+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Kömlődi Ferenc
2020. szeptember 2. szerda, 07:03
A nyolcvanas-kilencvenes évek Kolumbiáját Pablo Escobar, a 21. század első két évtizedét a kétszeres elnök és elnökcsináló Álvaro Uribe neve fémjelezte. Kevesen osztják meg annyira egy ország közvéleményét, mint a legnagyobb kolumbiainak választott politikus, akiről még mozgalmat is neveztek el: az uribizmust. De kicsoda is pontosan Álvaro Uribe?

2002. augusztus 7-én bomba robbant Bogotá belvárosában. Tizenkilencen meghaltak, legalább hatvanan megsebesültek. Szélsőbaloldali gerillákra gyanakodtak, az akciót azonban egyetlen szervezet sem vállalta magára. A lakosság már hozzászokott a merényletekhez, a terrorhoz, de ez a támadás mégis más, jelképesebb volt, mint a többi, ugyanis pár utcával odébb ugyanazokban az órákban iktatták be Kolumbia harmincegyedik elnökét, Álvaro Uribe Vélezt.

 

Tizennyolc évvel később, 2020. augusztus 4-én a kolumbiai Legfelsőbb Bíróság házi őrizetre ítélte a 2002 és 2010 között regnáló exelnököt, a szürke vidéki hivatalnokból az Egyesült Államok hagyományosan első számú dél-amerikai szövetségesének számító ország legbefolyásosabb, egyben legvitatottabb politikusává vált, abszolút érinthetetlennek hitt, jobboldali Uribe szenátort.

 

Nem mondták ki a bűnösségét, az később dől el, a bíróság most „csak” a tanúk esetleges befolyásolása miatt tartja indokoltnak a földcsuszamlásszerű, történelmi döntést.

 

Uribe mindent tagad, a vádakat a gerillák és szövetségeseik ármánykodásának állítja be,

 

és bár nem mondja ki, de sugallja: a minden rosszra ráhúzható venezuelai szélsőbalos kormány is felsejlik a háttérben.

 

Ugyan Uribe ellen több párhuzamos bírósági eljárás is folyik, például egy 1996-os és egy 1997-es tömegmészárlás miatt, a mostani végzés pont az egyik legenyhébb ügyében született: próbálta-e befolyásolással, megvesztegetéssel és/vagy megfélemlítéssel vallomása megváltoztatására bírni az egykori paramilitáris harcost, Juan Guillermo Monsalvét?

 

Monsalve szerint az északnyugati Antioquia megye (ennek székhelye Medellín, a második legnagyobb kolumbiai város) akkori kormányzójának, Uribének köze volt paramilitáris (terror)csoportok 1990-es évekbeli megalakulásához.

 

Az illegális, jövedelemkiegészítésként a drogbizniszben is érintett, szélsőjobboldali fegyveres szervezetek és szélsőbaloldali gerillák hosszú évtizedekig tartották rettegésben az országot, különösen a mindentől messzi szegény megyéket, ahova soha nem ért el a bogotái kormány keze.

 

Az utóbbi tíz-tizenöt évben csökkent a hatalmuk, jelenlétük azonban változatlanul erős ezeken a területeken, és a Covid-19 miatti bizonytalanságot alaposan ki is használják.

 

A 32 megyéből 11 nagy részén szó szerint tűzzel-vassal, ők tartatják be a járványt megfékezni hivatott szabályokat.

 

A 2014-ben kezdődött szövevényes ügy árulkodóan mutatja be a kolumbiai viszonyokat. Iván Cepeda baloldali szenátor, emberjogi aktivista, civilben filozófus korábbi paramilitáris személyektől kezdett el Uribe és szintén politikus testvére, Santiago kétes kapcsolataira vonatkozó tanúvallomásokat gyűjteni.

 

IVÁN CEPEDA. FOTÓ: IVANCEPEDACASTRO / WIKIMEDIA COMMONS

 

Uribe erre a bebörtönzött harcosok megfélemlítésével vádolta a szenátort. 2018-ban a Legfelsőbb Bíróság felmentette Cepedát, és ugyanazzal a lendülettel, pont ugyanazért elkezdett vizsgálódni az exelnök után. Ki próbálták deríteni, hogy valamelyik ügyvédje fizetett-e tanúknak Uribe számára előnyös vallomásokért. Mindegyik bíró a háziőrizet mellett voksolt, az 1500 oldalas anyag meggyőző lehetett. Ha bűnös, Uribét hat-nyolc év börtönre ítélhetik.

 

A bírák bátorságát és egyben a helyzet súlyát érzékelteti, hogy a halálos fenyegetéseket kapó Cepeda, családja, ügyvédei és a Legfelsőbb Bíróság védelmére támogató aláírásokat gyűjt egy nemzetközi jogvédő szervezet.

 

Van okuk a félelemre: az Uribe ellen indult korábbi vizsgálatok azért nem jutottak el a bíróságig, mert a tanúk titokzatos körülmények között eltűntek vagy meghaltak.

 

„Szabadságom elvesztése feleségem, családom és mindazon kolumbiaiak miatt tölt el nagy szomorúsággal, akik máig érzik, hogy jót tettem a szülőhazának”  – nyilatkozott a verdikt után kissé patetikusan a politikus, majd elvonult északi birtokára (ott tölti a házi őrizetet), másnap pedig bejelentette: pozitív lett a koronavírus-tesztje.

 

Hogy megértsük, miért ekkora dolog Kolumbiában akár már az is, hogy házi őrizetbe raknak egy vén róka politikust, alaposan vissza kell menni az időben.

 

A kartell árnyékában

 

Álvaro Uribe 1952. július 4-én, gazdag antioquiai földbirtokos-családba született. Jogot tanult a medellini Antioquia Egyetemen, 1977-ben diplomázott. A helyi közigazgatásban dolgozott, 1980-tól 1982-ig a Polgári Repülési Hivatal elnöki, utána három hónapig Medellín polgármesteri tisztét töltötte be. A találgatások ellenére máig nem tudni pontosan, hogy miért ilyen rövid ideig.

 

Pályafutásának korai évei egybeesnek a Medellin-kartell felemelkedésével, Pablo Escobar és társai narkóbirodalmának kialakulásával. Ugyanebben az időben, 1981-82-ben a jelenlegi elnök, Iván Duque (aki amúgy Uribe pártfogoltja) apja kormányozta Antioquiát.

 

Kapcsolatuk nem lehetett szívélyes, mert az idősebbik Duque szóvá tette, hogy

 

Uribe hivatala repülési jogosítványt adott ki a kokaint az akkor újításnak számító légi úton, a Karib-tenger felett az USA-ba szállító kartell egyik tagjának.

 

Amerikai források szerint a kinevezése sem volt véletlen: miután elődjét meggyilkolták, több helyi narco – köztük a kartellt többedmagukkal megalapító unokatestvérei, az Ochoa-fivérek – támogatásával került a bűnözők számára kulcsfontosságú pozícióba. Aligha csalódtak benne.

 

AZ OCHOA-FIVÉREK. FOTÓ: CRISTINAOCHOA / WIKIMEDIA COMMONS

 

Egész karrierjét beárnyékolták a medellini évek, a drogkapcsolatok. Az amerikai bűnüldözési szervek drogügyileg két kolumbiai politikustípust különböztetnek meg: az egyik közvetlenül érintett a tiltott szerekkel való kereskedésben, a másiknak – bevett országos gyakorlatként – „csak” a kampányaiba segítenek be a kartellek. Uribét inkább a második csoportba sorolják.

 

Kétes kapcsolatairól a politikus annyit mondott, hogy a lovak imádata kötötte össze a kartell egyik-másik tagjával.

 

1983-ban a család egyik birtokán, fegyveres rajtaütés közben ismeretlenek megölték Uribe apját. A politikus szerint a marxista FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) gerillái voltak az elkövetők, a csoport azonban többször tagadta a vádat. Gyanúja nyilván közrejátszott abban, hogy elnöksége alatt kíméletlen harcot folytatott az állam legfőbb ellenségének tartott szervezet ellen. (A másik nagy szélsőbalos gerillacsoport a lefegyverzésekből, békeszerződésből eddig kimaradt, mai is aktív Kolumbiai Nemzeti Felszabadító Hadsereg, az ELN).

 

A tragikus eseményt követően Uribe a politikai karrierre összpontosított, belépett a hagyományosan, tehát Simón Bolivar óta 2000-ig kétpártrendszerű ország balközepét jelentő Liberális Pártba (a jobbközép Konzervatív volt a másik), majd megint a medellini önkormányzatnál dolgozott. 1986-ban és 1990-ben is antioquiai szenátorrá választották. Munkamániás hírében állt, fontos munkaügyi reformjavaslatokat terjesztett elő, viszont a társadalombiztosításban vállalt állami szerep csökkenéséért sokan bírálták – összességében azonban az egyik legjobb szenátornak tartották. Soha nem ismert veszett ügyet.

 

Határozottan kiállt az engedéllyel rendelkező magánbiztonsági szolgálatokat támogató nemzeti program mellett is. 1994-ben ezekből a csoportokból alakult az ellentmondásos CONVIVIR: egyesek szerint a drog- és (az 1964 óta tartó) polgárháborús valóságban növelték a biztonságot, fontos hírszerzői munkát végeztek, mások viszont az emberi jogok megsértését kérték számon rajtuk.

 

Több egységüket paramilitáris alakulatok irányítottak, állítólagos gerillaszimpatizánsokat vagy a szervezethez való csatlakozást megtagadó személyeket halállal fenyegettek.

 

Később általában maguk is paramilitárisokká váltak.

 

Uribe 1995-től 1997-ig Antioquia kormányzójaként tevékenykedett. Közösségi modelljében (legalábbis elméletileg) a helyi polgárokat igyekezett bevonni az adminisztratív döntéshozásba. A modell a munkavállalásban, az oktatásban, a hivatalok átláthatóvá tételében és a közbiztonság növelésében is pozitív szerepet játszott. Az évek múlásával azonban egyre több szállal kapcsolódott a kartellhez, valószínűleg akkor és ott talán nem is tehette másként.

 

1991-es amerikai hírszerzői források alapján az Ochoa-fivéreken kívül Pablo Escobarhoz is barátság fűzte.

 

Ellenségei szerint egyértelműen a kartell embere volt.

 

PABLO ESCOBAR SÍRJA MEDELLÍNBEN. FOTÓ: KÖMLŐDI FERENC

 

A hatalom és a narcos összefonódásának egyik kulcsfiguráját látták benne; egy szenátortársa szerint Uribe 1986-os és 1990-es kampányát is a kartell finanszírozta. 1992-ben titokban tárgyalt a szökésben lévő Escobar feleségével, hogy férje adja fel magát a hatóságoknak. Később, szintén amerikai források alapján, a drogbáró üzent a szenátornak, hogy a korábbi szívességek viszonzásaként hozza kapcsolatba César Gaviria akkori elnökkel. Mivel a kérést nem tudta teljesíteni, Uribe az életéért rettegett. 1994. december 2-án a rendőrök azonban megölték Escobart, a kartell összeomlott, Medellin azóta a legdinamikusabban fejlődő kolumbiai nagyváros.

 

A háború embere

 

A két szélsőbaloldali gerillacsoport, a FARC és az ELN emberrablásaira és terrorjára jobboldali körök (földbirtokosok, gyárosok, politikusok) és drogbárók milíciák, paramilitáris alakulatok alapításával reagáltak, amelyek 1997 áprilisában ernyőszervezetté álltak össze: létrejött az USA által 2001-ben nemzetközi terroristacsoporttá nyilvánított, kegyetlenkedésekben baloldali ellenségeit is megszégyenítő, az ország hadseregével jó kapcsolatokat ápoló, mintegy 20 ezer tagból álló AUC (Kolumbia Egyesült Önvédelmi Erői).

 

2013-ban az egyik csoport egykori főnöke, Pablo Hernan Sierra egy interjúban elmondta, hogy tényleges parancsnokuk az egyébként teljesen joviális, hivatalnok-kinézetű Uribe volt:

 

„Soha az életben nem sütött el fegyvert, viszont irányított, közreműködött, legfelső szinten ő volt az emberünk. Tömeggyilkosságokért, eltűnésekért, emberrablásokért, paramilitáris csoportok megalakulásáért felelős. A háború, és nem a béke embere. Egyes paramilitáris csoportokban ma is aktív.”

 

Az AUC Uribe 2002-es elnökké választásából bőven kivette a részét: befolyásolással, megvesztegetéssel és hasonló módszerekkel, kb. 2,5 millió szavazatot szállítottak neki.

 

Az 1990-es évek végén Andres Pastrane kolumbiai elnök és az ország akkor 1093 városából több mint 100 önkormányzatot ellenőrzés alatt tartó FARC között – tűz- és fegyverszünet nélküli – hosszú béketárgyalások kezdődtek. Ezek négy évig tartottak, semmiféle eredményre nem vezettek, sőt, közben tovább nőtt az erőszak. Az emberrablások, merényletek és gyilkosságok száma az escobari időket idézte, a FARC és az ELN mellett az AUC is komoly befolyásra tett szert, virágzott a drogkereskedelem, a közbiztonság ismét a nullpontra esett vissza.

 

Uribe ekkor óriásit kockáztatva kilépett a Liberális Pártból, és a hagyományos kétpártrendszert „felrobbantó” 2002-es elnökválasztáson függetlenként indult. A FARC elleni kemény fellépéssel, a bürokrácia csökkentésével, a korrupció visszaszorításával, referendumok belebegtetésével kampányolt. Esélyeit 2001-ben még csak 2 százalékra mérték, de a béke meghiúsulásával egyre többen benne látták a biztonság zálogát, olyannyira, hogy 2002 május végén a kolumbiaiak 54 százaléka Uribére szavazott. „Kemény kéz, nagy szív” – hangzott választási mozgalma, a Kolumbia az első kampányszlogenje.

 

ÁLVARO URIBE. FOTÓ: ÁLVARO URIBE VÉLEZ / FACEBOOK

 

Uribe első elnöki ciklusában világossá tette: a FARC, az ELN és meglepetésre az AUC elleni harc a prioritás. A ciklus végére meg is állapodtak, hogy enyhébb börtönbüntetésekért cserébe az AUC leteszi a fegyvert. Letette, bár – Isten és a haza nevében – egyes elszabadult alakulatai ma is harcolnak. A valószínűleg túl sokat tudó több vezetőjét viszont feltűnő gyorsasággal kiadták az USA-nak.

 

„Narkógazdaságban élünk, narkógazdaság vagyunk”

 

jelentette ki egyikük, az Egyesült Államokba bírósági végzés nélkül „továbbított” Salvatore Mancuso.

 

2006-ban, az elnökök újraválasztását tiltó alkotmány megváltoztatását követően Uribét újra a hatalom csúcsára szavazták, immáron 62 százalékkal. 2010-ig a harcosai bő felét elveszítő FARC alaposan meggyengült; sokat javult a közbiztonság: nagyságrendekkel esett vissza a városi bűnözés, megerősödött a hadsereg. Az elnök abból indult ki, hogy a kormánynak először katonai fölénybe kell kerülnie, és csak utána üljön le tárgyalni a lázadó csoportokkal.

 

A terrorizmus mellett a drogkereskedelem Kolumbia legnagyobb gondja, a döbbenetes társadalmi egyenlőtlenségek pedig csak békében számolhatók fel, vallotta:

 

„Béke nélkül nincsenek befektetések, befektetések nélkül nincsenek költségvetési források, költségvetési források nélkül a kormány nem tud jóléti intézkedéseket hozni.”

 

A 9/11-sokkból lassan ocsúdó USA által támogatott „demokratikus biztonságpolitikáját” a rendőri jelenlét visszaállítására, súlyos bűntettek elleni keményebb fellépésre, közintézmények megerősítésére, az emberi jogok megsértésének, az emberrablások, zsarolások és gyilkosságok számának csökentésére, a terrorszervezetek lefegyverzésére, az erőszakos áttelepítések megelőzésére, az áttelepítettek visszaköltöztetésére, az illegális drogkereskedelem elleni harc folytatására alapozta.

 

FOTÓ: ÁLVARO URIBE VÉLEZ / FACEBOOK

 

Utóbbiban tényleg alapos munkát végeztek: elnöki évei alatt rekordszámú, az összes korábbi kormánynál több narcost adtak ki az USA-nak. Terveit a civil lakosság aktív bevonásával, a katonák támogatásával, a hírszerzési lehetőségek növelésével, a közúti ellenőrzés visszaállításával, illegális csoportok demobilizálásával, a fegyveres erők integrálásával és a védelmi kiadások növelésével igyekezett megvalósítani.

 

Az Egyesült Államok legfőbb örömére, hiszen a fiatalabbik Bush és talán Obama is az erős Kolumbia megtestesítőjét, Kuba, Venezuela és a baloldali mozgalmak elleni védőbástyát láttak benne. Mindkettőjükhöz alkalmazkodott: egy videón Bush barátian megpaskolta, Obamával közös fényképeken kedélyesen vigyorogtak a világba.

 

Kolumbia legnagyobb fia

 

Biztonságpolitikai tervei nagyjából célba értek, ám nem akármilyen áron: a gerillák elleni harcban a hadsereg és a kormány piszkos munkáját elvégző paramilitáris alakulatok borzalmas vérengzéseket követtek el.

 

Az ellenséggel való együttműködésre hivatkozva többezer ártatlan földművest és családtagjaikat mészárolták le – ezeket gyakran a FARC vagy az ELN tevékenységeként állították be.

 

A tömeges kivégzések mellett elszaporodtak az úgynevezett „hamis pozitív” esetek: katonák szegény és/vagy szellemi fogyatékkal élő személyeket, munkát ígérve nekik, Isten háta mögötti helyekre csaltak, aztán ott megölték őket. Holttestüket gerillákként mutatták be a hatóságoknak, és felvették az értük járó pénzt. Többezer embert gyilkoltak meg így. 2010-ben a Bogotától délre fekvő Meta megyében, egy laktanyához közel, Dél-Amerika legnagyobb tömegsírjára bukkantak, mintegy 2 ezer holttesttel.

 

URIBE A PENTAGONBAN 2004-BEN. FOTÓ: DEFENSELINK

 

A gerilláktól megszerzett területeken sokáig ezek a milíciák rémuralkodtak. Az erőszakos áttelepítések az Uribe-adminisztráció alatt is folytatódtak, 2,4 millió kolumbiait kényszerítettek otthona elhagyására, több mint 130 ezren pedig a szomszédos Ecuadorba menekültek. 2009-ben ügyészi vizsgálat indult az emberjogi kérdéseket feszegető ellenzéki politikusok, újságírók, bírák és mások a később a botrány miatt megszűnt kormányzati szerv, a Közigazgatási Biztonsági Osztály (DAS) lehallgatásai miatt. A szálak az USA értelmetlen drogháborúját (war on drugs) hangosan támogató Uribe közeli munkatársaiig vezettek.

 

„Hitt abban, hogy a cél szentesíti az eszközt”

 

– mondta róla Cepeda.

 

A FARC meggyengülésével és az AUC lefegyverzésével elért viszonylagos biztonság (70 százalékkal kevesebb gyilkosság, 84 százalékkal kevesebb emberrablás, mint 2002-ben) egy vérzivataros polgárháború sújtotta országban, a biztonsággal járó több külföldi befektető, a turizmus, a gazdaság és a GDP (2008-ban például 8 százalékos) növekedése viszont különösen a társadalom középső és felső rétege szemében népszerűvé, nemzeti hőssé, munkamániája és mértéktartó életmódja követendő szerepmodellé tette Uribét.

 

Miután 2010-ben a Legfelsőbb Bíróság elvetette a harmadik megválasztását célzó alkotmánymódosítást és megfogalmazta, hogy egy elnök maximum két cikluson át vezetheti az országot, tehát később sem térhet vissza; Uribe elfogadottsága 79-84 százalékon állt.

 

A kolumbiai közvélemény-kutatások legfőbb szépséghibája azonban az, hogy főként nagyvárosokban készülnek, ezért nem reprezentatív bennük a háború és a szegénység által érintett falvak, vidékek hangja.

 

2019-re nagyot fordult a világ Uribével: a megkérdezettek 69 százaléka már negatívan, és csak 26 százaléka ítélte meg pozitívan az egykori elnököt, aki a viszonylagos sikerek ellenére magas, 11-12 százalékos munkanélküliséget hagyott maga után. Ortodox pénzügyi módszerekkel megvalósított neoliberális gazdaság- és társadalompolitikája az 1990-es évekhez képest előrelépést jelentett, de a súlyos szerkezeti problémákra, a döbbenetes egyenlőtlenségekre és szegénységre ő sem talált megnyugtató választ, míg a sok privatizációval a kolumbiai kis- és középvállalatok helyett külföldi befektetők és multinacionális cégek jártak jól.

 

2010 végétől egy éven keresztül a washingtoni Georgetown Egyetemen vendégtanárkodott, majd visszatért a korábbi védelmi minisztere, pártfogoltja és utóda, a hozzá hasonlóan 2014-ben szintén újrázó Juan Manuel Santos által vezetett Kolumbiába. A tőle egyre inkább eltávolodó és keményvonalasból a mérsékelt középre húzó, nemzeti egységet hirdető és Uribe embereit a közigazgatás csúcspozícióiból fokozatosan eltávolító új elnök 180 fokos fordulatot vett, hogy szakítson Uribével: béketárgyalásokba kezdett a FARC vezetőségével.

 

A 2014-es választások előtt Uribe megalapította a jobboldali újkonzervatív Demokratikus Központot – Santos pártja mögött másodikként végeztek, Uribét magát pedig 2014-ben és 2018-ban is mindenkinél több szavazattal választották újra meg újra szenátorrá.

 

Közben beleszeretett a közösségi médiába, és mihelyst hírét vette a béketervnek, a Twitteren azonnal és hiperaktívan elkezdte gyalázni Santost.

 

Trump is tanulhatott tőle.

 

URIBE KAMPÁNYOL. FOTÓ: ÁLVARO URIBE VÉLEZ / FACEBOOK

 

A kolumbiai állam és a FARC 2016. szeptember 26-án, a karibi parti Cartagenában megkötött, az Amerikák leghosszabb háborúját lezáró békeszerződését népszavazásra bocsátották: az azt minden eszközzel támadó Uribe vezetésével a „nem” válasz 50,2 százalékos minimális különbséggel meglepetésre győzött. Santos elnök így is Nobel-békedíjat kapott, majd a népszavazás miatt némileg módosított szerződést végül megszavazta a kolumbiai parlament.

 

Uribe máig nem fogadta el a döntést; a FARC-vezetők büntetlenségével, az alkotmány aláásásával és a népszavazás eredményének figyelmen kívül hagyásával érvel a béke ellen. A lakosság azonban belecsömörlött az örökös hadakozásba, és mára felnőtt a bal- és jobboldali megosztottságon túllépő, az Uribe előtti világot csak gyerekként ismerő, a környezetvédelemre, korrupcióellenességre, információs társadalomra, a múlt árnyai helyett a jövőre összpontosító generáció. Őket nehezen tudja meggyőzni.

 

2018-as elnökválasztáson, 2010-hez hasonlóan, Uribe megint királyt csinált: a Demokratikus Központ jelöltje, a középszerű, viszont elkötelezett uribista Iván Duque nyert.

 

Duque sokat tesz a békefolyamat hátráltatásáért, elnöksége alatt már többszáz leszerelt gerillát öltek meg, a szerződést visszacsinálni azonban sem ő, sem mentora nem tudja.

 

Az exgerillák mellett rengeteg emberjogi aktivista is gyilkosság áldozatává válik; Kolumbia szomorú világelső ezen a téren.

 

IVÁN DUQUE LÁTOGATÓBAN DONALD TRUMPNÁL ÉS A FIRST LADYNÉL A FEHÉR HÁZBAN. FOTÓ: THE WHITE HOUSE / WIKIMEDIA COMMONS

 

A 2013-ban a History Channel közvélemény-kutatásán egy 125 hírességből álló listáról, például a negyedik helyezett Gabriel Garcia Márquezt megelőzve, akadémikusok, történészek, újságírók felháborodására „a nagy kolumbiainak” (El Gran Colombiano) választott Uribe házi őrizetével és a kormány koncepciótlan, kapkodó járványkezelésével, a Covid-19-et követő válsággal a Demokratikus Központ összeomolhat.

 

A 21. század legmeghatározóbb kolumbiai politikusának imázsát tovább rontja a májusban online bemutatott, a hívekből sértett tiltakozást, az ellenoldalból önigazolást kiváltó Matarife: Egy megnevezhetetlen népirtó dokumentumfilm-sorozat. A nem elsődleges forrásokra hivatkozó, rövid részekből álló, kicsit szájbarágó, nagyon agitprop, viszont hatásos sorozat újságírói vizsgálódásának tárgya a címszemély, Uribe drogbárókhoz, paramilitáris alakulatokhoz és korrupt politikusokhoz fűződő kapcsolatokon alapuló karrierje.

 

Medellínben temetés, Bogotában ünnep

 

Hiába döbbentette meg az egész országot, a Legfelsőbb Bíróság döntése Uribe házi őrizetéről nem meglepő. Uribe politikáját és a Demokratikus Központot sokan bírálják, a pártján keresztül újabb lehallgatási botrányba (ellenzéki politikusok mellett amerikai újágírókat is megfigyeltek) bonyolódó exelnöknek a médiától és a bírói kartól kezdve a hadseregig sok az ellensége.

 

Egyszerre imádják és gyűlölik, politikai hovatartozás alapján megmentőnek vagy tömeggyilkosnak, háborús győzőnek vagy háborús bűnösnek tartják.

 

A kemény, de igazságos, és családját (Kolumbiát) mindig megvédő apaképet tápláló Duque – aki most éppen törvényt és alkotmányt íratna át patrónusa megmentéséért – és kormánya dühöngése és kétségbeesett mentőötletei ellenére azonban úgy tűnik: ha a vádak igazak, maga Álvaro Uribe Vélez sem kerülheti el a börtönt. Már a házi őrizet is a kolumbiai demokrácia, a jogállamiság diadala – a leghatalmasabb sem áll a törvény felett, mert hiába hiszi, nem ő a törvény, s az előtt neki is felelnie kell.

 

Olaj a tűzre, hogy a „szabadság nevében” Mike Pence amerikai alelnök is a – Bush által Szabadság-érmével kitüntetett – „hős” házi őrizetének megszüntetését kérte.

 

„Az ország annyi sebből vérzik, hogy egy ilyen ítélet mindenféle megbékélést megnehezít. Uribe elnök úr nélkül Kolumbia nem demokrácia, hanem ugyanolyan bukott ország lenne, mint Venezuela”

 

– nyilatkozta a mentorát Simon Bolivarhoz hasonlító Paloma Valencia szenátor.

 

Egy Uribe-szimpatizáns ügyvéd, a közösségi hálózatokon Hazafiként ismert Jame Restrepo cégvezetőket a baloldali beállítottságú alkalmazottjaik elbocsátására buzdítja. Kizárólag így lehet elégtételt venni a Kolumbiát a nemzetközi kommunizmustól megmentő politikust ért igazságtalanságért – érvel.

 

URIBE: A KOLUMBIAI NEMZET MEGMENTŐJE VAGY HÁBORÚS BŰNÖS? FOTÓ: ÁLVARO URIBE VÉLEZ / FACEBOOK

 

A Demokratikus Központ közismerten tüntetésellenes keményvonalasai (a Covid-19 miatti óvintézkedéseket figyelmen kívül hagyó) országos megmozdulásokat javasoltak. Paola Holguin szenátor veterán katonákat szólított fegyverbe, és Uribe házi őrizetében kubai-venezuelai vezetésű kommunista összeesküvést látó, Miamiban élő Alfonzo Plazas Vega nyugalmazott ezredes szintén fegyverrel venne elégtételt a „nemzetet ért sérelemért”. (Amikor 1985-ben baloldali gerillák elfoglalták a bogotái Igazságügyi Palotát, és rengeteg túszt ejtettek, Plazas Vega vezette a kiszabadításukat célzó katonai műveletet. Több, mint száz civil halt meg.)

 

A Legfőbb Ügyészség az igazságügyi rendszer elfogadására és „nem a támadására” hívta fel a mindkét oldalról utcára vonuló érintettek figyelmét.

 

Míg a FARC gerillái szabadon, addig Uribe házi őrizetben – ezzel a jelszóval tiltakoztak az exelnök hívei egy medellini tömegrendezvényen. Párszáz kilométerrel délkeletre, Bogotában paramilitáris alakulatok által elhurcolt, meggyilkolt személyek hozzátartozói ünnepeltek önfeledten.

 

Közvélemény-kutatások alapján a lakosság többsége egyetért a végzéssel. Az uribizmus hanyatlását már a tavaly év végi több mint egy hónapig tartó, sokszázezres kormányellenes tüntetések jelezték, aztán jött a Covid-19, és március második felében az egész ország karanténba vonult.

 

A járvány ennek ellenére tombol, naponta közel 10 ezer új megbetegedéssel. Duque képtelen úrrá lenni a helyzeten, és közelegnek a sorsdöntő 2022-es választások. A Demokratikus Központ 2019-ben csúfosan bukta a helyhatóságiakat, a párt szénája most még rosszabbul áll. A Covid-19 okozta válság érezteti a hatását, rengetegen veszítették el a munkájukat, tengődik az informális gazdaság, sokan éheznek.

 

Ha az ország szerencsés, és túljut a járványon, 2021 a lassú újjáépítés éve lesz, 2022-ben pedig törvényszerűen jön a hatalomváltás, lerongyolódott államháztartással. Az ellenzék már megtalálta alternatív baloldali/liberális hangjait, a mérsékeltebb jobb is középre húz, Duque és szövetségesei elszigetelődnek, bukásukat egy esetleges káosz sem mentheti meg, az elnök megy a politikai süllyesztőbe.

 

2023-ban pedig aligha Álvaro Uribét tartják a valaha volt legnagyobb kolumbiainak. Valószínűbb, hogy börtönéveit tölti majd – de azért erre se vegyünk mérget.

 

NYITÓKÉP: Uribe látogatóban Obamánál a Fehér Házban. Fotó: White House

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Mivel nem látnak garanciát arra, hogy ne kerülhetnének megint politikai nyomás alá, maradnak mindenképpen Bécsben.

„Nem várhatja el tőlem, hogy egy nappal később már egy teljesen kidolgozott tervvel állok elő” – védekezett a brit miniszterelnök szóvivője.

A széndioxid-kibocsátás éves növekedése 2021-ben a második legmagasabb lehet a 2008-as világválságot követő felépülés óta – mondja a Nemzetközi Energiaügynökség.

Mélyülnek tőle a társadalmi egyenlőtlenségek, indokolja mindezt a világszervezet.

Az Ibizába belebukott politikus azt kéri volt pártjától, hogy vegyék vissza. A párt közben azon vitázik, mennyire álljon bele a lockdownellenességbe.

A szállításügyi miniszter közben cukornádültetvényen pöffeszkedő ültetvényesnek nevezte a miniszterelnököt.

A hét kérdése

A brit ellenzék vezetőjét személyesen egy bathi kocsma tulaja dobta ki, amiért pártolta a hosszan eltartó járványügyi lezárásokat. Magyarországon ki ne ihasson, ha lesz nyitás?

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás