A hét bora: teraszokat akarok látni, teraszokat!

Szerző: Bukovics Martin
2020.09.27. 19:15

Egy borvidék, ami azt bizonyítja: megfelelő tudással, akaraterővel és szorgalommal semmi sem lehetetlen, még a legzordabb körülmények között sem.

A hét bora: teraszokat akarok látni, teraszokat!

Mi bizony minden héten megírjuk, mit igyál. Lehet az egy családi pince jólmenő slágere, a nagytermelő tömegbora, egy garázsborászat parcellaszelekciója, kései szüretelésű cirfandli, magas savú rajnai vagy akár szerb ürmös, a lényeg, hogy finom legyen. De az se baj, ha meghökkent és kimozdít a kényelmes komfortzónából. Téged is, minket is. További szempont: ne legyen túl nehéz hozzájutni.

Ehhez a borhoz a hülye határzár meg a magyar borkereskedések patrióta kínálata – ez egyébként nem baj, sőt, és nem csak fenntarthatósági okokból – miatt nem könnyű hozzájutni. Viszont érdemes. Aki megkóstolja, rögtön teraszokat akar emelni a szőlő számára.

Amikor már tizenötödik perce autóztam egy meredek úton a liguriai tengerpart felé a szerpentineken, és néha félrepillantva azt néztem, ahogy mellettem mindenféle lehetetlen teraszokon szedik épp a szőlőt, annyira megelégeltem az egészet, hogy a tizedik hajtűkanyar után félreálltam a kocsival. Kik azok a saját magukat szándékosan szivatni akaró hülyék, akik ezerkétszázvalamikor ennyire messze mindentől, ezen a meredek partszakaszon lementek a full sziklás partra, hogy ott települést alapítsanak? Minek?! Ráadásul ötöt?! – fakadtam ki.

Egy órával később a faluszéli parkoló shuttlebuszának köszönhetően, a tengerpartról felfelé, a szőlők irányába nézve a legnagyobb elismeréssel adóztam a Cinque Terrébe az első szőlőtőkéket elültető ókori görög hajósok iránt: teljesen igazuk van, ennél festőibb hely talán nincs is Európában. És ők ezt már akkor tudhatták.

IGEN, OTT SZŐLŐ TEREM

A Cinque Terre tengerre néző szőlői a sztorijukat nem ismerve is hihetetlen látványt nyújtanak: nincs az a Mosel-völgyi ültetvény, ami optikailag fel tudná venni ezekkel a liguriaiakkal a versenyt, és akkor a kis halászfalvakból kinőtt kisvárosok szűk utcáiról, a sziklákra feltelepült éttermek kilátásairól, az öt települést a közeli két nagyobb várossal a hegyen keresztül alagutakkal már a 19. század végén összekötő vasút nagyszerűségéről, az eldugott strandok vízminőségéről, a Covid miatt sem épp megtizedelt számú turisták járvány miatti elővigyázatosságáról nem is esett szó. Ha nem is lenne valami jó a helyi bor, itt akkor is az lenne. De hát jó.

Ha valaki szőlőt telepít, a jövőbe fektet be. Ha valaki teraszokat épít a szőlő számára és addig lehetetlennek tűnő helyeken is elülteti a növényt, kultúrát teremt. Itt ez történt, de hogy pontosan miért és hogyan, nem tudom: vagy nagyon ráértek, vagy nem volt tériszonyuk, vagy óriási volt az erózió, vagy nem volt mit inniuk. Vagy egész egyszerűen nem tudtak másból megélni: a 20. század elején még ez volt a helyzet. A ma festői, turistákkal, jobbnál jobb borbárokkal, pasticceriákkal, trattoriákkal teli Manarola akkor egy nyomortanya volt, ám a lakói túl büszkék voltak ahhoz, hogy máshol próbáljanak szerencsét, így hát még jobban nekiveselkedtek a szőlőnek. Akkor még nem tudták, hogy a filoxéra elviszi az összes tőkét. De ők olyan büszkék voltak arra, hogy van valamijük, ami nemcsak jó, de még pénzt is fial, hogy fogszorítva újratelepítették mindet. Kész csoda, hogy a hetvenes években bementek egy közös szövetkezetbe szinte mindannyian.

Nincs sok termelő az eleve aprócska területű Cinque Terrén, az ültetvényeket modernizáló, a durván teraszos részek között drótkötélpályát kiépítő szövetkezet ráadásul az egyetlen, ami megfizethető borokat készít:

a palackjaik ára 9-15 euró között van. Nyilván csak helyi szőlőfajtákkal dolgoznak, főleg boscóval, albarolával és a Korzika/Szardínia/Toszkána-szentháromság mellett Liguriaban is elterjedt vermentinoval, ezeket házasítják, illetve szüretelik egybe, attól függően, hogy milyen összetételű az ültetvény. A Cinque Terre különböző részeiről származó borokat aztán más és más címkével hozzák forgalomba, és külön szelektálják a legmagasabb termőhelyekről származó borokat is.

Az itteni borok sem színben, sem illatban nem tudnak elszakadni a termőhelytől, ha valahol vannak terroirjegyek, az bizony itt van: van benne rengeteg citrus, zöldtea, némi termálvíz, petrolosság, talán egy kis füst is, és rengeteg abból, amiről azt szokták írni, hogy ásványosság. Nem tudom, hogy ez mennyire hangzik riasztóan, de a borok óriásiak. Fantasztikus, hogy az olaszoknak ilyen borai vannak: ezek mind azt bizonyítják, hogy megfelelő tudással, akaraterővel és szorgalommal semmi sem lehetetlen. Fiatalon ne igyuk, várjunk vele 2-3 évet. A 2018-asok elkezdtek alakulni, a 2019-eseket meginni liliomtiprás.

TENGERI BETEGSÉG? TÉRISZONY!

Teraszaink egyébként nekünk is lehetnének, a Dunakanyarnak megvan a potenciálja arra, hogy legyen belőle egy magyar Wachau szőlészeti-borászati értelemben: Világi Oszkár helembai borai már ma is ezt bizonyítják. A tokaji Kopasz-hegyen is látni még számos terasz nyomát, ám felújítani őket csak kevesek állnak neki. Pedig: aki szőlőt telepít, a jövőbe fektet, aki teraszokat alakít ki neki, kultúrát teremt. 

10-es skálán? 6 és fél pont, de lehet egyszer 7 is

Mennyibe kerül? 12 euró

Hol kapható? A pincészetnél és annak webshopjában. Szállítanak Magyarországra is, drágán. Az olcsóbban szállító Xtrawine a Forlini Capellinit tartja, az pár kategóriával még jobb bor. 

FOTÓK: Bukovics Martin / Azonnali

Bukovics Martin
Bukovics Martin az Azonnali alapító-főszerkesztője

Német anyanyelv, gradišćei gyökerek, pécsi szőlő, olasz parkolási bírságok. Az Azonnalitól való távozása óta itt olvasható: Gemišt

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek