A listakérdés másodlagos

2020.09.29. 08:08

Közös egyéni jelöltek és közös miniszterelnök-jelölt állítása elengedhetetlen a 2022-es ellenzéki győzelemhez. A listák kérdése ehhez képes mellékes, és eleve több kérdést vet fel, mint megoldást ad. Ám a Jobbik meggyőzhető a közös listáról is, csak ennek még nem jött el az ideje.

A kérdés, hogy az ellenzéknek egy vagy több listán indulva van-e esélye leváltania az Orbán-rezsimet, azokat is megosztja, akik ezt a rezsimváltást tényleg szeretnék. Másfél évre a parlamenti választásoktól az Azonnali ellenzéki politikusok és értelmiségiek részvételével vitát indít arról, hogy hány listán érdemes, szükséges elindulni a győzelemhez. Az alábbiakban Gyöngyösi Márton, a Jobbik elnökhelyettese, európai parlamenti képviselője mondja el véleményét.

+ + +

Bár gyakran egy kissé talán szégyelljük: a helyzet az, hogy a politika éppen annyira áll szimbólumokból, mint gyakorlati, kézzelfogható eredmények megvalósításából. Persze nincs ezzel semmi gond, hiszen az emberi lét egyik különlegessége éppen az elvont gondolkodásra való képességünk, a szimbólumok utáni vágyunk. A szimbolikus aktusok meg nem értése hiba a közéletben – ám túlmisztifikálásuk is hiábavalóság.

Az ellenzéki összefogás kapcsán kialakult egy, két, három vagy még több lista kérdése egyelőre éppen ilyen aránytévesztés és szimbólumokban való fölösleges elmerülés.

A 2022-es választások minden bizonnyal történelmi fordulópontot fognak jelenteni Magyarország számára. Amennyiben az ellenzék győzelmet tud aratni, az egyben az Orbán-rendszer végét jelentheti. Amennyiben viszont csak a 2018-ashoz hasonló eredményeket tudna felmutatni, az Magyarország európai orientációjának vethet véget jó időre. Ezt az ellenzéki pártok és szerencsére az eddig igencsak fragmentált ellenzéki közvélemény is megértette, és ma már nem kérdés, hogy a választáson csak összefogással lehet elindulni.

Mindezt persze egyszerűbb mondani, mint megtenni, hiszen a 2022-es választási összefogás megteremtése még a 2019-es, sikert hozó önkormányzati voksolást megelőző munkánál is nagyobb. Míg 2019-ben a legjobb módszer a választási szövetségek helyi szinten, nagyon is konkrét ügyek mentén való megkötése volt, egy országgyűlési választás előtti koordináció sok más területen is szoros együttműködést feltételez.

Ilyen a közös kormányprogram összeállítása, hiszen tudnunk kell, hogy „mire szerződünk”. Kevés szó esik róla, én mégis kulcsfontosságúnak tartom a további munka szempontjából, legalább olyan fontosnak, mint a személyi döntéseket. Ezen a téren az ellenzék már meg is tette a szükséges lépéseket, és

bár pártjaink között jelentősek a világnézeti különbségek, a legfontosabb pontokban valamennyien egyet tudunk érteni.

Ilyenek a demokrácia, az állam demokratikus és transzparens működésének visszaállítása, a közéleti vitáinak jogaiba való visszahelyezése, a nyílt és őszinte kommunikáció és az elakadt magyar polgárosodás újraindítása. Talán nem sok, ám nem is kevés mindez alapnak, hiszen ne feledjük: itt tényleg az ország szellemi, politikai újjáépítésének megkezdéséről van szó.

Jöjjön helyben az előválasztás!

A másik olyan kérdés, amelyben az ellenzéknek mindenek előtt dűlőre kell jutnia: az egyéni körzetekben való koordinált indulás személyi döntései. Abbéli szándékukat, hogy minden egyéni körzetben egy ellenzéki jelölt induljon a Fidesszel szemben, a pártok immár a pártelnöki egyeztetések nyomán kiadott közleményükben – nagyon helyesen – nyilvánosan is megerősítették. Nem mindegy ugyanakkor, hogy a közös ellenzéki jelölteket hogyan választjuk ki. A Jobbik álláspontja ezzel kapcsolatban ismert:

ahol lehet, ott részesítsük előnyben az előválasztás intézményét.

Az előválasztás ugyanis nyílt és demokratikus. Lehetőséget ad arra, hogy a legmegfelelőbb jelöltet és mögé a legmegfelelőbb programot találjuk meg az adott körzetben, valamint kizárja annak a lehetőségét, hogy valaki rossz szájízzel tekintsen majd a közös jelöltre, vagy úgy érezze, hogy a feje fölött döntöttek. Ha komolyan vesszük, hogy a Fidesz leváltása után a legfontosabb feladataink egyike a demokratikus döntéshozatali mechanizmusok helyreállítása, akkor legjobb, ha a reformokat magunkon kezdjük.

Az előválasztás kiváló alkalom arra, hogy Magyarországon, ahol a Fidesz országlása alatt a politika a programalapú küzdelem helyett egyre inkább a karaktergyilkosságokról szól, most újra visszatérjünk a vitákhoz és a különböző elképzelések ütköztetéséhez. Hány most még kiábrándult és közéleti apátiába süllyedt embert rázhatunk fel azzal, ha legalább az ellenzéki térfélen újjáépítjük a demokratikus közéletet és nyilvánosságot, ahol még érvek állnak érvekkel szemben és a választó meggyőzése egy intellektuális kihívás, nem pedig zsák krumplival vívott „anyagháború”?

Meggyőződésem, hogy

az előválasztással valóban a legesélyesebb, legrátermettebb ellenzéki jelölteket fogjuk megtalálni.

Ez már csak azért is fontos, hiszen a választások itt, az egyéni körzetekben fognak eldőlni. Az erős bázissal elsősorban vidéken rendelkező Jobbik képviselőjeként én ennek jelentőségét különösen átérzem, hiszen az ellenzék előtti legnagyobb feladat most a vidék megnyerése lesz. Ugyanakkor tény, hogy az előválasztások rendszere még a pártok számára is tartogat majd meglepetéseket.

Közös miniszterelnök-jelöltet!

Az előválasztások lebonyolításánál és a legjobb egyéni jelöltek kiválasztásánál nem kisebb feladat egy közös miniszterelnök-jelölt megtalálása. Mégis kulcsfontosságú, hiszen az ellenzéki összefogás arcát keressük. Azt az embert, aki személyében Orbán Viktorral szemben mutat majd alternatívát. Nem szeretnék senkit sem megijeszteni, aki ma akár a magyar politikában, akár a közélet más területeiről érkezve ambíciókat dédelget magában, de itt egy nem mindennapi kvalitásokkal bíró embert kell találnunk, aki nemcsak felkészült, de megnyerő személyisége is van, és rendelkezik napi politikai tapasztalattal. Nem zárnám ki annak lehetőségét, hogy

ha több jelentkező is akad, akkor miniszterelnök-jelöltet is előválasztás útján jelöljünk.

De mi lesz a listákkal?

Amikor megkaptam a felkérést ennek a cikknek a megírására, a kérdés úgy szólt, hogy fejtsem ki a véleményemet arról, hogy egy vagy több listán induljanak-e el az ellenzéki pártok a 2022-es választásokon. Az, hogy mégis csak a harmadik helyen térek ki erre a kérdésre, azért van, mert bár tudom, hogy mostanában mennyire „dívik” a listavita, én 2020 őszén közel sem tartom annyira sarkalatos kérdésnek, mint az előző kettőt.

A közös egyéni jelöltek és miniszterelnök-jelölt az ellenzéki együttműködés karakterét, arcát fogják megadni. Ezzel szemben a lista egy technikai kérdés.

Persze, tudjuk, hogy nagy jelentőséggel bír sok tekintetben, ám ezek elsősorban nem a választókat, hanem a politikai „szakikat” érdeklő kérdések a kampányfinanszírozástól a frakcióalapításig bezárólag.

Ugyanakkor a listák kérdésére fokozottan érvényesnek tartom azt a mondást, hogy a hídon akkor kell átmenni, amikor odaértünk. Jelenleg ugyanis csak feltételezések vannak a kezünkben. Hogy miről beszélek? Most csak annyit tudunk, hogy készültek bizonyos felmérések, amelyek azt mutatták, hogy sokan egy listát szeretnének. Én is olvastam ezeket. Csakhogy azt már semelyik kutató sem kérdezte meg, hogy vajon kik legyenek ezen a listán és milyen sorrendben? Ki legyen a listavezető? Kik kapják a befutó helyeket? Kik azok, akik hátrébb is lehetnek, hiszen biztosan hozzák a körzetüket?

Egyáltalán: mi alapján állítsuk össze a listát?

Gyakorló politikusként tudom, hogy egy lista összeállítása akkor sem kis munka, amikor egy pártnak csak a saját embereit kell rajta elhelyezni. Hát még amikor több párt politikusai vannak előttünk. Hogyan tudnánk velük igazságosak lenni, hogyan képezhetnénk le a választói akaratot, amíg nincsen a kezünkben szinte semmi, beleértve az egyéni jelöltek névsorát?

Nem ismerjük a pártok valós támogatottságát sem, már amennyiben a sokszor pártokhoz kötődően, nemegyszer speciális igények alapján összeállított közvélemény-kutatásokat és egy több mint egy éves, minden országban különleges logika alapján működő és ennek megfelelően sajátos eredményeket hozó EP-választás eredményét nem tekintjük egyértelmű bizonyítéknak. De ha ebben valaki mégis vitatkozna velem, annak is nyugodt szívvel merem javasolni:

először bonyolítsuk le az előválasztásokat, álljunk ki egy programmal és utána ráérünk számba venni a listák ügyét is

annak mentén, hogy hogyan lehetne a lehető legtöbb ellenzéki szavazót megszólítani. Menjünk lassan, mert sietünk! – úgy gondolom, hogy a lista kérdésében ez a mondás igen találó. Jelenleg számos feladat áll még előttünk addig, amíg listákról érdemben beszélhetünk.

Mindezt nem azért írom, hogy valamiképpen megkerüljem a kérdést. Elméleti szinten, a mostani ismereteink fényében alkotott véleményem ugyanis van a kérdésben. Szerintem

a lista feladata az, hogy a szavazatokat maximalizáljuk. Ezt pedig megérzésem szerint a két vagy több listán indulás szolgálná legjobban.

A lista ugyanis más, mint az egyéni jelölt, aki egy a saját körzetében jól ismert és pártszimpátiától függetlenül is elismert helyi politikus. A listán egy párt országos politikusai indulnak, ez a kérdés pedig – ne legyünk naivak – megosztó. Én nem szívesen lennék az az ember, aki amellett áll ki, hogy amikor a magyar demokráciát és pluralizmust akarjuk újjáépíteni, szimpátia és antipátia szerint húzogassunk le neveket azért, mert a szavazóink nem szívlelik őket, vagy tegyünk fel valakit, akit csak az egyik párt támogatói szeretnek. Erre megoldást jelent a több lista, de

persze ha valaki meggyőző érveket tesz le a közös lista mellett, mi, jobbikosok is hajlandóak leszünk alakítani a véleményünkön.

Jelen pillanatban azonban a közös lista ötlete valószínűleg a mellette kardoskodók részéről sem több, mint egy jól hangzó politikai termék – hacsak nem orákulumok ők. Ezt azonban nem hiszem, viszont több politikai termékben már nem szeretnék hinni. Maradjunk a realitások talaján, ha már egyébként is ezt ígérjük választóinknak.

Tekintsünk 2022 felé!

Már csak azért is fontos, hogy igyekezzünk valóban gyakorlatiasan tekinteni saját helyzetünkre és teendőinkre, mivel pozícióink nem éppen a legkönnyebbek. Magam is gyakran olvasom azokat a cikkeket és véleményeket, amelyek az ellenzéket kárhoztatják ilyen vagy olyan okból. Azoktól, akik az ellenzéki együttműködésen és a 2022-es választási győzelem ügyén dolgoznak, azt kérem:

ne adjunk fölöslegesen alapot arra, hogy egyes közéleti megmondóemberek, netán az úton korábban kudarcot vallott volt politikusok a saját keserűségüket ránk vetítsék.

Ám azt is fontosnak tartanám megjegyezni azok felé, akik most keserű gúnnyal élcelődnek rajtunk, hogy ha 2020-ban nem könnyű az ellenzéki összefogás hajójával az ÁSZ-bírságok, a Fidesz ökleként fellépő „független” intézmények és a választási manipulációk tengerén manőverezni, akkor a 2026-os választások előtti hajrá kezdetén még nehezebb lesz, hacsak nem vetünk ennek véget záros határidőn belül.

Ez a határidő a 2022-es választás. Az útiterv itt van előttünk, Dunaújvárosban már sikerrel célba értünk vele, és bízom benne, hogy hamarosan Tiszaújvárosban ismét győzelmet aratunk általa. Ha azonban összetépjük az útitervet egyes rosszindulatú bomlasztók vagy éppen jó szándékú, ám a politikai realitásokat meglátni nem hajlandó kesergők miatt, akkor jó időre elveszíthetjük a lehetőséget arra, hogy az orbáni önkényt megállítsuk és Magyarországot visszatereljük az európai útra.

Ezt pedig nem tehetjük meg sem azokkal, akiknek ez az együttműködés talán az utolsó reményt jeleni, sem pedig Magyarországgal. A cél előttünk és most tegyünk bele mindent, mert ha szeretnénk még egy demokratikus, európai Magyarországon élni, akkor most csak ez számít.

Ha érdekel, mások mit gondolnak, itt olvashatod vissza a vita többi részét!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek