Hogyan lett a Kelet Svájca a Közel-Kelet Boszniája?

1920. szeptember elsején egy francia tábornok kiáltotta ki a független Libanont, amely a Közel-Kelet egyetlen keresztény többségű állama akart lenni. Az országot máig polgárháborúk, etnikai és vallási szakadékok jellemzik. Meg tud-e még élni újabb száz évet a Közel-Kelet egyetlen arab demokráciája?

„Ez már nem az az ország, amiről egykoron énekeltem“ – mondta az egész arab világ talán legkedveltebb énekese, a libanoni keresztény Fayrouz még 1999-ben a New York Times-nak. Fayrouz maronita, azaz keresztény családból származik, dalaiban az énekesnő a libanoni nacionalizmust akarta megerősíteni – kérdés, hogy

Éppen száz évvel ezelőtt jött létre Libanon: a keresztény elit vágyát egy önálló országról a francia gyarmati politika teremtette meg, de az ország kezdettől fogva többnemzetiségű, sokvallású volt: maronita és görögkatolikusok, örmény keresztények, görög és szír ortodoxok, síiták és szunniták, valamint a sajátos drúz vallás tagjai alkotják ma is a társadalmat – ha egyáltalán alkotnak társadalmat.

Hogyan lett a Kelet Svájca a Közel-Kelet Boszniája?

Az az ország, amire Fayrouz gondol, 1975-től 1990-ig eleve polgárháborúba sodródott (a belső ellentéteket ügyesen használták ki Libanon geopolitikai riválisai). A béke azóta csak rövid időre tért vissza, de a nyugalom igazából sohasem. Az ország tavaly ősz óta politikai és gazdasági válságba került. Az augusztus negyedikei bejrúti, több ezer sebesülttel járó robbanás, amelynek tényleges felelősei homályba vesznek, csak még inkább rámutatott:

Az országban vallási és etnikai ellentéteket populista politikusok és külföldi nagyhatalmak használják fel arra, hogy aláássák az egységes állam és nemzet gondolatát.

A Bosznia-Hercegovinában is megfigyelhető politikai etnogettósodás – azaz, hogy az egyes nemzetiségi és vallási csoportok államként működnek az államban egy-egy maffiaszerű párt uralma alatt – Libanonra is jellemző. Ez persze nem a lakosság, hanem ezen paralleltársadalmakat megszerző, uraló klánok, „nagycsaládok“ érdeke.

Francia segítséggel valósult meg a libanoni keresztények álma

Sokan persze felróják Fayrouznak, hogy az a Libanon, amiről ő énekel, sohasem létezett – vagy legalábbis csak egy szűk elit álma volt, amely csak rövid időszakokra tudta feledtetni az ország mély megosztottságát. Ez az álom már a 19. század közepétől megjelent:

amely a pánarabizmussal és az oszmán uralommal szemben egy önálló, főleg keresztény és még inkább „nyugatos“ (értsd: franciás) libanoni nemzetet hirdetett. Az oszmán birodalmon belül eleve a vallási identitás volt a meghatározóbb, a katolikusok felett pedig – ha arabok is voltak, mint a maroniták – Párizs nyert védhatalmi státuszt. A mai Libanon egy része – a főleg a mai napig is a keresztények által lakott hegyvidék – 1860-tól bizonyos önállóságra tett szert az oszmán birodalmon belül. Ebben az időszakban épült ki Bejrút, és vált már akkoriban is a Földközi-tenger keleti részének elegáns, gazdag városává.

Az első világháború után ismét felerősödött a „libanonizmus“ gondolata, noha Franciaország, amely Nagy-Britanniával közösen osztotta fel maga között az egykori oszmán Közel-Keletet, először egy Nagy-Szíria megteremtésében volt érdekelt, márpedig a szír nacionalizmus Libanon nagy részét magának követelte. Franciaország azonban mégis szeretett volna egy többségében keresztény államot, mert mégiscsak

Így született meg 1920. szeptember elsején – éppen száz éve – a Nagy Libanon Állam. Azért „nagy“, mert a „libanonisták“ elérték, hogy azon északi és déli területeket is megkaphassák, amelyek amúgy már akkoriban is többségükben muszlimok voltak, és történelmileg is inkább egy szír államot illettek volna meg.

Henri Gouraud francia tábornok, aki kikiáltotta az országot, 1920 nyarán Damaszkuszban kijelentette: „újra itt vagyunk a kereszt jegyében“. Libanon tehát keresztény projektként jött létre, ami egyszerre felelt meg a francia gyarmati politikának és a Bejrút környéki arab keresztény nagycsaládok érdekeinek.

Mára kisebbségbe szorultak a keresztények

Az 1926-os alkotmány azonban elismerte a kisebbségeket, az állami tisztségeket eleve etnikai-vallási alapon osztotta meg: a mai napig a mindenkori államfő maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita, a parlament elnöke pedig síita. A leosztás mutatta az egyes csoportok közötti hatalmi helyzetet is, ami mára egyre kevésbé felel meg a tényleges demográfiai helyzetnek:

a görög katolikusokkal, görög ortodoxokkal és örményekkel együtt a keresztények száma csak valamivel több, mint 40 százalék. Az öt százalékos drúzok mellett tehát a többséget már régóta a muzulmánok adják, azonban a szunnita-síita szembenállás Libanont nem csak meghatározza (a lakosság 27-27 százaláka tartozik az iszlám ezen két fő ágához), de a külföldi hatalmak számára jó beavatkozási lehetőség.

Szíria (amelyet a síitákhoz hasonló alevita elit ural), valamint a síita többségű Irán Libanonban is a síitákat támogatja – leginkább a polgárháborúban az izraeli megszállás elleni harca miatt számos libanoni által tisztelt Hezbollah pártot pénzelik és fegyverzik fel Damaszkuszból és Teheránból –, amivel szemben pedig a szunnitákat Irán ősellensége, Szaúd-Arábia segíti.

Az ötvenes és hatvanas években maronita uralom alatt az ország (noha már igen hamar konfliktusba keveredett Izraellel, a két ország között ma sincs hivatalosan béke), tényleg igazi Kelet Svájcává vált, amely nem csak gazdagságával, de éppen a keresztények által meghatározott politika miatti szabadságával tűnt ki a muzulmán országok közül. Talán

Ez a békés jólét ért véget az 1975-ben kirobbant polgárháborúval, amelynek frontvonalait nem is tekinteném itt át, annyira összetettek voltak. Minden felekezeti csoporton belül több paramilitáris erő harcolt egymás ellen, közben Izrael és Szíria is folyamatosan beavatkozott, a szövetségek pedig folyamatosan változtak (például a déli katolikusok néha Izrael pártján álltak, néha meg a síita Hezbollahén, stb.).

ma ezért a világban több libanoni él (becslések szerint 10-14 millió), mint otthon, ahol négymillióan vannak.

Irán és Szaúd-Arábia túszai

A kétezres évekre sikerült valahogy ismét felállniuk, többek között Rafiq al-Hariri szunnita vállalkozó építette fel – számos helyen szó szerint – az országot, aminek révén az ő családja lett aztán a szunniták vezetője. Miután 2005-ben meggyilkolták a politikust, fia, Saad vette át a szunniták vezetését.

Az, hogy mennyire külföldi hatalmak rángatják az etnikai-vallási ellentétek szálait, jól mutatja, hogy miután Saad Hariri miniszterelnökként kiegyezett volna a síitákkal, különös körülmények között elkerült Szaúd-Arábiába, ahol a helyi televízióban egy láthatóan betanult, tőle szokatlanul Irán-ellenes stílusban előadott szöveggel lemondott a miniszterelnökségről – gyakorlatilag az történt, hogy Szaúd-Arábia fogságba ejtette a politikust. Mihelyt visszatérhetett Bejrútba, érvénytelenítette is a lemondását. Saad Hariri végül a tavaly októberi tüntetésekbe bukott bele. Az akkori tüntetések megmutatták: Libanonban

Szociális feszültségek húzodnak meg a vallási ellentétek mögött

Ahogy tavaly októberben, most augusztusban is síiták, maroniták, szunniták, örmények együtt vonultak az utcákra. Talán mégis létezik az a Libanon, amelyről Fayrouz énekel?

Jó lenne ezt hinni. Ahogy jó lenne hinni Bosznia-Hercegovina kapcsán is, hogy lehet közös nemzetük katolikusoknak, ortodoxoknak, muzulmánoknak. Ettől még tény:

A „libanonizmus“ mindig is azon nagypolgárság ideológiája volt, amelynek többsége maronita vagy örmény, egy kis része meg szunnita. Az egyre szaporodó, szegény sorban élő síiták azonban a „libanonizmusban“ elnyomást, a franciákkal szövetkező gazdagok uralmát látják – csak persze a szociális elégedetlenséget könnyebb vallási-etnikai nyelven megfogalmazni.

Franciaország védi a keresztény jelenlétet, amit az USA külpolitikája veszélybe sodort már mindenütt

Franciaország a mai napig komolyan veszi azt a védhatalmi státuszát, amivel persze nemzetközi jogilag már rég nem rendelkezik: ő lenne de facto az egykori oszmán területeken a keresztények védelmezője. A Közel-Keleten – éppen az elhibázott amerikai külpolitika miatt – mára majdnem megszűnt a kereszténység (Szíriában Vlagyimir Putyin beavatkozásai védték meg az utolsó órában a keresztényeket az amerikaiak által támogatott iszlamistákkal szemben).

Ez pedig nem csak a francia érdekeknek, de az ország nyugatosságának is garanciája.

Miközben

Párizs jobban ismeri a térséget. Macron csendben – ahogy Afrikában is teszi – folytatja a francia kvázi-gyarmati politikát. Ez azonban nem csak az egész nyugati világnak érdeke, de azon libanoniaknak is, akik még mindig hisznek abban az országban, amely száz évvel ezelőtt francia szóra, keresztény dominanciával jött létre.

Francia mintára maradhat fenn Libanon

Az a politikai rendszer, amely mindent etnikai és/vagy vallási csoportokhoz köt, gyakorlatilag gettókba zárja a polgárokat – ezzel egyrészről megakadályozza, hogy egy közös identitás, nemzettudat alakuljon ki, másrészről eleve olyan identitáspolitikai választás elé állít mindenkit, amely csak kizárólagos válaszokat fogad el.

Ahogy azonban Bosznia-Hercegovinában is vannak politikusok, akik közös nemzetet, polgári nemzetet szorgalmaznak, úgy Libanonban is felerősödtek azok a hangok, hogy

Michel Aoun államelnök pár napja jelentette be: „laicista államot“ szeretne, ahol mindenki libanoni. Ez persze nem áll azoknak a külföldi hatalmaknak az érdekében – mint Irán vagy Szaúd-Arábia –, amelyek éppen azért tudják Libanont destabilizálni, mert a helyi csoportidentitások erősebbek ma még, mint a libanoni nemzettudat. Azonban ha van ország, amely példát tud mutatni állampolgári nemzettudatból, az éppen Franciaország.

Macron jelenléte tehát nem pusztán annyit jelent, hogy Franciaország is szeretne résztvenni Irán, Szíria vagy Szaúd-Arábia mellett a libanoni geopolitikai játszmában – persze ez is ott van mögötte, de hát nyugatiként engem ez nem kell, hogy zavarjon –, hanem arról is szó van, hogy

amelyben mindenkinek a vallása és származása puszta magánügy. Az identitáspolitikák Libanont felszámolni tudják csak.

NYITÓKÉP: Az Emmanuel Macron és Michel Aoun által közösen Bejrútban, 2020. szeptember elsején elültetett cédrusfa a francia és libanoni zászlókkal / EM, Twitter