látom azt a veszélyt, ami a normalitást fenyegetné. Az egy másik kérdés, hogy a normalitás alatt mit értünk, mert száz éve még a dohányzó vagy karriert csináló nő sem volt normalitás. Ez valóban változik, és egyáltalán nem baj, hogy változik.

A konzervativizmus és a liberalizmus ön szerint kizárják egymást?

Nem, azt gondolom, hogy a liberális társadalomba a konzervativizmus belefér.

Úgy értem, hogy lehet-e egy ember egyszerre konzervatív és liberális.

Igen, például én.

Táplálkozásomban rendkívül konzervatív vagyok, annyi zsírt eszem, mint az egész társasház, és még számos más dologban is konzervatív vagyok.

A szokásaimban, és abban is egyre inkább, ahogy írok, mert nem használok szmájlikat meg emojikat.

Nem erre gondoltam, a konzervativizmus mint politikai ideológia nem abból áll, hogy ki mennyi zsírt eszik – még ha néhányan ezt is sugallják.

Németh Szilárd például azzal a funkcióval dolgozik, azért kapja a fizetését, hogy a konzervativizmusnak a disznóval kapcsolatos összefüggését jelenítse meg, úgyhogy ez szerintem része ennek a kultúrkörnek, e tekintetben igenis konzervatív vagyok.

Visszatérve az irracionalitáshoz: ez egy klasszikus magyar sci-fihez fut ki, a Kazohiniához, amelyben két társadalmat ír le Szathmári Sándor.

Az egyik a végletekig racionális, a másikban meg mindenki bolond, teljesen irracionális. Mind a kettő élhetetlen, mind a kettő borzasztó.

Nyilván van egy arány, van egy határ, és igen, egy születésnap megünneplése mellett sem lehet tudományosan érvelni, mert mi értelme annak.

A konzervativizmus alapvetően a múlthoz való viszonyt írja le. Én is elmúltam negyven, tehát van már múltam, az én konzervativizmusom kulturálisan jelentős részben a szocialista rendszerhez kapcsolódik. Azt értékelem át, annak bizonyos jellemzői hiányoznak például, de mindig a saját orromra koppintok, és figyelmeztetem magam, hogy nincs út visszafelé.

Ez egy jelentős konzervatív tévedés szokott lenni, sokan gondolják azt, hogy vissza lehet menni valamiféle világba, ami egyébként soha nem is volt, csak ők úgy képzelik.

Ez is a fantasy miatt van így.

Most inkább a tradicionalizmusról beszél, a konzervativizmusnak ugyan van kapcsolata a múlttal, de nem feltétlenül akar oda visszamenni.

Összekeveredik ez, de amikor jobbosokkal beszél az ember, vagy csak olvassa őket, akkor azért nagyon gyakran előjön, hogy elvesztettünk valamit, és akkor megyünk vissza az időegyenesen, hogy mikor.

Nyilvánvalóan a huszadik században már mindenképpen. Persze van egy Horthy-nosztalgia, de hát azért az se volt az igazi, mert például megjelenhetett az az ócska kis zsidó lap, a Nyugat. Takaró Mihály ugye funkcionárius, nem egy szélsőség, nem egy utcán prédikáló futóbolond, hanem a Nemzeti Alaptanterv egyik kidolgozója, tehát ha őt idézem, akkor a kormányt idézem.

Megyünk akkor vissza, egészen a felvilágosodásig, hogy ott romlott el minden.

És igen, az egy jelentős változás volt az intézményes tudomány megjelenésével, mert már nem lehetett mindenféle hülyeségeket elkövetni az Isten nevében, mert visszakérdeztek, hogy „bizonyítsd be”.

Ez a „bizonyítsd be” egy jelentős fordulópont az emberiség történetében, amit én nagyon pozitívnak tartok. A magyarországi jobbos és a trumpista alt-right áramlatban ez egyértelműen negatív. De ha még kicsit tovább megyünk, akkor visszatérünk a reformációig, és biztos még annál is lehetne tovább menni, csak ha annál tovább mennénk, akkor a következő fordulópont Jézus, ugye aki szintén felborította a világ hagyományos rendjét, de az pedig már nagy falat lenne.

Véleményformálóként mennyire érzi a súlyát annak a szerepnek, amit betölt a nyilvánosságban? Gyakran hasonlóan sarkasan fogalmaz, mint Bayer Zsolt.

A sarkos fogalmazással kapcsolatban nincs lelkifurdalásom. Már csak azért sem, mert nem én találtam fel. Pázmány Péter és Alvinczi Péter hitvitái például meglehetősen húzósak voltak, de hogyha Luther Mártont olvas az ember, abba én is belepirulok. Luther nagyon durva, gyakorlatilag úgy írt, ahogy a South Park beszél. Teljesen gátlástalan, és nagyon altesti.

Ezzel nincsen gond. Soha senkinek az elhallgattatását nem proponáltam, beleértve a szélsőjobbot. Szerintem a meglévő törvények alkalmasak és elegendőek: az uszítás, a rasszista uszítás, meg a fizikai fenyegetés tilalma.

De hát én libsi vagyok, szóval jól érzem magam a szabad nyilvánosságban, és annak a megtartását tartom az egyik legfontosabb célnak, ami előttünk van a hátralévő két évben.

Nem akarok kibújni a felelősség alól, csak azt hiszem, hogy már sokat állítottam magamon. Nagyon hosszú ideje igyekszem érvelni, alátámasztani az egyébként sokszor tényleg indulatos minősítéseket és ítéleteket. Nem olyan alapon, hogy „azért féreg, mert undorító”, hanem tetteket megítélni, és azok alapján elindulni. Igen, az Index első öt-tíz évében gyakran előfordult, hogy pusztán szadizmusból is elrepültek malomkövek.

Mint a nemzeti radikálisok félkegyelmű cerkófmajmozása 2005-ben?

Igen, de nem csak közéleti témákban. Akkoriban sok médiakritikát írtam, és egyes műsorvezetők tényleg többet kaptak, mint amit egy sima műsorvezető megérdemelne pusztán azért, mert aznap kicsit készületlen volt, vagy csak nekem nem tetszett a műsor.

Egy ideje igyekszem, hogy ne legyen megalapozatlan és védhetetlen az indulat.

Az indulattal nincsen baj, de pusztán odavetni az oroszlánok elé valakit azért, mert nem szimpatikus, és a vádbeszédet el se mondani, ezt már azt hiszem, sikerült elkerülnöm.

Miért ez a váltás?

Idősebb lesz az ember, bölcsebb, visszaolvassa a saját dolgait, és úgy érzi, hogy igazságtalan volt.Van egy fontos rendezőelve az életnek: ne tedd azt a felebarátoddal, amit nem kívánod, hogy veled cselekedjenek. Igen, ez a már sokat emlegetett fikcióban is szerepel, meg a vallások többségében is. Tehát hogy vannak normák, és a norma attól norma, hogy akkor is áll, hogyha én csinálok valamit, meg akkor is, hogyha velem csinálják. És nem ítélhetek el valamit, amit én egyébként megteszek.

Ez vonatkozna ugye a politikára, meg arra is, hogyan és miért beszélünk úgy egymással. Ha valaki levezeti nekem, hogy hülye vagyok azért, mert, és kénytelen vagyok azt mondani, hogy hát igen, tévedtem, akkor az oké. Ha csak úgy derült égből elküld a román kurva anyámba, az viszont nem oké, ezért én sem teszek ilyet.

Érzi a felelősségét abban, hogy oda jutottunk, hogy két szekértábor szembenállása határozza meg a mai magyar közéletet?

Ezt a szembenállást a politikai érdek hozta létre, és az is erősíti. Az újságírás, különösen a független újságírás, amelyet a politikai érdek nem kézivezérel, az erre csak reagál, úgyhogy ezt a terhet azért nem venném a nyakamba.

Valamikor a kétezres évek végefelé összefoglaltam még az indexes blogomon, hogy erről mit gondolok, az volt a címe, hogy Mea culpa. Abban akkor éreztem a felelősséget, hogy ezekkel

a hirtelen, brutális, és tisztán indulati minősítésekkel az akkori Indexnél elfogadhatóvá tettük azt, hogy nem kell érvelni, és nem kell helyet hagyni az ellenvéleménynek, hanem oda lehet vágni, hogy „hülye vagy”, anélkül, hogy levezetnénk.

Ez ebben a formában biztosan káros, mégpedig ugyanúgy, ahogy a fantasy és a vallások általában.

Mert irracionális?

Igen, mert az irracionalitást, az argumentáció hiányát elfogadottá, és uralkodóvá teszi.

Akkor egyáltalán nem morális alapon változtatott?

Ez morális alap, mert ez egy rosszabb világhoz vezet. Ha olyasmit csinálok, ami rossz irányba befolyásolja a közgondolkodást, akkor morális alapon ítélem el a saját tettemet.

De ön szerint nem azért viszi rossz irányba, mert ez másoknak rossz, hanem mert irracionális, és nem szeretné, hogy irracionális legyen a közgondolkodás. Ez már nem egy morális kategória.

A morális részét már elmondtam, persze, ha alaptalanul sértek meg valakit, az nem helyénvaló.

Az utóbbi időben ezt sikerül elkerülnöm, mert annyi alapom van megsérteni embereket, hogy nehéz mellélőni.

Ön változtatott, de a jelenség még zajlik. Kollektíven lehet ebből kiút?

Zajlik, és ráadásul van az emberekben egy jelentős hajlam arra, hogy szeretnének megsértődni. Az a húsvéti cikk, amiről beszéltünk, nem gondolom hogy istenkáromlás lenne, arról szólt, hogy a Micimackó meg a Jézus-történet tulajdonképpen pariban van, valóságtartalmát tekintve.

