Kormányképes erővé válnak-e a német kommunisták?

Októberben új elnököt választ a német Die Linke. Noha a szélsőbaloldali párt több politikusa is kész lenne már egy 2021 utáni koalícióra a szocdemekkel és a zöldekkel, ennek van két akadálya: a közvélemény-kutatásokban nagyon messze vannak együtt is a többségtől, a Linke külpolitikai programja pedig még messzebb a másik két baloldali pártétól. Jön bármelyikben is fordulat?

A Die Linke 2005-ben jött létre (akkor még Linkspartei néven), ezzel az egykori keletnémet szocialista utódpárt, a PDS (Demokratikus Szocializmus Pártja) ki tudott törni a keletiességéből –

Ennek persze az volt az előfeltétele, hogy a baloldal – azaz a szociáldemokrata párt (SPD) – megosztottá vált: a Gerhard Schröder vezette balközép kormány neoliberális reformjaival elégedetlenek a volt SPD-pártelnök, Oskar Lafontaine vezetésével kiváltak, és először koalíciót, majd végül közös pártot hoztak létre a PDS-szel.

Keleten is már csak alig-alig néppárt, országosan viszont még mindig protestpárt

A Die Linke országosan továbbra is elszigetelt párt. A párton belüli – az Alkotmányvédelmi Hivatal által is megfigyelt – kommunista, államellenes körök, valamint a párt egészének radikálisan USA- és NATO-ellenes külpolitikája miatt egyelőre a szocdemek és a zöldek is elzárkóztak tőlük. 2013 és 207 között ugyan baloldali többség volt a Bundestagban, de

Tartományi szinten persze más a helyzet, de egyelőre ott is csak a keleti tartományokban tudott kormányzati szerephez jutni a Die Linke (kivéve Bréma városállamát), ami nem csak azzal függ össze, hogy ott még relatíve erős néppártnak számít, de helyben a pártot eleve azon régi PDS-s gárda határozza meg, amelynek múltja talán kommunista, de jelene inkább pragmatikus. A Die Linke igazán kemény balosai ugyanis sajátos módon a nyugati pártszervezetekben találhatóak, elvégre a párt 2005-ös létrejötte az addig jószerivel párt nélküli vagy aprócska marxista-leninista csoportokba tömörült rétegeknek adott alkalmat, hogy egy országosan erős párthoz csatlakozhassanak.

Jelenleg a Die Linke Berlinben a szocdemekkel és zöldekkel, Türingiában szintén velük (bár gyakorlatilag a CDU-val) kormányoz együtt, ott még a miniszterelnök is linkés. Valamint Brémában megtört a párt keleti jellege azzal is, hogy ez az első nyugati tartomány – igaz, egy hagyományosan keményen balos városállamról van szó –, ahol a Die Linke egy tartományi kormány része lehetett.

Már 2008-ban amúgy a szintén nyugati Hessen tartományban majdnem alakult Andrea Ypsilanti szocdem politikus vezetésével egy olyan szocdem-zöld-kormány, amit a Die Linke kívülről támogatott volna. Végül ez mégsem jött létre, mert néhány SPD-s inkább a saját miniszterelnök-jelöltjük ellen is kész lett volna szavazni, de nem akart egy kormányt, amit a Die Linke akár csak kívülről támogat. Ypsilanti így visszalépett a jelöltségtől.

Mindez akkor jól mutatta, hogy

A pártállami múlt mellett a párton belüli kommunista, szélsőbalos csoportok léte, a párt radikálisan – saját szó használatában – „pacifista” kül- és védelmi politikája – ami a gyakorlatban USA-ellenességet és oroszpártiságot takar – szolgál mindig ellenérvként. És persze azt sem szabad elefelejteni, hogy az SPD-ben a mai napig sokan orrolnak Oskar Lafontaine-re, amiért otthagyta őket.

Az SPD hozzágyengült a Linkéhez, esélyük már csak egy zöld kancellár alatt lenne

A helyzet mostanra annyiban változott, hogy az SPD lassan lecsúszott országosan a Die Linke mellé, a keleti tartományokban (Berlinnel együtt) gyakorlatilag azonos erőt képviselnek: a Die Linke ott 13 százalékon áll, az SPD pedig 11 százalékon. A Die Linke azonban keleten is csúszik vissza, a nyugati tartományokban pedig továbbra is kispártnak számít –

Még nagyobbat zuhant az SPD, amelyet jelenleg már csak 16 százalék választana. 15 évvel a Die Linke megalakulása – és ezzel az SPD részleges szakadása – után mindkét baloldali párt nagyon rosszul áll, még együtt se lenne meg a 30 százalékuk.

Mivel az SPD látja, hogy a CDU/CSU-val való nagykoalíció csak további jelentőségvesztést jelentene, a Die Linkében pedig sokan érzékelik, hogy a jelenlegi antikapitalista rendszerellenzéki álláspontból se tudnak növekedni, sokasodnak mindkét térfélen azok a hangok, hogy 2021 után fel kéne adni a két párt közötti eddigi országos ellentétet – persze

Elvégre ma az országos második helyet az egyre polgáribbá váló Zöldek foglalják el: noha egyelőre az SPD nevezett csak meg kancellárjelöltet Olaf Scholz pénzügyminiszter személyében, a 2021 szeptemberi szövetségi választásokon az Angela Merkel utáni új CDU/CSU-s jelölt reális kihívója a Zöldek kancellárjelöltje lehet.

Eközben a CDU/CSU és a Zöldek közötti egykori különbségek olvadnak, a két párt több tartományban is (Hessenben és Baden-Württembergben) együtt kormányoz, a CDU valamennyi elnökjelöltje ugyanúgy nyitott lenne egy új CDU/CSU-Zöldek-koalícióra, mint a CSU erős embere, Markus Söder bajor kormányfő. Az SPD-nek tehát nem csak azért kell új koalíciós lehetőségeken gondolkodnia, mert ráunt a nagykoalicióra, hanem mert észleli: a CDU/CSU talán még hamarabb unhat rájuk.

Az SPD számára ennyiben a Die Linkéhez való esetleges közeledés nem csak balra fordulást, hanem a kormányzati szerepben való maradást jelentheti. Saskia Esken és Norbert Walter-Borjans, akik jelenleg az SPD elnökei, már most közölték:

Kevésbé bizakodó maga az SPD kancellárjelöltje, a pártelnököknél centristább vonalat képviselő Olaf Scholz, aki „szkeptikus” a tekintetben, hogy a Die Linke kormányképes komoly erővé tudhat-e válni.

Kész-e a Linke engedni az USA- és NATO-ellenességéből?

Az SPD közeledését, de meglévő szkeptikusságát a Die Linkében is látják, ahol a pragmatikusok azt szorgalmazzák: a párt adja fel protestpárt jellegét. Gregor Gysi, aki egykoron még a PDS-t is elnökölte, ezen vélemény egyik leghangosabb képviselője: szerinte

azaz a Die Linkének igenis késznek kell lennie – főleg a külpolitikában – arra, hogy kompromisszumokat kössön. Mivel a legfőbb ellentétek tényleg a külpolitikában vannak, már az a kompromisszumképesség jele lehet, hogy a Die Linke parlamenti frakciójának új külpolitikai szóvivője maga Gysi lett. Ettől még persze a pártprogramban továbbra is ott szerepel, hogy

Gysi a párt félhivatalos napilapjában, a Neues Deutschlandban ezt a kitételt – ravasz ügyvédként – már odáig puhítva értelmezte, hogy a Linke igazából eszerint nem is akarná, hogy Németország kilépjen a NATO-ból, elvégre az még nem jelentené az észak-atlanti szövetség végét. A tényleges feloszlatásra meg úgyis várni kell, azaz most elég annyi, ha a Linke a német hadsereg külföldi bevetését ellenzi.

Új vezetés, új kompromisszumok?

A pártra most ősszel valóban ideológiai viták várhatnak, elvégre a két eddigi pártelnök, a keleti Katja Kipping és a nyugati Bernd Riexinger még augusztusban bejelentette: nem indulnak újra a vezetésért. Miután Sahra Wagenknecht, a párt egykori frakcióvezetője, egyben a párt szélbalos „ökle” már tavaly márciusban egészségügyi okokból hátralépett, gyakorlatilag megnyílt a lehetőség azelőtt, hogy Gysi álma beteljesüljön, és

Jelenleg a társelnöki posztokra két nőnek van esélye: a hesseni Janine Wisslernek és a türingiai Susanne Hennig-Wellsownek. Utóbbi már most együtt kormányoz helyben a másik két baloldali párttal, azaz bizonyosan tudja, hogyan kell kompromisszumokat kötni.

Wissler ezzel szemben fiatalon trockista volt és a párton belül hosszú ideig Wagenknecht követőjének számított. Azonban amikor Wagenknecht a 2015-ös menekültválság idején a pártot populista irányba akarta eltolni (Wagenknecht szociális érvekkel bírálta a szerinte neoliberális gazdasági érdekeket szolgáló merkeli menekültpolitikát), Wissler élesen szembeszállt vele. Az, hogy

mutatja: szeptemberben kilépett a Marx21-ből, a Die Linke egykoron általa is alapított trockista platformjából.

Wissler mellett szól az is, hogy neki egy nagy nyugatnémet tartományban, Hessenben sikerült a Die Linkét stabilizálnia, többször is bevinnie már a wiesbadeni parlamentbe. A Wissler vezette hesseni Linke Frankfurt belvárosi körzeteiben 2018-ban majdnem 13 százalékot szerzett.

de itt sem ideológiai, hanem pragmatikus politikát folytat (lakbér, ápolói fizetések, idősotthonok, stb. kérdései), azaz ő a Die Linke balosságát úgy tudná megjeleníteni, hogy nem bonyolódik azon ideológiai vitákba (mondjuk a NATO-ról vagy Oroszországról), amelyek eddig a pártot elfogadhatatlanná tették a szocdemek vagy a Zöldek szemében.

Ha meg is lenne a pártok akarata, a szavazók akarata még mindig hiányzik

Ha Hennig-Wellsowot és Wisslert elnökökké választja a párt október végén Erfurtban, az persze még nem jelenti azt, hogy nyitott az út a zöld-szocdem-linkés koalíció előtt. A párton belül ennek továbbra is nagyon sok ellenzője van, a párton belüli trockista vagy leninista platformok ereje nem lebecsülendő. Az pedig, hogy a párt Oroszország kapcsán mennyire putyinista álláspontot tud elfoglalni, a Navalnij-ügyben is megmutakozott: miközben a Zöldek az egész ügy miatt magát az Északi Áramlat 2 gázvezeték befejezését is leállítanák, még a mérsékelt linkés Gysi is közvetve a nyugati titkosszolgálatokat vádolta meg Navalnij megmérgezésével. Azaz a Linke hiába közeledik az SPD-hez, ha a Zöldektől viszont még mindig távol áll nagyon.

Ami azonban a legnagyobb akadály a párt kormányzati részvétele mellett, az nem más, mint a szikár tény, hogy ha az akarat meg is lenne minden oldalon,

– azaz nagyon messze egy parlamenti többségtől. Ráadásul a Die Linkében többen is attól tartanak, hogy ha egy eleve legyengült – azaz 7-8 százalékra süllyedt – Linke szállna be egy kormányba 2021 után, akkor ott a hangja úgyse lenne hallható, azaz még eddigi híveik is otthagynák őket.

NYITÓKÉP: Die Linke-aktivisták az ápolók és orvosok magasabb fizetése mellett állítanak fel egy plakátot a berlini Kancellária előtt / Die Linke, FB