Kárpátalja nem Magyarországé, de az ott élő magyaroké igen

A kárpátaljai ukrán értelmiség köreiben sosem találkoztam olyan zsigeri magyarellenességgel, mint ami Roman Oficinszkij Azonnalin megjelent cikkéből árad.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Az Azonnalin 2020. augusztus 25-én megjelent Kárpátalja nem lesz már Magyarországé című írás részletesen foglalkozik a kárpátaljai magyarok helyzetével, és jómagamat is megemlít a szerző, Roman Oficinszkij, ezért kötelességemnek érzem, hogy válaszoljak rá.

Rögtön a bevezető elolvasása után megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ki is ez a „vezető értelmiségi”, aki egy ilyen provokatív szöveghez a nevét adja. Nos, mint kiderült nem igényel komolyabb kutatást, hogy akár magyar nyelven is találjunk a Lemberg megyei születésű, politikai elemzővé avanzsált történelemtanárról érdekes dolgokat: magyarok elleni uszító kijelentések az országos ukrán sajtóban, kenőpénzbotrány rektorhelyettesi minőségben, elbocsátás az Ungvári Nemzeti Egyetemről erkölcstelen írások miatt.

Ezek után nem tartom meglepőnek, hogy a szerző kizárólagos célja Magyarország kormányának és külpolitikájának ócsárolása. A gyakorlott médiafogyasztó az ehhez hasonló nemzetközi bírálatokat már megszokta, ugyanakkor mélyen felháborít, hogy mindezt a kárpátaljai magyarokon taposó objektivitás álarca mögé bújtatott féligazságok felsorakoztatásával teszi Oficinszkij.

2014 óta foglalkozom előbb kormánybiztosként, jelenleg pedig miniszteri biztosként Kárpát-medencei kormánytámogatások felügyeletével, kulturális és nemzeti identitást erősítő kezdeményezések koordinálásával és támogatásával. Munkám elsődleges fókuszában Kárpátalja és Magyarország gazdasági és társadalmi kapcsolatainak fejlesztése áll. Tevékenységem során módom van testközelből megtapasztalni a kárpátaljai magyarok helyzetét, ismerem a kárpátaljai (nem csak magyar) értelmiségi réteget is. Szeretném leszögezni, hogy

Magyarellenes médiakampány, megfélemlítés, robbantás

A szerző Magyarország romló megítélésére vonatkozó ukrán szociológiai statisztikákkal indítja a Magyarország-kép megformálását. Azt azonban elfelejti megemlíteni, hogy ezeket a mutatókat az a negatív médiakampány eredményezte, amely Petro Porosenko volt ukrán elnök hivatali ideje alatt kezdődött, és amely évek óta módszeresen gyártja az ukrán társadalom számára a magyar-ukrán kapcsolatokat és a kárpátaljai magyarokat rossz színben feltüntető híranyagokat, médiatartalmakat, dokumentumfilmeket.

Nem esik szó a Kárpátalján egyre szaporodó nacionalista villongásokról és megnyilvánulásokról sem, amelyek már nem „csak” a magyar emlékművek meggyalázásában merülnek ki, hanem a „késhegyre a magyarokkal” skandáló maszkos felvonulásoktól a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári székházának felrobbantásáig terjednek. (A KMKSZ-székház elleni támadás miatt egyébként nem ukrán nacionalistákat, hanem a német szélsőjobbhoz is közelálló oroszbarát lengyel szélsőségeseket ítélt el a lengyel bíróság – a szerk.)

Oficinszkij felrója azt is, hogy Magyarország támogatja a szomszédos országokban élő magyar közösségeket. De miért is van erre szükség ilyen intenzitással az Ukrajnában élő magyarok esetében? Elsősorban azért, mert Ukrajna évek óta tartó gazdasági mélyrepülése következtében kiszolgáltatott helyzetben vannak a kárpátaljai magyar közösség életében kulcsszerepet játszó tanárok, egészségügyi dolgozók, közösségszervezők, vállalkozók. Ráadásul

elég csak arra gondolnunk, hogy hány felújított óvodában és iskolában tanulhatnak együtt – méltó körülmények között – kárpátaljai magyar és ukrán gyerekek, hogy Magyarország nemzetiségtől függetlenül minden kárpátaljai gyermek számára biztosítja a kötelező védőoltásokhoz szükséges oltóanyagokat, és még sorolhatnám.

Az oktatási törvény volt az utolsó csepp a pohárban

Talán mégis a legfelháborítóbb rész az, amelyben azt ecseteli a szerző, hogy „a 2017 szeptemberében elfogadott oktatási törvénnyel az ukrán állam végre gondoskodott a nemzeti kisebbségek európai modell szerinti integrálásáról, illetve, hogy a törvény megvédi a magyar kisebbséget a nyelvi elszigeteléstől”.

Nem is érdemes részletekbe menően elemezni a számtalan csúsztatást tartalmazó, a jogszűkítő intézkedéseket igazoló mondatokat, ezekre válaszul csak egyetlen egyszerű kérdést elég megfogalmazni: valóban nem szűkül a kárpátaljai magyarok eddig biztosított, anyanyelven való tanulásának joga azzal, hogy az ukrán nyelvű tanításra vonatkozó fokozatos áttérés során az ötödik osztályban a tanórák legalább 20 százalékának, a felsőbb osztályokban pedig legalább 60 százalékának kell ukrán nyelven folynia?

Véleményem szerint az egész oktatási kérdés egy mesterségesen gerjesztett, ugyanakkor a kisebbségek joggyakorlását ellehetetlenítő probléma, amely illeszkedik az Ukrajnában politikai divattá vált nacionalista retorikához.

Hiszen a kárpátaljai magyar gyerekek számára a nehézséget az ukrán nyelv elsajátításában – ezt elsőkézből tapasztaltam – az okozza, hogy a tananyag átadása olyan tanterv szerint és olyan módszertannal zajlik, amely azt feltételezi, hogy a tanulók tudnak ukránul. Nem nehéz belegondolni, hogy milyen lemaradást okoz az, ha egy magyar, az ukránt egyáltalán nem beszélő gyereknek ilyen követelmények szerint kellene haladnia úgy, hogy tulajdonképpen semmit sem ért az egész tananyagból.

Miért nincs gondja a kárpátaljai magyar gyerekeknek az angol vagy a német nyelv tanulásával? Mert ezeket idegen nyelvként, az ehhez szükséges módszertannal tanítják.

Az pedig a cseppet sem ízléses hab a tortán, hogy bár vannak olyan nemzetiségek az országban, mint például a krími tatárok, akiktől nem vették el az anyanyelven tanulás jogát (azért, mert őket az őshonos népek csoportjához sorolja a törvény arra hivatkozva, hogy nincs anyaországuk), az Ukrajnában élő magyarokat, akik több, mint 1100 éve élnek a mostani Kárpátalja területén, nem tekintik őshonosnak.

Összefoglalva kijelenthető, hogy a jelenleg előrevetített ukránosítás az anyanyelvi oktatás intézményrendszerének elsorvadásához, hosszú távon az elvándorlás felerősödéséhez, a magyar közösség teljes asszimilációjához és eltűnéséhez vezethet Kárpátalján, ami ellen kötelességünk tenni. Még akkor is, ha ez a magyar–ukrán diplomáciai kapcsolatok romlásához vezet, mint ahogy az az elmúlt időszakban be is következett.

A NATO-Ukrajna tanácsülések blokkolása megkerülhetetlen üzenete annak, Magyarország kormánya kitart azon álláspontja mellett, hogy a kárpátaljai magyarság – mint nemzeti kisebbség – jogai nem szűkíthetők.

Vádaskodás helyett jó lenne a tényeket figyelembe venni

De lépjünk tovább:

Elég, ha néhány adalékkal cáfolom Oficinszkijt: Magyarország az elsők között ismerte el a függetlenné vált Ukrajnát, elsőként nyitott nagykövetséget Kijevben, az eltelt évtizedek során számtalanszor nyújtott segítséget Ukrajna számára, majd következetesen harcolt az ukrán állampolgárok EU-s vízummentességéért.

Azt pedig, hogy az elemző összemossa a Magyarország határain kívülre szakadt magyar közösségek támogatását határrevíziós törekvésekkel, melyek azt célozzák, hogy „a magyar államhatár vonala a Vereckei-hágót, az őshazát, vagy az Urál déli részét érjék el”, csupán mérhetetlen tájékozatlanságon alapuló propagandista húzásként tudom értékelni.

Érdemes lenne a szélesebb nyilvánosságban bemutatni a kárpátaljai magyar emberek véleményét is arról, hogy milyen a Magyarország-képük, de tovább megyek, egyúttal ismertessék Ukrajna-képüket is, ugyanis az általunk készített, több éves tudományos kutatássorozat alapján a valóság messze áll az Oficinszkij által leírtaktól.

Talán először azokat a técsői, aknaszlatinai vagy beregszászi magyarokat kellene megkérdezni a két országhoz fűződő viszonyukról, akiknek az augusztus 20-i templomi szertartásaikat és megemlékezéseiket bombariadóval, épületkiürítésekkel és a fizikai megsemmisítést kilátásba helyező erősen nacionalista töltetű üzenetekkel színesítették névtelenségbe burkolódzó fenyegetők.

A szerző Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének fejlesztéséért és a Kárpát-medencei óvodafejlesztési program koordinálásáért felelős miniszteri biztos, és Roman Oficinszkij ungvári politikai elemzőnek az Azonnali szomszédvitájában megjelent Kárpátalja nem lesz már Magyarországé című cikkére reagált. Ha visszaolvasnád az Azonnali szomszédvitáját, ide kattints, ha pedig kárpátaljai riportjainkra vagy kíváncsi, ide, ide, ide és ide.