+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Szerző: Varsányi Bence & Szűcs Donát
2020. szeptember 17. csütörtök, 07:07
Hogyan tud ennyit írni? Miért elidegenítő a képviseleti demokrácia? Miért utálta a Fideszt már a kezdetek óta? Hogyan vált a baloldal ideológiai szupermarketté? Ezekről is kérdeztük Konok Pétert, aki azt is elmondta az Azonnalinak, hogy hogyan sikerült még gimnáziumban megalkotniuk a magyar politikatörténet egyik legabszurdabb röpcéduláját. Nagyinterjú!

Ez itt az Azonnali interjúsorozata a legfontosabb hazai véleményformálókkal. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik ők, mi mozgatja őket, és eleve hogyan látják a szerepüket és felelősségüket a magyar nyilvánosságban. Az első rész Bayer Zsolttal itt olvasható.

 

Sokat ír Facebookra, a bejegyzéseinek egy része most a Patreonon érhető el. Itthon igazából olyat láttunk csak, hogy valaki videós tartalmakat finanszíroz Patreonon, olyat nem nagyon, hogy közösségi finanszírozásból ír. Mennyire működik ez a modell?

 

Ez még egy elég friss dolog, két hete indítottam, eddig úgy tűnik, hogy működik. Dolgozom egy novellafüzér-regényszerűségen, ami kalandozás egy elképzelt, de eléggé realisztikus, lidérces Magyarországon. Remélem, egy kicsit azért vicces is, mert az mindig vicces, hogy mennyire lidérces világban élünk.

 

Külföldön vannak erre példák, úgy szeretném csinálni, hogy bizonyos részletek felmennek a Patreonra, és a visszacsatolások alapján lökök esetleg a történeten, illetve beleszólhatnak azok, akik bele akarnak szólni. Aztán én persze vagy figyelembe veszem vagy nem, de mindenképpen megvitatom az ötleteket. Tehát egy kézben tartott kollektív írás felé szeretném elmozdítani a dolgot.

 

Ezek érthető módon azért zárt posztok, mert egyrészt publikálásra szánom, kicsit furcsa lenne előre az egészet leközölni nyíltan, de pont ezért a játék miatt érdekes szerintem. Eddig két rész van, heti bontásban akarom csinálni.

 

Vannak érdekes visszacsatolások, viták, és

 

mivel csak az tud hozzászólni, aki legalább három eurót rászánt, a „menjél anyádba, büdös libsi” meg a „Gyurcsány Ferencet ne szidjad, te szemét” kimaradnak.

 

Senki nem fizet ezért? Ez is egy üzleti modell lehetne.

 

(Nevet.) Lehetne ilyen egyébként, ez egy érdekes gondolat.

 

Külföldön akkor ez már működik?

 

Sokan csinálják így az univerzumukat, hogy kialakítják a teret, aztán játszanak együtt. Ezt Stephen King kezdte a maga módján. Nála azt hiszem, egy dollárt lehetett befizetni, és akkor hozzászólhattak a sztorihoz. Ő egyébként sokkal konkrétabban arra lökte az adott történetet, és írt így egy egész regényt. Magyarul nem jelent meg, csak beleolvastam. Valószínűleg nem ez lesz a legjobb regénye, pedig én nagyon szeretem Kinget, ami tudom, hogy bizonyos körökben szégyennek számít.

 

 

Az oroszoknál is elterjedt ez mostanában, például van a Metro-univerzum és a Stalker: mindig van egy író, aki kézben tartja az egészet, de mennek a fanfictionök, a viták.

 

Szerintem nagyon érdekes kísérlet valamennyire feladni az individualizmusát az írásnak, de ugyanakkor meg is tartani belőle valamennyit.

 

Ehhez mondjuk én túl beképzelt vagyok, szeretem kézben tartani a dolgokat, tehát nyilván nem azt akarom leírni megrendelésre, amit mások gondolnak.

 

Mondta ezt a szürrealista-abszurd vonalat. Kik voltak önre legjobban hatással ilyen szempontból?

 

Általában Örkényt húzzák az orromra. Bárkit húznak az orromra, nagy megtiszteltetésnek érzem. Nagyon szeretem Örkényt, főleg az egyperceseket, de kevéssé érzem, hogy ilyen hatással lett volna rám. Parti-Nagy Lajossal jöttek sokan, főleg még régebben, ami nagyon muris, mert én előbb kezdtem ezeket írni, minthogy Parti-Nagyot olvastam volna.

 

Szeretném azt mondani, hogy Heller humora hat rám a legjobban – mármint Joseph Helleré, nem Heller Ágnesé. Volt már, hogy feltettem egy 22-es csapdája idézetet, és csak annyit írtam a végére, hogy „Heller”, jöttek a nénik meg a bácsik, hogy „a rohadt libsi biboldó filozófusbűnöző”. (Nevet.)

 

Nagyon szeretem Brautigant, aki nálunk annyira sajnos nem ismert, de jó lenne dolgozni azon, hogy ismertebb legyen. Szeretem a beatirodalmat, bár ilyen nincs, hogy „beatirodalom”, szeretem Bukowskit is.

 

Egyébként mindenevő vagyok, a leggagyibb trasht is olvasom, olvasásmániás vagyok, nem tudok úgy elaludni, hogy tizenegytől kettőig ne olvassak.

 

Folyamatos a fogyasztás, ezért kénytelen vagyok erősen kitekinteni mindenfelé.

 

Írásmániás is? Facebookon talán ön írja a legtöbb véleményt.

 

Ez kényszeres. Ha valamit olvasok vagy észreveszek, legyen az akár egy hangulat, akkor elkezd pörögni az agyam, és muszáj leírnom, muszáj kiírnom magamból, mert különben csak idegesíteni fog. Gyorsan írok, leülök és megírom, nem gondolkodom. Érdekes, mert van olyan eset, amikor elmegyek nyaralni és ott vagyok a természet lágy ölén, akkor egy hétig fel sem merül bennem, hogy bármit is írnom kéne. De általában, mivel gép előtt vagyok, minden nap kihoz valami belőlem valamit.

 

Előfordul olyan, hogy utólag szerkeszt valamit vagy félretesz gondolatokat?

 

Olyat szoktam, hogy utólag előveszek egy régi szöveget, mert újra aktuálisnak érzem, de akkor jelzem, hogy ez már fel volt használva. Szerkeszteni nemigen szoktam, alapvetően magamat igyekszem szórakoztatni az írással.

 

Mióta van ez az igénye, hogy mindig írnia kell?

 

Világéletemben sokat írtam, de azt hiszem, hogy ez a „Facebook-boom” 2012-2013-ban történt.

 

Akkor eltörtem a bokámat és három hétig feküdnöm kellett az ágyban, és nem tudtam mit csinálni. Ott volt a gép, és akkor indult be: kommentáltam a világot.

 

Elég sokan elkezdték követni, meg reagálni rá. De azelőtt is ugyanennyit írtam, csak a kutya nem vette észre. (Nevet.)

 

Hova írt azelőtt?

 

Az íróasztalfióknak. Amíg történészként dolgoztam, addig az íráskényszeremet lefedte az, hogy kutattam meg publikáltam, de mindig volt egy hiányérzetem, mert egy történeti tanulmány vagy egy kötet az szűkre szabott tánc. Egyrészt ragaszkodni kell a tényekhez, másrészt meg stilisztikailag is meg vagy kötve. Mindig is irigyeltem azon kevés öreg történészt, aki egyben jó író is volt, és élete alkonyán megengedhette magának, hogy tulajdonképpen regényeket írjon, mint például George Duby. Az, hogy az ember szőrözzön meg statisztikázzon és aztán ezeket közölje, tőlem történészként is elég távolt állt.

 

 

Tud a digitális korszak változtatni a történettudományon?

 

Abszolút. Szerintem több történetmesélési lehetőség lesz. Egyrészt van egy demokratizálódása a történetírásnak, mert nagyon sok az amatőr történész. Ez szerintem nem feltétlenül rossz – habár a történészek nem szoktak ennek örülni –, nem jelent áltörténelemet.

 

Arra gondolok, hogy

 

olyan forrásokhoz lehet hozzájutni, amelyekhez régen csak a levéltárban, engedélyekkel lehetett hozzáférni.

 

Persze csak akkor, ha a levéltárosok istene is úgy rendelte, mivel a posztszovjet térségben a levéltárak sajátosan működnek. A magyar levéltárakban is előfordult, hogy egy doboz bonbon vagy egy üveg bor nyitotta meg az utat a forrásokhoz. Ez mára demokratizálódott. Most kis képzettséggel bármihez hozzá lehet férni, viszont az a gyakorlat, hogy ezekkel a forrásokkal mit csinálunk, nagyon sok emberből hiányzik.

 

Bizonyos értelemben jó, hogy nagyon sokan írnak történelmet, bizonyos értelemben meg nem. Alapvetően jó annak, aki a történetekkel foglalkozik, ugyanakkor a laikus elképesztő mennyiségű baromságot is olvashat történelemként.

 

Mi a módja annak, hogy az ember megőrizze a munkáját az utókornak?

 

Publikálnia kell. A közösségi médiába, ott minden megmarad. Igazából most már azt nem lehet megcsinálni, hogy visszamenőlegesen megszerkeszd az életműved, mert minden fönt lesz. Ha Huawei-telefonod van, akkor azt is fönt lesz, amit nem tettél fel.

 

Biztos, hogy minden megmarad? Mi van, ha a Facebook úgy dönt, hogy megszüntet egy profilt?

 

Rendszeresen jeleznek nekem vissza, hogy a szövegeimet archiválják az emberek, tehát az náluk már megvan.

 

Mit gondol arról, hogy egy olyan platformon publikál, amely abból él, hogy ön ott publikál?

 

Ahhoz én már öreg vagyok, hogy újabb platformokat keressek magamnak. Tizenvalahány éve publikálok a Facebookon, már attól frászt kapok, ha megváltozik a dizájnja, mert akkor megint keresgélni kell a megfelelő gombokat. A Patreon is leszedi a maga pénzét. Lehetne újabb platformot csinálni, csak azt a kutya nem érné el.

 

Szerintem fontosabb szöveget, gondolatot, véleményt, akármit közölni, mint azon tökörészni, hogy építsünk fel egy új platformot.

 

Youtube?

 

Az más formátum. Tényleg ennyire azonnal születnek a reakcióim. Egy Youtube-videónak neki kell készülni, képet beállítani, átöltözni…

 

És a podcast? Nyugaton például nagyon népszerű, ön pedig megfordult már pár vitaműsorban.

 

Igen, de változatlanul jobban szeretek írni, a gondolatritmusom nagyjából az írás sebességével azonos.

 

 

A politikai és a történelem előtt is írt már? Mit írt legelőször és mikor?

 

Nem tudom, verseket meg meséket gyerekkoromban. Aztán tizennégy évesen az Úton és Ginsberg után megírtam a magam úti pikareszkjét. A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig sok anarchista szamizdat újságban közreműködtem, azokba rengeteget írtam.

 

Azok, akik átélték az államszocializmust, általában pont hogy távol tartják magukat a baloldali ideológiáktól. Hogyhogy nem undorodott meg például a marxizmustól?

 

Megundorodtam. Voltam vagy 14-16 éves, és utáltam. Szürke volt, unalmas volt. Pofozkodtak a rendőrök, nem lehetett utazni. Igazából minden szar megvolt benne, ugyanakkor fiatal voltam, lehetett bulizni, lehetett a rendszer kereteit feszegetni.

 

A családom „reakciós” volt, állandóan szidták a rendszert. Ami engem felháborított, hogy a vezetők mennyire hazudtak arról, hogy mi van Magyarországon. Például azt mondták, hogy a „dolgozó népé a hatalom”.

 

Hát én láttam a dolgozó népet, Kőbányán nőttem fel egy panelben, a dolgozó nép körében: nyilvánvaló volt, hogy nem az övék semmilyen hatalom.

 

Filozófiát is tanultunk a gimnáziumban, volt egy kísérleti tankönyv, amit nálunk is kipróbáltak. Abban elsősorban nem Arisztotelész, Platón meg Heidegger szerepeltek, hanem társadalomfilozófusok, például Bakunyin, Marcuse, Kropotkin és hasonlók. Olvastam Bakunyint, ahogy szidja Marxot, nagyon tetszett, ültek a dolgok. Ó, mondom, akkor én anarchista vagyok.

 

Ahhoz viszont Marxot is el kellett volna olvasni, hogy tudjam cáfolni, így elolvastam a Bérmunka és tőkét, ami tök jó választás volt, kis piros, vékony könyv. Marx annak idején azért írta, hogy az egyszerű és képzetlen munkásoknak elmagyarázza az ő izéjét. Én egyszerű és képzetlen gimnazista voltam és döbbenten néztem, hogy az összes kritika rohadtul ráillik erre.

 

Tehát amikor ezek magukról azt mondják, hogy marxisták, akkor hazudnak. Az egész dolog egy büdös nagy kamu, mert abban a szocializmusnak nevezett katyvaszban, amiben élünk, ugyanúgy van kizsákmányolás, elidegenedés, ugyanazok a mechanizmusok érvényesülnek.

 

Bár KISZ-tag sose voltam, a KISZ égisze alatt 1985-ben létrehoztunk egy filozófiai önképző kört. Kaptunk ezer forintot a KISZ-től, amin Super 8-as kamerába vettünk filmet és sört. A sörtől berúgtunk, majd a kamerával kimentünk a Vörösmarty térre és elkezdtük az embereket megkérdezni, hogy mi is az az anarchia. Gyönyörű válaszok voltak, és ezzel indult be a Mihail Bakunyin Akciócsoport nevű nagyon komoly szerveződésünk a gimnázium keretein belül.

 

Kézi nyomdával stempliztük a magyar politikatörténet sehova el nem jutott, de egyik legabszurdabb röpcéduláját: „Független, demokratikus Magyarországot! Mihail Bakunyin Akciócsoport.” Hát ennyire értettük az anarchiát.

 

Én tizenöt éves koromban egy hétig még azt is kipróbáltam, hogy milyen lehet fasisztának lenni, és rájöttem, hogy nem tetszik.

 

Kőbányán nőtt fel, az ottani munkások ezekre mennyire voltak vevők?

 

Semennyire. El se jutott hozzájuk. Az emberek alapvetően arra voltak vevők, hogy ezek most már előbb-utóbb húzzanak el innen a francba, de ugyanakkor meg senki nem hitt benne, hogy elhúznak a francba. A jövőképük meg annyi volt, hogy hát azért jobb fridzsider kéne, de kéne a hétvégi ház is. Nem látta át senki, hogy mit jelent az, ha ezek eltűnnek a francba, csak annyi volt, hogy minden legyen jobb.

 

A rendszert majdnem mindenki utálta, de Kádár Jánost, a Janó bácsit szerették az emberek. Nekem akkor ez iszonyatosan felháborító volt, amikor még anyáméktól is azt hallottam, hogy hát a rohadt főnököm, a munkásőrparancsnok, a párttitkár, a rohadt párt, a rohadt rendszer, a rohadt kormány… de a Janó bácsi!

 

Mondom nézzetek már rá, Janó bácsi egy termék, egyszerű politikai marketing, ti komolyan elhiszitek?

 

Akkor olvastam egyébként Marcuse-t.

 

Ráadásul minden nyaramat Balatonaligán töltöttem, nem a pártüdülőben, hanem mellette, ott volt a negyvenes évek óta telke a családnak. Időnként láttuk Janó bácsit, ahogy kievez, arcán uborkapakolás, tényleg teljesen proletár volt, kis fehér sityakban evezett egyedül a csónakban, mögötte száz méterrel lemaradva meg egy nagyon nagy motorcsónak testőrökkel. Egyszer közelebb szörföztem, hogy megnézzem magamnak pártunk vezetőjét, és megafonon átüvöltöztek, hogy „hagyja el a csónak körzetét”.

 

Nem volt népszerű a rendszer, de a kiutat mindenki abban látta, hogy majd valahogy jobb lesz. Ilyen szempontból a lassú átmenet, ami történt, meg is felelt ennek.

 

Kőbányán nem emlékszem forradalmi helyzetre. Pont a rendszerváltás idején katona voltam, többek között Várpalotán, ott azért bevetettek minket a dühöngő bányászok ellen, akik úgy megvertek minket, mint a szart persze.

 

 

Valami gumibotot adtak nekünk, hát rohadt lelkesek voltunk, ráadásul ott ittunk a bányászokkal előző este… Leugráltunk a teherautóról, és igazából nem is megvertek, hanem megfogtak minket és visszadobtak a teherautóra. Két estével később ugyanott ittunk, mondtuk, hogy ne haragudjanak, amire azt mondták, hogy dehogy haragszanak, tudják, hogy ez a dolgunk.

 

Miért kellett őket megverni?

 

Tüntettek, valamilyen gyárfoglalás is volt. Dühösek voltak, ez 1988 vége, 1989 legeleje volt.

 

Mi volt a legmeghatározóbb politikai élménye a rendszerváltás utáni Magyarországon?

 

Leginkább az érintett meg, hogy bevonultam 1988 augusztusában, leszereltem 1990 februárjában, közben meg végbement a rendszerváltás.

 

A laktanyában az volt a csúcspont, amikor egy nap háromszor hívtak össze dandársorakozót, és mindig közölték, hogy Budapesten hol tart az, hogy 1956-ot minek tekintjük.

 

Reggel még ellenforradalom volt, délben már népfelkelés, este meg forradalom. Lehet, hogy kicsit sarkítok, de tényleg így történt az egész, valamint az elvtárs megszólításról át kellett térni fölfele úr, lefele bajtárs megszólításra. Egy hetet kaptunk, hogy megszokjuk.

 

És az ezt követő harminc évben mi volt az, ami a legjobban meghatározza azt, amit ír?

 

Nehéz lenne ilyet mondani. Őszintén, erre büszke vagyok, bár ezt ugyanúgy nem hiszi el nekem senki, mint hogy nem voltam KISZ-tag: az elejétől kezdve a Fideszt utálom a legjobban. Az elején nem azért utáltam őket, amik voltak, hanem azért, mert úgy gondoltam, ez rohadt hamis. Ők tényleg a lengyel narancs alternatívától meg a német szcénától, szóval hozzám viszonylag közel álló politikai irányzatokból indultak. A Fidesznek az indulásakor anarchista tagozata is volt, ismerem az alapítókat. (Nevet.)

 

Egy csomó, az akkori anarchista mozgalomban mozgolódó ember kezdte vagy végezte a Fidesznél. Azt láttam, hogy sok ismerősöm, akiket egyébként jó arcnak tartok meg hasonlóan gondolkodunk, hirtelen pártban kezdett el gondolkodni. Én akkor már eléggé vonalas anarchista voltam ahhoz, hogy ez marhára ne tetszen.

 

Ezért rühelltem őket rettentő módon, ilyen szempontból ez inkább politikai személyességről szólt, mint a politikájukról, mert azért az első négy évben ugye az ember óhatatlanul mégiscsak az Antallékat rühellte rettenetesen.

 

Szerintem még a mai kormány utálata is távol áll attól, amennyire elkeseredetten utálták Antallékat.

 

Mert oké, volt Gorenje, de az már előbb is volt, alapvetően meg minden kicsit szarabb lett.

 

A taxisblokád volt nekem egy megerősítés arról, amit a politikáról gondoltam. Azzal kapcsolatban végképp nem voltak illúzióim, hogy egy kormány hogyan reagál bármire, de ellenzéket még nem láttam korábban úgy igazából munkában.

 

Akkor megláttam, hogy egy ellenzék hogyan telepszik rá, sajátítja ki, és változtatja a saját politikai biodíszletévé a tüntetést, hogy a szakszervezeti vezetők hogyan telepszenek rá és próbálják meg azt szétzilálni. A taxisok kezdeményezték a rádióik miatt hajnalban, de reggelre már össznépi felzúdulás volt, aztán politikai célok szolgálatába állították, pedig ez ha nem is forradalom, de nem is egy kis tüntetés volt.

 

Baj, ha ráülnek pártok egy ilyen ügyre?

 

Szerintem igen.

 

Miért?

 

Az embernek önhatalma van maga fölött, a társadalom hatalma ebből tevődik össze. Ha ezt a hatalmat leválasztjuk és szakemberekre bízzuk, hogy gyakorolják helyettünk, azt nevezzük képviseleti demokráciának, és elidegeníti az egészet.

 

Nem gondolom úgy, hogy azért élnek vissza az emberek a hatalmukkal, mert szar emberek, hanem a hatalmat nem is lehet másra használni, mint hogy visszaéljenek vele.

 

Magyarországon a szó hagyományos értelmében már pártok sincsenek, teljesen siralmas, de még ahol vannak, ott is csak elidegenedett hatalmi masinériák. A folyamatos hangulatmonitorozásra alapozzák azt, hogy mit lépnek és abban milyen szerepet játszanak. Ez egy nagy színpad.

 

Ez az elidegenedés annak köszönhető, hogy nincs már osztálytudata az embereknek Magyarországon?

 

Részben azért, mert nincsen osztálytudat, és van helyette sok kis identitásunk. Ezt fedezi fel 1968 után a baloldal is, amikor egyre inkább az identitáspolitikákra megy át. Ezzel nem feltétlenül van gondom, az identitáspolitikák szétforgácsoltsága egy kicsit közelebb áll ahhoz az ideálhoz, amit én a politikáról vallok, mint a nagy egyesítő eszmék. Csak a nagy egyesítés érzése szerintem szükséges lenne ahhoz, hogy a társadalmat mozgásban tartsa.

 

Lehet cirkalmazni, lehet árnyalni azt, hogy a társadalom alapvetően kizsákmányoltakból és kizsákmányolókból áll, de alapjában véve erről szól a történet. Az összes politika részben azon alapul, hogy ezt elfelejtsük, ne használjuk, vagy átruházzuk valami másra: környezetszennyezők és környezettudatosak, szexisták és genderesek.

 

Ezek nem feltétlenül kéne, hogy elfedjék az osztálytudatot, de mindenkinek egy, kettő vagy legfeljebb három részprobléma fér el a fejében, olyan sok identitást nem tudunk magunkra halmozni.

 

Vannak összekötődő identitások is: ha az ember környezetvédő, akkor általában nem füttyög a nők után az utcán, és a háborúkért sincs nagyon oda. Ezek identitáscsomagok, és az a baj, hogy nincs kapcsolódási lehetőség arra, hogy rádöbbenjen az ember arra, hogy ez valahol mégiscsak az osztálytársadalom két nagy struktúrájából az egyikbe illik bele.

 

Nem pont ez a lényeg? Hogy az identitáspolitika egy konc, amit az emberek elé dobtak, hogy csámcsogjanak rajta ahelyett, hogy a kizsákmányolással foglalkoznának?

 

Igen, ez ma már így működik, de nem így kezdődött. Ha a poszthatvannyolcasokat nézzük, akkor úgy kezdődött, hogy oké, eddig azt mondtuk mi, baloldaliak, hogy az osztályharcok a forradalom mozdonyai, de nézzük meg, hogy amikor erről beszélünk, akkor elsikkadnak a kis csoportkizsákmányolások, amikről mi nem szoktunk beszélni. Ezekkel is nekünk kell foglalkozni, mert ki foglalkozzon más, mint a lázadók, akik úgy en bloc elutasítják a rendszert.

 

És igen, ez áttranszformálódott abba, hogy eltűnt mögüle a rendszerből való kilépés lehetősége, és egy ideológiai szupermarketté vált.

 

Bemegy az ember, tolja a kocsiját, válogat, és telepakol magának egy identitáscsomagot.

 

Manapság szinte mindenki azt mondja, hogy lázad. Kik a lázadók? Az identitáspolitizálók vagy az ellenük lázadók?

 

Egyikük sem. A lázadás talán a legjobban eladható árucikk. Senki nem szereti, ha azt mondják neki, hogy figyu, egy konformista pöcs vagy. Mindenki változtatni akar, mindenki jobbat akar.

 

Itthon Orbán Viktor most a legnagyobb lázadó.

 

Aki szintén szabadságharcos, és neki is igaza van. Mindenki elmondhatja magáról, hogy lázadó. Én nagyon jól szórakoztam például Milo Yiannopouloson, aki szerintem egy tökéletes provokatőr, de vicces. Más dolog, hogy semmivel nem értek egyet, amit mond, de nagyon szórakoztató, és igenis, valahol lázadó. Sokkal lázadóbb, mint Hillary Clinton. Vagy Joe Biden. Mondjuk nála mindenki lázadóbb.

 

Magyarországon baloldaliként…

 

Nem tekintem magam baloldalinak. Van valami a baloldalon túl, amit Kun Béla úgy fogalmazott meg, hogy „balról nem hagyjuk előzni magunkat”, és aztán a Komintern ezt ennek nyomán túlbaloldaliságnak nevezte.

 

Ha úgy tetszik, én túlbaloldali vagyok, ami nem azonos az extrém baloldalival. A bal- és jobboldal etimológiailag is ugyanannak az egésznek a két oldala, én meg úgy gondolom, hogy ezt a társadalmat belülről nem lehet megváltoztatni.

 

Sajnos attól tartok, hogy kívülről sem, de abban még hiszek.

 

Hogy érti ezt?

 

Totálisan. Az elméleti esélyét látom annak, hogy kívülről megváltozzon a mostani rendszer, de a gyakorlatit nem. Voltak korszakaim, amikor úgy gondoltam, hogy ez minden másnapra várható, és mindenütt ennek a jeleit kerestem, de most már sokkal cinikusabb és kiábrándultabb vagyok. Marxnak teljesen igaza volt abban, hogy történeti kifutásában a kapitalizmus halott, és valamilyen közösségi társadalomformának kell felváltania.

 

A marxizmus és az anarchizmus sokáig nem vett tudomást arról, hogy egy ökológiai katasztrófába rohanunk.

 

Nem vagyok Greta Thunberg-hívő, mert őt is csak egy marketingterméknek tartom, de a klímakatasztrófa viszonylag gyorsan véget fog vetni mindenféle reménynek arra, hogy a világ megváltoztatható legyen. Nincs időnk, de ez a fatalizmus meg élhetetlen, egy sajátos duplagondollal igyekszem meggyőzni magam arról, hogy a világmegváltó elvek működhetnek. Ez egy kicsit skizoid állapot.

 

És ebben a helyzetben véleményformálóként mi a célja a hazai nyilvánosságban?

 

Soha nem gondolkoztam ezen. Az a célom, hogy elmondjam, amit el akarok mondani. Amíg ezt hagyják, addig mondom, ha meg nem hagyják, akkor meg nem mondom. Eddig egyébként többnyire hagyták.

 

Tehát ez egy reaktív pozíció?

 

Igen.

 

Az SZFE-dologgal kapcsolatban egyébként optimistább vagyok a szokásosnál, mert van végre valami, amit egyelőre nem engedtek át a nagypolitikának.

 

Spontán, maguk csinálják a fiatalok, nem sikerült ráülniük a pártoknak, mert túl erős volt az elutasítás.

 

Nagyon vicces, mert azt, hogy a pártok hogy működnek, mindig a mérhetetlenül aljas, gusztustalan, vacak, de nagyon szórakoztató Nyugati Fényen szoktam lemérni. Először fanfárok voltak ott, hogy kitört a forradalom, aztán amikor közölték, hogy Ferenc ne jöjjön ide, akkor a Nyugati Fény erősen kritikus lett. Aztán rájöttek, hogy ez szembemegy az olvasók elvárásaival, úgyhogy most már finoman megint támogatóak.

 

Nagyon muris indikátora annak, hogy ez az ellenzéknek nevezett konglomerátum – vagy legalábbis ennek a legromlottabb formája, amit Demokratikus Koalíciónak nevezünk viccesen – éppen hogy gondolkodik a folyó eseményekről.

 

Milyen kapcsolata van a fiatal baloldaliak műhelyeivel? Mérce, Társadalomelméleti Kollégium?

 

Mindenkivel rosszban vagyok.

 

Tényleg?

 

Csak viccelek, a TEK-en adtam is elő két félévet, a Mércére írtam jó párszor, szerintem egy nagyon fontos orgánum, mert a maga módján unikum, amit képvisel.

 

Az Azonnali is ilyen, meg még az Átlátszó, és akkor azt hiszem, fel is soroltam mindent.

 

 

444-et nem is olvas?

 

Ha nagyon szar kedvem van. Jókat tudok röhögni a poénjaikon, de az a fajta gonzó, ami már tényleg semmit nem mond, csak gonzul, az ne csináljon úgy, mintha hírportál lenne.

 

A Bayer-interjúban is feljött, megkérdezzük öntől is: létezhet független sajtó?

 

Független sajtó akkor létezhet, ha az emberek csinálnak.

 

De definíció szerint létezhet?

 

Mindentől, a tényektől független sajtó nem létezhet, bár ugye ezt sokan próbálják csinálni, elég jelentős anyagi sikerrel.

 

Ha a hirdetők tartanak el egy sajtót, a maga módján az sem független, de ha ők nincsenek, akkor nincsen pénz sem.

 

Ha a függetlenség alatt azt az ideáltipikus sajtóképet értjük, hogy ne ugassanak bele az újságíró munkájába, az többé-kevésbé létezhetne még Magyarországon is. Ezek viszont az állami és a hirdetők által finanszírozott sajtóval nem tudják felvenni a versenyt, de nem is ugyanazon a térfélen kell játszania. Bayer Zsolt nem tudom, mit mondott erről.

 

Azt, hogy nincs független sajtó.

 

Ha ott ülnék, ahol Bayer Zsolt, és az lenne a fejemben, mint Bayer Zsoltnak, valószínűleg én is ezt mondanám. 

 

Tud mondani öt kormányközeli, és öt nem kormányközeli, tehetséges, fiatal újságírót, publicistát?

 

Nem kormányközeliekből tehetségesnek tartom Uj Pétert, tehetségesnek és egyúttal rettentő unalmasnak Jámbor Andrást. Többnyire azt is szeretem, amit Hont András és Ceglédi Zoltán csinálnak, még ha sokszor nem is értünk egyet.

 

És a kormányközeli sajtóban?

 

Szórakoztató olvasni, bár rettenetesen ellenszenves Békés Márton. A maga módján – ezt nem fogják szeretni az olvasóim – Bayer Zsolt is tehetséges.

 

Ő olyan kicsit, mint Csurka István: rájött arra, hogy meg tud élni pusztán abból, hogy tehetséges és kinyalják a seggét, ezért elkezdte fosni a szart.

 

Ez valahol imponál, de egyúttal undorít is, a tehetségét viszont nem lehet tőle elvitatni.

 

Az Indexbe írna véleménycikkeket?

 

Elég sok helyre írok véleménycikkeket, abba az Indexbe viszont nem. Elég finnyás vagyok, mert megtehetem. Ha akarok, írhatok mondjuk a HVG-re, vagy akár leközölhetem magamnak is. Ha nagyon rá lennék szorulva, talán meggondolnám, de az ember alapvetően állást foglal azzal, hogy hova ír, és oda nem szeretnék.

 

A Telexbe írnék, ha felkérnének, munkatársuk viszont nem lennék. Megmondom őszintén, a régi Index fontosnak fontos volt, de harcos ellenzékinek, kormánykritikusnak nem éreztem őket az utóbbi időben.

 

Az ATV esetében nem merülnek fel morális problémák?

 

Dehogynem, ahogy a Hír TV esetében is felmerültek.

 

Akkor azért van az ATV-nél, mert annyit fizetnek, hogy megéri?

 

Egyrészt igen. Másrészt amíg nem szólnak bele, hogy mit mondok, addig kényszeres megmondóemberként fontos nekem, hogy sokakhoz eljusson, amit mondok: egy vitaműsor nézettsége az ATV-nél jóval magasabb, mint amit én Facebookon el tudok érni, vagy amit – sajnos – a Kötöttfogás el tud érni.

 

Beleszólni egyébként a Simicska-féle Hír TV-ben sem szóltak bele, hogy mit mondok.

 

Amikor erről először tárgyaltunk a Hír TV akkori hírigazgatójával, megkérdeztem, hogy mit csinálnátok, ha azt mondanám, hogy „a büdös kurva anyját a Simicskának?”. A válasz: „a kurvát ki fogjuk sípolni”.

 

Mi alapján szelektál abban, hogy hova ír?

 

Az N1TV-hez, a Jobbik tévéjéhez nem voltam hajlandó elmenni. A Kötöttfogással ezzel kitoltam, mert az N1TV át akarta azt venni. 

 

Most sem menne oda?

 

Nem. 

 

Még mindig büdös a Jobbik?

 

Nekem igen, ez már így marad. Megengedhetem magamnak, hogy a saját önkényem szerint legyek finnyás. 

 

Akkor a szelektálás mindig a személyes finnyásságból fakad, vagy van olyan, hogy az olvasói miatt nem ír valahova, mert mondjuk nácinak kiáltanák ki, ha elmenne az N1TV-be?

 

Engem inkább szórakoztat, amikor ilyen kommenteket olvasok. Előfordult, hogy egy nap két orgánum, egy fasisztoid és egy sztálinista írta le rólam, hogy mekkora szarházi vagyok.

 

Sőt, életem nagy napja volt, amikor egy napon belül ugyanazon téma miatt Bayer Zsolt és Bolgár György is elküldött a büdös francba.

 

Melyik téma volt ez?

 

Kötelező sorkatonaság, amelyben meglehetősen tagadó álláspontot foglaltam el.

 

Ha minőségét nézzük, mi a szórakoztató véleményműsorok teteje? A Heti hetes, vagy annak a most indult koppintása az ATV-n, az Öt című műsor?

 

Nem nézem az ilyen műsorokat, azokat se, amikben én vagyok. Magát a műfajt sem értem.

 

Örülök, ha nézik, de nem értem, hogy az emberek miért nézik azt, hogy ott ül pár ember, és mondogat mindenfélét.

 

A late night show-féle műsorok sem érdeklik, amikben egyetlen műsorvezető hív be embereket beszélgetni?

 

Az még a maga módján szórakoztató, meg az egy ember teljesítményéről szól. Egy embernek stand up módon szövegelni, ha jól csinálják, művészet.

 

Ön erre képes lenne?

 

Nem.

 

Mi a legjobb dolog, ami történt a popkultúrában az elmúlt tíz évben?

 

A legjobb sorozat a Wachowski-testvéreké volt, a Sense8, csak elbaszták a végét. Jó még az itthon Hétköznapi vámpírok néven futó What We Do in the Shadows is. De az abszolút kedvenc – csak az már nem fér bele az elmúlt tíz évbe – az űrwestern Firefly. Azt szeretem általában, ami groteszk – az sem baj, ha felszínesen az. 

 

Akkor nem képviseli a TGM-i „akadjatok le a popkultúráról” hozzáállást.

 

Erre válaszul meg is írtam, hogy TGM olyan, mint Göre Gábor, dohog, és menjen a fenébe. Ki az, aki ma Jókait olvas?

 

Tényleg azt akarja, hogy az emberek Jókait meg Gárdonyi Gézát olvassanak, amikor az egész rohadt világ ott van a telefonodban?

 

Gazsi elidegenedett attól a világtól, amire hatással akar lenni.

 

Azért volt önnek bosszantó ezt a TGM-cikket olvasni, mert nem megvalósítható, amit mond?

 

Egyrészt minőségelitizmus, egy vérkonzeratív minőségkép jelenik meg abban az írásban, amire nem lehet alapozni. Ez az a minőség, ami magasabb rendűnek tűnik pusztán a patinája miatt, meg azért, mert rengeteg nemzedék elméjét csiszolták rajta olyan tanárok, akiknek a tökük tele volt már amúgy az egésszel. De ettől nem lesz valami feltétlen minőségibb, mint a Firefly legviccesebb része.

 

Másrészt a maga szubjektív ízlését ne próbálja senki ráerőltetni másokra. Igyekszem is távol tartani magam attól, hogy megmondjam az embereknek, hogy mit csináljanak vagy mit gondoljanak.

 

Kétféle kommentelőt szoktam letiltani az oldalamon: egyrészt a zsidózó, cigányozó embereket, másrészt azokat, akik meg akarják mondani, hogy mit kéne tennem. Ha olyan kommentet látok, hogy „Konok úr, magának nem erről, hanem arról kéne írnia”, azt letiltom.

 

Nem fér bele sokaknak, ha nemcsak a kormányt, hanem az ellenzéket is kritizálja?

 

Általában nem fér bele, de ez változó. De egyébként le is lehet ezeken mérni, hogy hol áll éppen az ellenzék, hogy milyen reakciókat kapok, hogyan változik a követőim száma akkor, amikor belemegyek az ellenzékbe vagy annak valamely szereplőjébe. Ezek alapján azt mondanám, Gyurcsány Ferenc közel sem olyan népszerű, mint azt a közvélemény-kutatások mondják. 

 

De amire céloznak, valóban létezik.

 

Sokan vannak, akik kész, egységes terméket akarnak, és ha valamiben a megmondóember nem azt mondja, amit ők gondolnak, akkor minden, amit csinál, megkérdőjeleződik.

 

Ilyenkor jönnek az olyan kommentek, hogy „csalódtam önben”.

 

Ha már popkultúra: mit gondol Slavoj Žižek filozófusról, aki sokszor nyúl az írásaiban a popkultúrához?

 

Nagyon szeretem őt, még ha vele sem értek egyet egy csomó dologban. Ő egy alkotó marxista, egy jelenség, és szellemi kihívás őt olvasni. Amikor volt a nagy vita Žižek és Noam Chomsky között, azt vettem észre, hogy Chomskyval inkább egyetértek, mint Žižekkel, de Žižek sokkal jobb és izgalmasabb, és vele szimpatizálok.

 

FOTÓK: Szűcs Donát / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Szerdán tárgyalnak a tartományi miniszterelnökök Angela Merkellel további szigorításokról. Markus Söder bajor kormányfő a tavaszihoz hasonló teljes leállást szeretne legalább novemberben.

Elmérgesedett a viszony a török államfő és Franciaország között, az ügy hátterében a Charlie Hebdo Mohamed-karikatúrái és az ezek miatt lefejezett tanár esete áll. A francia szatirikus lap megint lépett egy merészet.

A TUI már építi át ennek megfelelően a portugáliai és Kanári-szigeteki hoteljeit.

Kedden három fontos magyar közéleti személyiség koronavírus-tesztje is pozitív lett. Van, aki már a tüntetek kezelésekor otthoni karanténba vonult, és van, aki örül, hogy nincs tüdőgyulladása.

Hol tart majd Magyarország 2030-ban? EU-tagok leszünk-e akkor még? Milyen adottságaink vannak? Kihasználjuk-e ezeket? Mit kellene tenni? Elolvastuk az Egyensúly Intézet új kötetét.

A hét kérdése

Egy hét múlva véget ér az amerikai elnökválasztás. Te kinek örülnél, ki győzzön?

Azért ide elnéznénk

Az ELTE Illyés Sándor Szakkollégiuma ebben a hónapban a borderline és a narcisztikus személyiségzavaról tart előadást. Mindezt online november 3-án 18 órakor.

Könnyűzenei konferencia online és koncertek az A38-on. A szokásos három nap helyett ezúttal csak egy napon, november 4-én.

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

Twitter megosztás Google+ megosztás