És ugye akkor megjelent ott ez a sokezer szélsőjobbos vérszomjas vadállat – egyikőjük sem a templomból jött ám ki, nem ott kapta meg az SMS-t, hogy „fú, istenkáromlás történt a második kerületi internetbe’”, hanem nagyon megörültek, hogy most akkor úgy tehetnek, mintha kereszténységükben – amellyel az utóbbi öt évben nem nagyon foglalkoztak, de talán életükben soha – ők meg lettek volna sértve, és elégtételt vehetnek.

A sértődési hajlam fenn fogja tartani ezeket a konfliktusokat, mert valamiért ez egy csomó embernek jól esik,

és nem képesek megfogadni azt a jótanácsot, hogy menjenek el szépen a katolikus.hu-oldalra, és ott biztosan nem találkoznak ilyen provokatív szövegekkel. Ugyanis én a továbbiakban is fenntartom a jogomat arra, hogy együtt éljek bármilyen hittel és világnézettel, de ki is röhöghessem. És nekik is megadom ezt a jogot az én világnézetemmel kapcsolatban.

A megsértődés kultúrája csak a jobboldal sajátja?

Nem, egyáltalán nem, dehogyis. Ez egy alapvető emberi dolog, nem a jobboldaliságból fakad, csak ott talán több a szent tehén, és ezért könnyebben provokálódnak.

Tud mondani öt fiatal, nem kormányközeli, illetve öt kormányközeli újságírót, publicistát, vagy médiaszemélyiséget, akiket tehetségesnek tart?

Hát elég szar az utánpótlás. Mi Hont Andrással ugye a HVG véleményrovatát szerkesztjük is, nem csak írjuk, és folyamatosan próbálunk szerzőket keríteni, de sajnos kevés is az utánpótlás.

Gondolatok még csak-csak akadnak, de kevesen igyekeznek jó szöveget írni, a legtöbben örülnek, ha az indulataikat el tudják nyökögni valahogy.

Ha olyat kell mondanom, aki tud írni, akkor mondjuk Papp Réka Kinga igen jó tollú szerző, csak csinál minden mást.

Őszintén szólva, szerintem a negyvenes generáció viszi ezt az ipart. Sokkal kevésbé vonzó ma ez a pálya, mint húsz éve volt. Lehet, hogy van egy általános elfordulás is az írott szótól, ha valaki ma közszerepelni akar, akkor előbb nyúl a kamerához és a Youtubehoz, minthogy nekilásson írni egy publicisztikát. Már a szó is kezd kikopni a ma huszonéves generáció mindennapjaiból. Lehet, hogy ez a műfaj is az utolsó évtizedeit éli.

Mi volt az a hazai politikai élménye a rendszerváltás utáni Magyarországon, ami a legmeghatározóbb volt önnek?

Nehéz erre válaszolni, mert én inkább folyamatokban gondolkodom. Egyébként a történelemtanítás egy súlyos hibájának tartom, hogy eseményeket tárgyal, és nem folyamatokat.

Talán a legjelentősebb fordulat, aminek nincs dátuma, az a kiábrándulás, a csalódás, a visszafordulás. Az, hogy idővel egyre többen mondták azt, hogy nem érte meg a rendszerváltás.

Ennek a gyökerei persze visszavezetnek oda, hogy a mi szocializmusunk eléggé pihe-puha, kellemes kis rendszer volt a többihez képest. Nem véletlen, hogy azért a Ceaușescu-nosztalgia nem tart ott, mint Kádáré.

A másik, ami fontos, az a világbéke. Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, mert folyamatosan vannak kisebb háborúk, de egészen hihetetlen módon azóta is sikerült megtartani azt, hogy nagy civilizációs központok nem esnek egymásnak. Ez valószínűleg az atomfegyvernek köszönhető.

És ez így is fog maradni? Van, aki szerint véget ért a történelem, van, aki szerint viszont óriási civilizációs összecsapások küszöbén állunk.

Nehéz itt a jókívánságaimat elválasztani a hidegfejű elemzéstől, de az utóbbi is azt mondja, hogy borzasztóan sok a vesztenivaló. Nem nagyon látok olyan szereplőt, amelyiknek megérné bevállalni ezt a kockázatot.

Ha megnézzük az egyébként agresszíven viselkedő Oroszország lépéseit, akkor is azt látjuk, hogy lépnek ugyan a Krímben meg Grúziában, de Fehéroroszországban már nem nagyon akaródzik. Annyira bonyolult és egymástól függő lett a civilizációnk, hogy senki nem merné ezt borítani, még Észak-Korea sem.

Másrészt viszont ami aggodalomra ad okot, az az, hogy nagyon régen volt háború, lassan két generációnak nincs tudomása arról, hogy az milyen, legfeljebb filmekből meg játékokból.

Az a generáció, amelyik viszont látta, az az amerikai és a szovjet oldalon is tisztában volt vele, hogy ezt még egyszer nem szeretnék. Nem vagyok biztos benne, hogy még mindig tudják, akár ott, akár ideát – ha még ez ideát.

FOTÓK: Varsányi Bence / Azonnali

Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek