Helyes, ha az EU-pénzekről ott döntenek, ahol az emberek élnek

Techet Péter

Szerző:
Techet Péter

2020.09.10. 08:08

Az Európai Parlament illetékes bizottsága kezdeményezi, hogy a járvány miatti pénzügyi segítség elköltésébe ne csak a tagállamokat, de az érintett régiókat, városokat is vonják be. Akinek igazán fontos a szuverenitás és pláne a szubszidiaritás, annak üdvözölnie kell a döntést.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A magyar kormány szereti magát szuverenistának beállítani az Európai Unióval folytatott retorikai harcaiban. Ennek egyik gyakorlati eleme, hogy – amint azt legutóbb épp a fideszes Alapjogokért Központ írta – elutasítja, hogy az európai uniós források elköltésébe más szint, mint a tagállami, beleszólhasson.

Ez persze a magyar kormány részéről érthető taktika, elvégre azóta, hogy a tavaly októberi önkormányzati választásokon több helyen is ellenzéki városvezetés alakult ki, még inkább fontos neki, hogy az EU-s pénzek feletti kizárólagos rendelkezését biztosíthassa. Ennek korrupciós okait nem kell részletezni.

Mindezt azonban a szuverenitás védelmében szokták előadni. Addig még érthető is ez az érvelés, amikor a brüsszeli bürokráciával szemben fogalmazódik meg, elvégre az Európai Unióban nem alakult még olyan demokratikus közösség, amelynek okán egységes államról, nemzetről beszélhetnénk. A demokratikus döntéshozatal és ellenőrzés ma is az Európai Uniónál alacsonyabb szinteken történik, már csak azért is, mert egységes európai közvélemény sincs, amely ennek informális részét át tudná vállalni.

Ki a szuverén?

Az azonban már

egyáltalán nem magától értetődő, hogy amikor demokráciáról, szuverenitásról beszélünk, feltétlenül csak a nemzetállami szintet értsük ezalatt.

A szuverenitást nem lehet ma már azon értelemben használni, ahogy ezen fogalom egykoron megszületett: a szuverenitás az abszolút hatalom leírására szolgált. Abszolút hatalom egy demokráciában eleve nincs – normatíve még Magyarországon se (Magyarország Alaptörvénye is kizárja a hatalom kizárólagos birtoklását, illetve az arra való törekvést a C) cikk 2. bekezdésben), a ténylegesség már persze más kérdés –, azaz a szuverenitás – már ha a fogalomhoz mindenképpen ragaszkodni akarunk – mindazon politikai hatalom jellemzője, amely demokratikusan legitimált módon korlátozott hatalmat gyakorol.

Ekként lehet a parlament, a kormány, az „állam”, de ugyanúgy a helyi hatalom, az önkormányzat is „szuverén” – nem a szó eredeti abszolút, hanem abban az értelemben, hogy a szuverenitás egy döntési jogkör. Ha persze ezt következetesen végiggondoljuk, akkor eszerint gyakorlatilag mindenki, akinek a jog akár a legkisebb területen és a legkorlátozottabb mértékben is ad döntési lehetőséget, szuverénnek tekinthető. Hangsúlyozottan itt nem arról van szó, ahogy a politikában vagy a jogdogmatikában ezt a fogalmat használni szokták – ez a használat ugyanis még mindig a szuverenitás eredeti értelmét (az abszolút hatalmat), de legalábbis annak illúzióját jelentené.

Ha viszont abszolút hatalomról ma már a jogdogmatika vagy a demokráciaelmélet se tud, másrészről viszont mindketten adósak annak meghatározásával, hogy akkor miben is állna az osztott, korlátozott szuverenitás, joggal merül fel a kérdés, hogy

egy eredeti jelentésében mára már nem használható, más egyértelmű jelentéssel viszont továbbra sem felruházott fogalomra (mint a szuverenitás) egyáltalán mi szükség is van.

Lehet hatalmi ágakról, kormányzatról, önkormányzatról, „döntésről”, kivételes állapotról, forradalomról, nemzetközi jog általi elismertségről – és sok minden másról – a szuverenitás helyett beszélni.

A szuverenitás ma már csak – persze ez annyira „ma”, hogy Hans Kelsen száz éve megírta – ideológiai célokat szolgál: vagy egy döntést kéne elfogadhatóbbá tennie, legitimálnia (olyan homályos fogalmakra, mint „népszuverenitás”, „parlament szuverenitása” hivatkozva), vagy pedig éppen ezen döntést minden korláttól megszabadítania (amint Carl Schmitt használta, ennyiben nagyon őszintén, a fogalmat).

Ha a szuverenitást (amint Kelsen menteni próbálta mégis a fogalmat) egy jogrendszerrel vagy akár annak legkisebb részével azonosítjuk, az európai uniós joganyagtól az önkormányzati rendeletekig (de akár a magánjogban a szerződést kötő felek akaratáig) mindegyik külön-külön is tekinthető (a gondolat erejéig) szuverénnek. Ha politikailag nézzük, az ezek mögött közösség (akár az egyetlen egyén is a magánjogban) az, amely ezzel a részleges szuverenitással rendelkezik. Ennek értelmében nem csak „a nemzetállam” lehetne a szuverén – főleg, hogy manapság az állam se egyetlen személyt jelent (megint tekintsük el a magyarországi valóságtól), hanem különböző embercsoportok közösségét.

Bármi lehet tehát szuverén, ami akár jogilag bármilyen döntésre feljogosított, akár ténylegesen bármilyen döntésre képes. Provokatívan leegyszerűsítve:

Magyarország nem „szuverénebb” ebben az értelemben, mint Budapest vagy az Európai Parlament.

Mindez persze csak arra mutat rá, hogy a szuverenitás eleve egy problematikus fogalom: megszületéskori jelentése ma már teljességgel értelmét vesztette, egyértelmű definíciója manapság pedig nem lehetséges, elvégre olyan sokféle jelenséget irna le (a schmitti szuverén minden kötöttségtől mentes, forradalmi döntésétől egy állam nemzetközi jogi életben való normális részvételéig), hogy az ideológiai (azaz a valóságot elfedő) céljain túl értelmetlen.

Ki döntsön?

Van azonban egy másik fogalom, amely ennél sokkal fontosabb, és az Európai Unió egyik alapelveként is megjelenik: a szubszidiaritás, ami azt jelenti, hogy

a döntéseket azon a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol azok még meghozhatóak, és ahol azok igazából hatásukat kifejtik.

Értelemszerűen egy közös környezetvédelmi stratégia kapcsán egy önkormányzat, de még egy tagállam is vajmi keveset tudhat elérni – globális problémáról lévén szó –, itt minimum az európai uniós szintnek lehet csak értelme. De számos más kérdésben pedig éppen a helyi szint a döntő. A globalizáció folyamata éppen azt eredményezi, hogy gyakorlatilag éppen

a magyar kormány által védett „nemzetállami” szint – amit ők helytelenül egyedüliként azonosítanak a szuverenitással is – értelmét veszti:

a globális kihívásokra (környezetvédelem, adóparadicsomok felszámolása stb.) számos nagy „nemzetállam” összefogására van szükség, míg számos más kérdésben éppen az a leghelyesebb, ha hagyjuk, hogy a helyi közösség és az ő képviselőik, azaz az önkormányzatok dönthessenek. Nem éppen ezt szorgalmazza a magyar létező jobboldal is például a határon túli magyarok és régióik kapcsán? (Azt a ténylegességet, hogy ezen régiókért semmit nem tesznek, megint hagyjuk.)

Ki osszon, ki ellenőrizzen?

Ha a kínai koronavírus okozta gazdasági válságra való reagálást nézzük, ott is látható mindez: a segítségnyújtás pénzügyi feltételeinek megteremtése uniós szinten a legcélszerűbb (leginkább eurókötvényekkel, de ha ezt egyelőre nem is sikerült elérni, közös hitelfelvétellel), a pénzek ellenőrzése is uniós szinten kell, hogy történjék. Ez kielégíti azon tagállamokat, amelyek nettóbefizetők, azaz joggal várják el, hogy az ő polgáraiknak adóeuróit a megsegített tagállamokban, régiókban ne lopják el, ezért

érdemes az ellenőrzést mindig a segítőre és nem a megsegítettre bízni.

De a pénzeket oda kell adni, ahol arra leginkább szükség van – és itt pedig a szubszidiaritás egyértelműbb elve jobban segít, mint a szuverenitás homályos fogalma, elvégre miközben a szubszidiaritás alapján meg lehet határozni a konkrét címzetteket (a helyi önkormányzatokat, mint legalacsonyabb szuverenitási szintet), a szuverenitás nem mond semmit azon túl, hogy a fogalmat egy nemzetállami kormány könnyebben tudja a maga céljaira retorikailag és hatalompolitikailag mozgósítani, mint egy helyi önkormányzat.

Kinek az érdeke?

Ha a magyar kormány a szubszidiaritás és szuverenitás fogalmait nem csak arra használná, hogy futhasson a pénzzel oda, ahova akar, hanem komolyan gondolná ezek jelentését, akkor

éppen a más szinteken is megjelenhető (bár értelemmel nem bíró) szuverenitás győzelmeként kéne ünnepelnie, ha az Európai Unió végre nemcsak a tagállami, hanem az annál alacsonyabb – az emberek életét ráadásul sokkal inkább meghatározó – szintekig is ellát.

Az, hogy a budapesti kormány mégis ragaszkodik ahhoz, hogy a pénzeket csak ő kaphassa és oszthassa, nem csak azzal az elméleti problémával függ össze, hogy esetleg még mindig a szuverenitás koraújkori, abszolutista fogalmát vallanák magukénak, hanem rámutat arra is, hogy a magyar kormány nem „a magyar embereket” – akik helyben élnek, nem a „tagállami szuverenitás” az otthonuk – képviseli, hanem kizárólagosan saját és maffiájának érdekeit. Itt pedig akkor mégiscsak eljutunk a ténylegességhez – ahhoz, hogy

egy maffiaállam nemcsak az uniós szinttől, de a helyi hatalomtól, azaz saját polgáraitól is fél,

azokat se engedné beleszólni a pénzek elköltésébe, saját életük meghatározásába.

Olvass még Techet Pétertől az Azonnalin! Vitáznál? Írj!

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől
Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek