Százéves a nulladik zsidótörvény, a numerus clausus

Pontosan száz éve, 1920. szeptember 26-án fogadta el a nemzetgyűlés a törvénycikket, amely „numerus clausus” (zárt szám) néven vált ismertté. A Teleki Pál vezette kormány célja a felsőoktatásba felvehető hallgatók létszámának korlátozása volt – hangsúlyosan antiszemita éllel. Miért született meg ez a törvény, és hogyan értékelik a történészek száz év távlatából?

1920. július 27-én, egy keddi nap estéjén, Verebélyi Artúr, a Takarékpénztár igazgatója éppen a törzshelyén múlatta idejét. Amikor betért, hogy vacsoráját elfogyassza, esetleg ismerőseivel kártyázzon egyet, még nem gondolhatta, hogy éppen ezek élete utolsó órái. A Lipót (ma: Szent István) körúton található Club Kávéházba ugyanis este 10 óra körül egy nagyjából húszfős csoport érkezett, akik hamarosan verekedést provokáltak a vendégekkel.

Mint utóbb kiderült, a társaság egy szélsőjobboldali szervezet, az Ébredő Magyarok Egyesületének tagjaiból állt. A vendégek (akik között a szervezet tagjai minden bizonnyal zsidókat kerestek) a rendbontás kezdetén igyekeztek elhagyni a kávéházat – Verebélyi is így tett, azonban az „ébredők” egy közeli utcában utolérték és szíven szúrták.

Az eset akkora visszhangot keltett itthon és külföldön is, hogy az már nem csak Teleki Pál miniszterelnöknek, de Horthy Miklós kormányzónak is kínos volt. Az Ébredő Magyarok működését felfüggesztették, a gyilkosok közül kettőt elfogtak és börtönbüntetésre ítéltek, az országban hasonló csetepatékat okozó katonai különítményeket pedig felszámolták. Az első világháború, valamint a Tanácsköztársaság napjai után azonban a magyar társadalomban olyan magasra hágott az antiszemita hangulat, hogy ennek kezelésére is kellett valamilyen ürügyet találni. 

A zsidóság Trianon után

Nehéz időkben a bonyolult kérdésekre legtöbbször egyszerű válasz születik – így történt ez 1920-ban is. Teleki első miniszterelnöksége idején mind a fehérterrorért felelős különítményesek garázdálkodása, mind a közbeszédet egyre inkább átitató „zsidókérdés” ilyen bonyolult ügynek számított. 

A különítményesek ügyét viszonylag könnyen meg lehetett oldani, hiszen maga a kormányzó is elfogadta a tényt, hogy a konszolidációhoz a felszámolásuk elengedhetetlen. Ahogy ő maga fogalmazott: 

Az antiszemitizmus ennél komplikáltabb probléma volt. A dualizmus idején megszokott szabadelvű gondolkodást, ami relatív jogegyenlőséget biztosított az izraelita felekezetűek számára, merőben más stílusú politizálás váltotta fel. Ennek több oka is volt: egyrészt az, hogy a társadalom jelentős része 1918-1919 forradalmai mögött zsidó összeesküvést sejtett, másrészt elterjedt volt az a nézet is, hogy (számarányukhoz mérten) nem vették ki annyira a részüket a világháború szenvedéseiből, mint a többségi társadalom – ráadásul több hadispekulánsról is kiderült, hogy zsidó származású. 

E jelenségek mögött természetesen bonyolult társadalomtörténeti folyamatok állnak, hiszen a forradalmak (főként a Tanácsköztársaság) vezetőinek többsége már nem volt zsidó identitású, a háborúban való részvétel pedig az értelmiségi pályaválasztással volt összefüggésben (ti. katonának elsősorban parasztgyerekeket vittek el, nem egyetemistákat).

A helyzetet súlyosbította, hogy a határmódosítások miatt a külhoni magyarság értelmiségi-hivatalnoki rétegének jelentős része repatriált az anyaországba. Az így keletkező „értelmiségi túltermeléssel” is kellett kezdeni valamit.

Felsőoktatási szabályozásból antiszemita törvény

Haller István vallás- és közoktatási miniszter öt nappal a Club kávéházi eset előtt, július 22-én nyújtott be a nemzetgyűlésnek egy törvényjavaslatot, amellyel a fent említett „értelmiségi túltermelésnek” igyekezett elejét venni.

Eltérően a korábbi gyakorlattól, amikor az érettségi vizsga automatikusan biztosította a felvételt a felsőoktatásba, a miniszter javaslata szerint csak annyi hallgató vehető fel, amennyinek az alapos kiképzése biztosítható. Kevéssé ismert, hogy a háború miatt

A nyár folyamán azonban több egyetemen is antiszemita hangulatkeltés kezdődött, mely során szélsőjobboldali diákszervezetek követelték a „zsidók és bolsevisták kitiltását”. Bársony János, a budapesti orvosi kar dékánja például nyíltan szólította fel erőszakra az ólmosbotokkal felszerelt hallgatókat, de olaj volt a tűzre a kormányzó 1920 őszén elmondott tudományegyetemi beszéde is, mely szerint „még mindig lappangó láz emészti a haza testét, úgy hogy operációra van szüksége. Azért állok itt és álltok Ti is itt, hogy az operáció alapos legyen.”

Haller javaslatát ezért még augusztusban azzal egészítette ki két nemzetgyűlési bizottság, hogy csak olyan hallgatók iratkozhatnak be, akik 

A törvényjavaslat vitáján azonban Bernolák Nándor, a kormányzó párt képviselője fennhangon követelni kezdte a javaslat kiegészítését, méghozzá a „nemzetiségi, faji és vallási arányszámok” törvényi szabályozásával.

Végül az 1920/XXV. törvénycikk vitája szeptember 2-án vette kezdetét. A miniszterelnök nyíltan fogalmazott: a törvény „igen erősen fogja érinteni a túlprodukció legerősebb koefficiensét: a zsidóságot is”. A törvényjavaslat mellett szólalt fel Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, aki szerint a zsidóság túlsúlya veszélyezteti a magyar géniuszt, Gömbös Gyula pedig a „zárt szám” törvényét minden szakmára kiterjesztette volna.

Az így elfogadott törvény végül kimondta, hogy a felvételi engedély „megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől

A törvény tehát úgy sújtotta a zsidóságot, hogy magát a „zsidó” vagy „izraelita” kifejezést nem is használta.

A törvény hatása

Az értelmiségi túlkínálatot a numerus clausus nem oldotta meg. Ezzel szemben oly mértékben elvetette a gyűlölködés magvát az egyetemi ifjúságban, hogy az a későbbi korokra is hatással volt (és van talán még ma is). Ráadásul a tehetséges zsidó ifjúság emiatt hagyta el az országot és ment külföldi egyetemekre, például Prágába vagy Brünnbe. Így vesztettük el hazai értelmiségből Teller Edét, Gábor Dénest, Szilárd Leót, Wigner Jenőt és Neumann Jánost. 

Ráadásul az optimális hallgatói létszámokért küzdő vidéki egyetemek nem tudták és nem is akarták betartani a törvény rendelkezéseit. Az antiszemita érzelmeket kiszolgáló törvény tehát több kárt okozott az ország tudományos életének, mint politikai hasznot a kormányzó pártnak.

Számos külföldi szervezet tiltakozott a numerus clausus miatt, ami komoly tehertételt jelentett a Telekit követő Bethlen István miniszterelnöknek. A népszövetségi tagsághoz ugyanis be kellett tartani a trianoni békeszerződés kisebbségvédelmi pontjait, amelyet a törvény megsértett. Éppen ezért 1928-ban kénytelenek voltak megszüntetni az egyetemi zsidókvótát úgy, hogy a származás helyett immár felmenők foglalkozását vették számba.

Az utókor szemével

A rendszerváltás óta eltelt három évtizedben a magyar történészek egyetértettek abban, hogy a numerus clausus negatív hatással volt mind a magyar tudományos életre, mind a társadalmi légkörre. A törvény értékelése kapcsán azonban gyakran markáns véleménykülönbségekkel is találkozhatunk.

Kovács M. Mária és Komoróczy Géza professzor egyértelműen

Konok Péter értékelése szerint is joggal nevezhető az „egyik első zsidótörvénynek Európában”.

Ungváry Krisztián ezzel szemben több helyütt azt írta, hogy a numerus clausus, amellett, hogy károkat okozott hazai tudományos és társadalmi életben, a korabeli kirekesztő korszellem terméke volt. Ennek előzményeként említi a 19. századi orosz, ill. román numerus claususokat, melyek úgyszintén korlátozták a zsidók továbbtanulását. Lengyelország például 1922-ben tett hasonló lépéseket.

A fentiekkel leginkább ellenkező véleményt a 2009-ben elhunyt Gergely Jenő fogalmazta meg, aki szerint a törvény valóban „súlyos sérelmét jelentette az alapvető emberi szabadságjogoknak”, de „nem tekinthető ún. zsidótörvénynek, hiszen a nemzetiségek és »népfajok« ilyen irányú tanulmányokat végezni óhajtó tagjait érintette, és nem kollektíve volt diszkriminatív.”

Teleki Pál miniszterelnök szerepét biográfusa, Ablonczy Balázs úgy értékelte, hogy bár a törvény vitájában nem szólalt fel és a zsidóság faji meghatározása sem volt idegen számára, mégis óva intett a gyűlöletkeltéstől, „hiszen a faji géniusz megóvása sokkal szentebb cél annál, semhogy gyűlölettel szabadna kezelni”.

A jövő történészeinek tehát érdemes tovább vizsgálódni, hogy a felsőoktatási intézmények milyen mértékben tartották be, vagy miként tudták kijátszani a benne foglaltakat. Ez a munka talán felszínre hozhat olyan történeteket, amelyek megmutatják, hogyan érvényesülhetett az emberség és a szolidaritás a politika hullámverései között.

NYITÓKÉP: A Dohány utcai zsinagóga a századelőn / Fortepan