Mi lesz, ha nem lesz már olyan, aki emlékezne a második világháborúra?

75 évvel ezelőtt ért véget a második világháború. A modernitás három társadalom- és gazdaságszervező politikai koncepciója csapott össze: a kapitalizmussal szemben alternatív gazdasági világrendszert kiépítő bolsevik típusú kommunizmus, a korporatív mintára szerveződő nemzetiszocializmus, valamint a kapitalizmuspárti liberális demokrácia. Ez az utolsó olyan „kerek” évforduló, amikor még azok is mesélni tudnak a háború mindennapjairól, akik átélték őket.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

1945. szeptember 2-án Sigemicu Mamoru külügyminiszter és Umezu Josijiro tábornok a USS Missouri fedélzetén aláírta a japán fegyverletételt. A második világháború ezzel az aktussal mind hivatalosan, mind szimbolikusan véget ért. Természetesen voltak térségek, ahol még ezt követően is folytak harcok, de a tengelyhatalmak és a (nyugati) szövetségesek között a hadiállapot ekkor szűnt meg.

Akadtak persze olyan extrém esetek is, amikor a katonákhoz nem jutott el a kapituláció híre (vagy nem tudták elfogadni azt), ilyen például a Fülöp-szigeteken rekedt Onoda Hiroo története, aki még a hetvenes években is hadat viselt az amerikaiakkal szemben, de beszélnek olyan német katonákról is, akikre az ötvenes években bukkantak rá a budai hegyek között.

Felbecsülhetetlen veszteségek

Nem vitás, hogy ez volt az emberiség történetének legnagyobb háborús konfliktusa. Természetéből fakadóan óriási technológiai fejlődést eredményezett, elég csak az atombombára, a penicillinre, vagy a radar-, és rakétatechnológiára gondolni. Ez a modern, gépesített háború annyi áldozatot szedett és annyi kárt okozott, hogy azt megbecsülni is lehetetlen – nem véletlen hát, hogy a számok kérdésében a mai napig késhegyig menő viták folynak.

A néhai John Keegan, a brit hadtörténetírás egyik megújítója vaskos kötetben foglalta össze a háborúval kapcsolatos kutatásait. Úgy véli, hogy Németország emiatt a háború miatt rettenetes árat fizetett:

Ugyan sikerült a nagyobb könyvtárak és galériák műkincseit barlangokba, flaktornyokba menekíteni, de az építészeti kincseket semmi sem tudta megvédeni a bombázástól. Még szörnyűbb az az ár, amit a német nép fizetett a hitleri kalandért: több, mint 4 millió német katona, haditengerész és pilóta vesztette életét a harcokban, de a légitámadások következtében 593 ezer polgári lakos is elpusztult.

Keegan szerint „a leborzalmasabb kínszenvedés a Szovjetunió osztályrészéül jutott”, ahol a számításai szerint hét-hét millió volt mind a katonai, mind a polgári áldozatok száma. Az összlakossághoz mérten azonban úgy véli, hogy

Fontosnak tartja leszögezni azt is, hogy a győztes nyugati hatalmak arányaiban sokkal kevesebbet szenvedtek, mint a többi főbb szövetséges állam, Nagy-Britannia például a fentiekhez képest 244 ezer katonát veszített – bár polgári lakossága a német terrorbombázásokat is megtapasztalhatta.

Világnézetek háborúja

A második világháború során a modernitás három társadalom- és gazdaságszervező politikai koncepciója csapott össze: a kapitalizmussal szemben alternatív gazdasági világrendszert kiépítő bolsevik típusú kommunizmus, a korporatív mintára szerveződő nemzetiszocializmus (melyhez az olasz fasizmus és a japán birodalmi gondolat társult), valamint a kapitalizmuspárti liberális demokrácia.

Ez a küzdelem végül hidegháború néven vonult be a történelembe, és 1989-ben a liberális demokrácia győzelmével ért véget. Ennek köszönhető aztán, hogy kontinensünk elvesztette azt a politikai és kulturális befolyást, amit addig a világpolitikára gyakorolt. Churchill és az őt követő politikusnemzedék ezt belátta és szorgalmazni kezdték azt az integrációs folyamatot, melynek eredménye az Európai Unió lett.

Egy ilyen méretű konfliktus kirobbanása azóta is Damoklész kardjaként lebeg az emberiség feje felett. A hidegháború idején az ettől való félelem tartotta vissza a nagyhatalmakat a komolyabb, frontális összecsapástól – helyette inkább a kihelyezett (ma divatos kifejezéssel élve: proxy) háborúk eszközével éltek – és élnek ma is. Ezek során inkább a hozzájuk hűséges szövetségeseikkel vívatják meg saját küzdelmeiket (jó példa erre a koreai vagy a vietnámi háború).

Kihűlő emlékezet

Azzal, hogy az eseményeket átélő ún. „nagy generáció” lassan eltűnik, a második világháború be fog kerülni a Jan Assmann által „hideg emlékezetnek” nevezett körbe, amikor az adott emlék már nem jelenti napi szinten azt, amit eddig. Ez azonban magában hordozza annak a veszélyét, hogy a korszakhoz kapcsolódó fogalmak (nácizmus, holokauszt stb.) komolyan átértékelődnek. Elég csak arra gondolni, hogy a „náci” vagy „komcsi” kifejezést ma nyakló nélkül használják a médiában, ahol gyakran vonnak történelmi párhuzamot a két totális diktatúra és napjaink politikai mozgalmai között, ez azonban egyrészt anakronizmus, másrészt a két „ordas eszme” áldozatainak emléke szempontjából is tiszteletlenség.

Arra, hogy a háború emlékezete „kihűl”, volt már példa az európai történelemben. Az első világháború előtt az 1853 és 1856 között zajló krími háború volt nagyjából az utolsó olyan fegyveres konfliktus, ahol a nagyhatalmak egymásnak feszültek. Szörnyűségeiről a korabeli sajtó is tudósított, Tolsztoj pedig az ottani élményei alapján írta meg a Háború és béke csatajeleneteit. 1914-re azonban ennek az emléke „kihűlt” és felnőtt egy olyan nemzedék, amely számára a háború valami romantikus és dicső esemény. Meg is lett az eredménye: egy generáció veszett oda a lövészárokban.

Napjainkban, amikor a világ túlnépesedett, egész népcsoportok vándorolnak, a közösségi média segítségével tömegeket lehet egyszerűen manipulálni, a gazdasági helyzet miatt pedig komoly társadalmi feszültségek kerültek a felszínre, ismét

Két éve volt szerencsém megismerni Sam Smith-t, a veterán pilótát, aki B-17-es bombázógépével huszonöt bevetésen vett részt a nyugati hadszíntéren. Mikor 92 évesen visszatért Normandiába és meglátta a fürdőzőket a híres-hírhedt „Omaha Beachen” (ma Saint-Laurent-sur-Mer), csupán ennyit mondott: „Na, ezért harcoltunk: hogy a következő generációk itt békésen és önfeledten tudjanak pihenni.” Sam unokái számára ez azonban már valószínűleg a „hideg emlékezet” része lesz.

Volt értelme ennek az egésznek?

A 2012-ben elhunyt baloldali történész, Eric Hobsbawm úgy látta, hogy a második világháború méreteit már ép ésszel nehéz felfogni. Egyrészt a globalitása miatt, hiszen a rádió-, és filmhíradóknak, valamint az újságoknak köszönhetően a polgári lakosság szinte mindenhol értesülhetett a Föld körül zajló hadműveletek bármelyikéről, legyen szó a kurszki csatáról, Normandiáról, Sztálingrádról vagy Burmáról. Ahogy Hobsbawm fogalmaz: „A II. világháború topográfiai tanfolyam volt.”

A háború lélektani hatásain merengve pedig arra a következtetésre jutott, hogy annak brutalitása kihatott a politikára is („ha a másiknak szabad úgy cselekedni, akkor nekem miért ne lehetne ugyanúgy?”) , miközben az emberveszteségek már olyan mértékűek voltak, hogy már a nullák számába is beleszédülünk, ekkora statisztikai adatsorokkal pedig már nehezen tudunk empatizálni. Vagy ahogyan a Sztálinnak tulajdonított mondás szól: egy ember halála tragédia, millióké statisztika. Hobsbawm huszadik századról szóló könyvében egy sor provokatív kérdést tett fel ezzel kapcsolatban:

„Vajon a holocaust szörnyűségei kevésbé megrázóak lennének, ha a történészek arra a következtetésre jutnának, hogy nem hatmillió zsidót semmisítettek meg (ez a durva és majdnem egészen biztosan túlzó eredeti szám), hanem öt- vagy négymilliót? Mi a különbség, ha a leningrádi blokád kilencszáz napja alatt nem egymillió, hanem háromnegyedmillió vagy félmillió lakos halt éhen és fagyott meg? Vajon képesek vagyunk-e felfogni ezeket a számokat, melyek a fizikailag érzékelhető valóságon jóval kívül esnek.[...] Könnyebb volt az épületeket újjáépíteni e háború után, mint az életeket.”

Minden háború kapcsán felmerül az a filozófiai kérdés, hogy érdemes volt-e annyi emberéletet, anyagi és szellemi áldozatot hozni a hadicélokért. A történészek között

A világháború okainak másik ismert kutatója, az éppen harminc évvel ezelőtt elhunyt A. J. P. Taylor szerint például az emberiség csalódással fogadta, hogy ezután az óriási kataklizma után nem köszöntött be az egyetemes béke kora. Taylor szerint azonban nem is ez volt a cél, szerinte „ezt a háborút azért vívták, hogy fölszabadítsák a népeket a náci, és kisebb mértékben a japán zsarnokság alól. [...] Akik átélték, azok tudják, hogy ez a háború igazságos célokért folyt, és sikeresen megvalósította őket. A vele járó minden mészárlás és pusztítás ellenére a második világháború jó háború volt.” A merész kijelentéseiről elhíresült Taylor szerint tehát ennek a háborúnak nagyon is volt értelme.

Hasonló állásponton áll napjaink egyik sztártörténésze, Niall Ferguson is. Ő azonban azzal árnyalja a képet, hogy a győzelemért igen magas árat kellett fizetni azzal, hogy megköttetett a szövetség Sztálinnal, aki szerinte legalább olyan kegyetlen zsarnok volt, mint Hitler. „Ez azonban nem jelenti azt, [...] hogy erkölcsi értelemben egyszerűen egyenlőségjel tehető Auschwitz és Hirosima közé. A tengelyhatalmak városait soha nem kellett volna lebombázni, ha a tengelyhatalmak nem indítottak volna egy agresszív háborút” – írja a háborúról szóló bestsellerében Ferguson.

A kortárs történészek közül a második világháború talán legismertebb kutatója, Antony Beevor Hobwbawmhoz hasonlóan inkább a háború méreteire és annak az átlagemberre gyakorolt hatására helyezi a hangsúlyt. A háborúról írt összefoglaló munkájának keretét a fiatal mandzsúriai katona, Jang Kjoung Dzsong története adja. Szerencsétlen flótást a hadviselő felek végigrángattak az egész világon: 1938-ban japán fogságba esett, akik besorozták és 1939-ben az oroszok ellen küldték, akik szintén elfogták, besorozták és 1943-ban kénytelen volt a németek ellen harcolni, akik szintén foglyul ejtették, Normandiába vitték – itt esett 1944-ben amerikai fogságba. Végül az USA-ban telepedett le és halt meg 1992-ben. Ez a történet jól bemutatja, hogy milyen is a háború: ha nem is öl meg, de felforgatja az életedet.

A háború emlékezetének kérdését ő is feszegeti: szerinte olyan hivatkozási alappá vált mind modern történelemben, mind a jelen konfliktusaiban, politikai játszmában, ami kifejezetten káros: „9/11 összehasonlítása Pearl Harborral, vagy Nasszer és Szaddám Husszein összemérése Hitlerrel azonban pontatlan történelmi párhuzamokat hozhat létre. Ezek az összehasonlítások félrevezetőek és a nem megfelelő stratégiai reagáláshoz vezethetnek. A demokráciák vezetői saját retorikájuk fogságába eshetnek.”

A magam részéről én csak abban reménykedem, hogy az a tengernyi irodalmi és filmművészeti alkotás még jó ideig nem hagyja kihűlni ennek a háborúnak az emlékezetét és figyelmezteti a következő generációkat, hogy egy ilyen konfliktus mekkora árat követelhet az emberiségtől.

Olvass még Bárány Balázstól az Azonnalin!

ARCHÍV FELVÉTELEK: Fortepan