+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Techet Péter
2020. szeptember 1. kedd, 19:25
1920. szeptember elsején egy francia tábornok kiáltotta ki a független Libanont, amely a Közel-Kelet egyetlen keresztény többségű állama akart lenni. Az országot máig polgárháborúk, etnikai és vallási szakadékok jellemzik. Meg tud-e még élni újabb száz évet a Közel-Kelet egyetlen arab demokráciája?

„Ez már nem az az ország, amiről egykoron énekeltem“ – mondta az egész arab világ talán legkedveltebb énekese, a libanoni keresztény Fayrouz még 1999-ben a New York Times-nak. Fayrouz maronita, azaz keresztény családból származik, dalaiban az énekesnő a libanoni nacionalizmust akarta megerősíteni – kérdés, hogy

 

létezett -e bármikor is az az ország és nemzet, amiről énekelt?

 

Éppen száz évvel ezelőtt jött létre Libanon: a keresztény elit vágyát egy önálló országról a francia gyarmati politika teremtette meg, de az ország kezdettől fogva többnemzetiségű, sokvallású volt: maronita és görögkatolikusok, örmény keresztények, görög és szír ortodoxok, síiták és szunniták, valamint a sajátos drúz vallás tagjai alkotják ma is a társadalmat – ha egyáltalán alkotnak társadalmat.

 

Hogyan lett a Kelet Svájca a Közel-Kelet Boszniája?

 

Az az ország, amire Fayrouz gondol, 1975-től 1990-ig eleve polgárháborúba sodródott (a belső ellentéteket ügyesen használták ki Libanon geopolitikai riválisai). A béke azóta csak rövid időre tért vissza, de a nyugalom igazából sohasem. Az ország tavaly ősz óta politikai és gazdasági válságba került. Az augusztus negyedikei bejrúti, több ezer sebesülttel járó robbanás, amelynek tényleges felelősei homályba vesznek, csak még inkább rámutatott:

 

Libanon, amit egykoron szépsége, sokszínűsége és gazdagsága miatt a Kelet Svájcaként emlegettek, ma sokkal inkább a Közel-Kelet Boszniája.

 

Az országban vallási és etnikai ellentéteket populista politikusok és külföldi nagyhatalmak használják fel arra, hogy aláássák az egységes állam és nemzet gondolatát.

 

A Bosznia-Hercegovinában is megfigyelhető politikai etnogettósodás – azaz, hogy az egyes nemzetiségi és vallási csoportok államként működnek az államban egy-egy maffiaszerű párt uralma alatt – Libanonra is jellemző. Ez persze nem a lakosság, hanem ezen paralleltársadalmakat megszerző, uraló klánok, „nagycsaládok“ érdeke.

 

Francia segítséggel valósult meg a libanoni keresztények álma

 

Sokan persze felróják Fayrouznak, hogy az a Libanon, amiről ő énekel, sohasem létezett – vagy legalábbis csak egy szűk elit álma volt, amely csak rövid időszakokra tudta feledtetni az ország mély megosztottságát. Ez az álom már a 19. század közepétől megjelent:

 

a főleg franciaajkú bejrúti arab keresztények között született meg a „libanonizmus“ eszméje,

 

amely a pánarabizmussal és az oszmán uralommal szemben egy önálló, főleg keresztény és még inkább „nyugatos“ (értsd: franciás) libanoni nemzetet hirdetett. Az oszmán birodalmon belül eleve a vallási identitás volt a meghatározóbb, a katolikusok felett pedig – ha arabok is voltak, mint a maroniták – Párizs nyert védhatalmi státuszt. A mai Libanon egy része – a főleg a mai napig is a keresztények által lakott hegyvidék – 1860-tól bizonyos önállóságra tett szert az oszmán birodalmon belül. Ebben az időszakban épült ki Bejrút, és vált már akkoriban is a Földközi-tenger keleti részének elegáns, gazdag városává.

 

Az első világháború után ismét felerősödött a „libanonizmus“ gondolata, noha Franciaország, amely Nagy-Britanniával közösen osztotta fel maga között az egykori oszmán Közel-Keletet, először egy Nagy-Szíria megteremtésében volt érdekelt, márpedig a szír nacionalizmus Libanon nagy részét magának követelte. Franciaország azonban mégis szeretett volna egy többségében keresztény államot, mert mégiscsak

 

a kereszténység jelentett erősebb garanciát a francia-nyugati kötődésre, mint az iszlámnak bármely irányzata.

 

Így született meg 1920. szeptember elsején – éppen száz éve – a Nagy Libanon Állam. Azért „nagy“, mert a „libanonisták“ elérték, hogy azon északi és déli területeket is megkaphassák, amelyek amúgy már akkoriban is többségükben muszlimok voltak, és történelmileg is inkább egy szír államot illettek volna meg.

 

Nagy-Libanon létrejöttében nemcsak a libanoni nacionalizmus, de a nyugatiak „kereszteshadjáratos“ szemlélete is szerepet játszott:

 

Henri Gouraud francia tábornok, aki kikiáltotta az országot, 1920 nyarán Damaszkuszban kijelentette: „újra itt vagyunk a kereszt jegyében“. Libanon tehát keresztény projektként jött létre, ami egyszerre felelt meg a francia gyarmati politikának és a Bejrút környéki arab keresztény nagycsaládok érdekeinek.

 

HENRI GOURAUD TÁBORNOK A KERESZTESHADJÁRATOK GYŐZELMÉT LÁTTA A KÖZEL-KELETI FRANCIA GYARMATOSÍTÁSBAN, EZÉRT IS AKART LIBANONNAL EGY TÖBBSÉGÉBEN KERESZTÉNY ÁLLAMOT LÉTREHOZNI. FOTÓ: LIBRARY OF US CONGRESS

 

Mára kisebbségbe szorultak a keresztények

 

Az 1926-os alkotmány azonban elismerte a kisebbségeket, az állami tisztségeket eleve etnikai-vallási alapon osztotta meg: a mai napig a mindenkori államfő maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita, a parlament elnöke pedig síita. A leosztás mutatta az egyes csoportok közötti hatalmi helyzetet is, ami mára egyre kevésbé felel meg a tényleges demográfiai helyzetnek:

 

jelenleg a maronita keresztények a lakosság alig ötödét teszik ki,

 

a görög katolikusokkal, görög ortodoxokkal és örményekkel együtt a keresztények száma csak valamivel több, mint 40 százalék. Az öt százalékos drúzok mellett tehát a többséget már régóta a muzulmánok adják, azonban a szunnita-síita szembenállás Libanont nem csak meghatározza (a lakosság 27-27 százaláka tartozik az iszlám ezen két fő ágához), de a külföldi hatalmak számára jó beavatkozási lehetőség.

 

Szíria (amelyet a síitákhoz hasonló alevita elit ural), valamint a síita többségű Irán Libanonban is a síitákat támogatja – leginkább a polgárháborúban az izraeli megszállás elleni harca miatt számos libanoni által tisztelt Hezbollah pártot pénzelik és fegyverzik fel Damaszkuszból és Teheránból –, amivel szemben pedig a szunnitákat Irán ősellensége, Szaúd-Arábia segíti.

 

Libanonban a két muzulmán ág közötti ellentét majdnem mélyebb, mint a muzulmánok és a keresztények közötti feszültség.

 

Az ötvenes és hatvanas években maronita uralom alatt az ország (noha már igen hamar konfliktusba keveredett Izraellel, a két ország között ma sincs hivatalosan béke), tényleg igazi Kelet Svájcává vált, amely nem csak gazdagságával, de éppen a keresztények által meghatározott politika miatti szabadságával tűnt ki a muzulmán országok közül. Talán

 

nem véletlen, hogy a Közel-Kelet két demokráciája, Izrael és Libanon, noha egymást utálja, de egyikük se muzulmán alapról szerveződött.

 

Ez a békés jólét ért véget az 1975-ben kirobbant polgárháborúval, amelynek frontvonalait nem is tekinteném itt át, annyira összetettek voltak. Minden felekezeti csoporton belül több paramilitáris erő harcolt egymás ellen, közben Izrael és Szíria is folyamatosan beavatkozott, a szövetségek pedig folyamatosan változtak (például a déli katolikusok néha Izrael pártján álltak, néha meg a síita Hezbollahén, stb.).

 

A polgárháború 15 évig tartott, az országot minden értelemben szétzúzta, nagyon sokan menekültek el,

 

ma ezért a világban több libanoni él (becslések szerint 10-14 millió), mint otthon, ahol négymillióan vannak.

 

MACRON ELNÖK CÉDRUST ÜLTETETT AZ ÁLLAMALAPÍTÁS SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁN BEJRÚT FELETT. FOTÓ: EM / TWITTER

 

Irán és Szaúd-Arábia túszai

 

A kétezres évekre sikerült valahogy ismét felállniuk, többek között Rafiq al-Hariri szunnita vállalkozó építette fel – számos helyen szó szerint – az országot, aminek révén az ő családja lett aztán a szunniták vezetője. Miután 2005-ben meggyilkolták a politikust, fia, Saad vette át a szunniták vezetését.

 

Az, hogy mennyire külföldi hatalmak rángatják az etnikai-vallási ellentétek szálait, jól mutatja, hogy miután Saad Hariri miniszterelnökként kiegyezett volna a síitákkal, különös körülmények között elkerült Szaúd-Arábiába, ahol a helyi televízióban egy láthatóan betanult, tőle szokatlanul Irán-ellenes stílusban előadott szöveggel lemondott a miniszterelnökségről – gyakorlatilag az történt, hogy Szaúd-Arábia fogságba ejtette a politikust. Mihelyt visszatérhetett Bejrútba, érvénytelenítette is a lemondását. Saad Hariri végül a tavaly októberi tüntetésekbe bukott bele. Az akkori tüntetések megmutatták: Libanonban

 

egyre többeknek van elegük azon etnikai-vallási megosztottságból, amely csak az ezekre rátelepülő „nagycsaládoknak“ és az ezek mentén az országot destabilizálni akaró külföldi hatalmaknak az érdeke.

 

Szociális feszültségek húzodnak meg a vallási ellentétek mögött

 

Ahogy tavaly októberben, most augusztusban is síiták, maroniták, szunniták, örmények együtt vonultak az utcákra. Talán mégis létezik az a Libanon, amelyről Fayrouz énekel?

 

Jó lenne ezt hinni. Ahogy jó lenne hinni Bosznia-Hercegovina kapcsán is, hogy lehet közös nemzetük katolikusoknak, ortodoxoknak, muzulmánoknak. Ettől még tény:

 

a megosztottság mögött sokszor szociális különbségek vannak.

 

A „libanonizmus“ mindig is azon nagypolgárság ideológiája volt, amelynek többsége maronita vagy örmény, egy kis része meg szunnita. Az egyre szaporodó, szegény sorban élő síiták azonban a „libanonizmusban“ elnyomást, a franciákkal szövetkező gazdagok uralmát látják – csak persze a szociális elégedetlenséget könnyebb vallási-etnikai nyelven megfogalmazni.

 

Franciaország védi a keresztény jelenlétet, amit az USA külpolitikája veszélybe sodort már mindenütt

 

Franciaország a mai napig komolyan veszi azt a védhatalmi státuszát, amivel persze nemzetközi jogilag már rég nem rendelkezik: ő lenne de facto az egykori oszmán területeken a keresztények védelmezője. A Közel-Keleten – éppen az elhibázott amerikai külpolitika miatt – mára majdnem megszűnt a kereszténység (Szíriában Vlagyimir Putyin beavatkozásai védték meg az utolsó órában a keresztényeket az amerikaiak által támogatott iszlamistákkal szemben).

 

Libanon az utolsó arab, közel-keleti ország, ahol a kereszténység még fontos társadalmi és politikai erőt jelent.

 

Ez pedig nem csak a francia érdekeknek, de az ország nyugatosságának is garanciája.

 

EMMANUEL MACRON FRANCIA ÉS MICHEL AOUN LIBANONI ELNÖK KEDDEN KÖZÖSEN ÜNNEPELTE A KÖZEL-KELETI ORSZÁG MEGALAKULÁSÁNAK SZÁZADIK ÉVFORDULÓJÁT. FOTÓ: MICHEL AOUN / FB

 

Miközben

 

az Egyesült Államok a térségben esztelenül demokráciává akart bombázni egész országokat, csak annyit ért el, hogy az egykori szekuláris diktatúrákat, ahol a keresztényeket megtűrték, iszlamista államok vagy terrorszervezetek váltották fel.

 

Párizs jobban ismeri a térséget. Macron csendben – ahogy Afrikában is teszi – folytatja a francia kvázi-gyarmati politikát. Ez azonban nem csak az egész nyugati világnak érdeke, de azon libanoniaknak is, akik még mindig hisznek abban az országban, amely száz évvel ezelőtt francia szóra, keresztény dominanciával jött létre.

 

Francia mintára maradhat fenn Libanon

 

Az a politikai rendszer, amely mindent etnikai és/vagy vallási csoportokhoz köt, gyakorlatilag gettókba zárja a polgárokat – ezzel egyrészről megakadályozza, hogy egy közös identitás, nemzettudat alakuljon ki, másrészről eleve olyan identitáspolitikai választás elé állít mindenkit, amely csak kizárólagos válaszokat fogad el.

 

Ahogy azonban Bosznia-Hercegovinában is vannak politikusok, akik közös nemzetet, polgári nemzetet szorgalmaznak, úgy Libanonban is felerősödtek azok a hangok, hogy

 

legyen vége az etnikai-vallási különbségeket nem oldó, hanem bebetonozó alkotmányos rendszernek.

 

Michel Aoun államelnök pár napja jelentette be: „laicista államot“ szeretne, ahol mindenki libanoni. Ez persze nem áll azoknak a külföldi hatalmaknak az érdekében – mint Irán vagy Szaúd-Arábia –, amelyek éppen azért tudják Libanont destabilizálni, mert a helyi csoportidentitások erősebbek ma még, mint a libanoni nemzettudat. Azonban ha van ország, amely példát tud mutatni állampolgári nemzettudatból, az éppen Franciaország.

 

Macron jelenléte tehát nem pusztán annyit jelent, hogy Franciaország is szeretne résztvenni Irán, Szíria vagy Szaúd-Arábia mellett a libanoni geopolitikai játszmában – persze ez is ott van mögötte, de hát nyugatiként engem ez nem kell, hogy zavarjon –, hanem arról is szó van, hogy

 

nem a síita iráni vagy a szaúdi szunnita modell az, amely újra békét és jólétet teremthet Libanon megannyi népének, hanem a francia,

 

amelyben mindenkinek a vallása és származása puszta magánügy. Az identitáspolitikák Libanont felszámolni tudják csak.

 

NYITÓKÉP: Az Emmanuel Macron és Michel Aoun által közösen Bejrútban, 2020. szeptember elsején elültetett cédrusfa a francia és libanoni zászlókkal / EM, Twitter

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Szerdán tárgyalnak a tartományi miniszterelnökök Angela Merkellel további szigorításokról. Markus Söder bajor kormányfő a tavaszihoz hasonló teljes leállást szeretne legalább novemberben.

Elmérgesedett a viszony a török államfő és Franciaország között, az ügy hátterében a Charlie Hebdo Mohamed-karikatúrái és az ezek miatt lefejezett tanár esete áll. A francia szatirikus lap megint lépett egy merészet.

A TUI már építi át ennek megfelelően a portugáliai és Kanári-szigeteki hoteljeit.

Kedden három fontos magyar közéleti személyiség koronavírus-tesztje is pozitív lett. Van, aki már a tüntetek kezelésekor otthoni karanténba vonult, és van, aki örül, hogy nincs tüdőgyulladása.

Hol tart majd Magyarország 2030-ban? EU-tagok leszünk-e akkor még? Milyen adottságaink vannak? Kihasználjuk-e ezeket? Mit kellene tenni? Elolvastuk az Egyensúly Intézet új kötetét.

A hét kérdése

Egy hét múlva véget ér az amerikai elnökválasztás. Te kinek örülnél, ki győzzön?

Azért ide elnéznénk

Az ELTE Illyés Sándor Szakkollégiuma ebben a hónapban a borderline és a narcisztikus személyiségzavaról tart előadást. Mindezt online november 3-án 18 órakor.

Könnyűzenei konferencia online és koncertek az A38-on. A szokásos három nap helyett ezúttal csak egy napon, november 4-én.

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

Twitter megosztás Google+ megosztás