Nemcsak Orbán a hibás, hanem a választók is

2020.08.27. 19:30

Gonosz emberek demokráciája egy gonosz demokrácia lesz; az igazságtalan, elhanyagolt vagy trágár emberek demokráciája igazságtalan, elhanyagolt vagy trágár demokrácia lesz.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Senkit sem lepett meg igazán, hogy Orbán Viktor a koronavírus-járványt arra használta fel, hogy még inkább leépítse a fékek és ellensúlyok rendszerét, ami minden működő demokrácia szerves részét képezi. A parlament 2020. március 30-án elfogadott egy törvényt, amely felhatalmazta a kormányt, hogy rendeletekkel kormányozzon.

Egyáltalán nem szokatlan dolog veszélyhelyzetben, hogy a végrehajtó hatalmat különleges jogkörökkel ruházzák fel, bár Magyarország esetében itt volt egy csavar. Ez a törvény határozatlan időre szólt; bár a parlament bármikor megszüntethette volna a veszélyhelyzetet belátása szerint, de ez Magyarországon, ahol a kormánynak nagy parlamenti többsége van, de facto azt jelenti, hogy a kormány dönt erről belátása szerint. Ezenkívül a rendkívüli hatáskörök jelentősen meghaladták a koronavírus-járvány kezeléséhez szükséges mértéket.

Hogy még vészjóslóbbnak tűnjek: a „felhatalmazási törvény” mellett a büntető törvénykönyvet is módosították, és ez már nem átmeneti jellegű. Két új tényállást emeltek be: egyrészt olyan cselekményeket büntetnek, amelyek akadályozzák a kormányt a veszélyhelyzet során ráruházott bizonyos feladatainak az ellátásában; másrészt olyan publikációk közlését teszik büntethetővé, amelyek „elferdítik az igazságot”, és emiatt emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére alkalmasak – ami, el tudom képzelni, hogy bármit jelenthet, ami ellentmond a kormány narratívájának. Ezek a cselekmények akár öt évig terjedő szabadságvesztéssel is sújthatók. Ezt a részét a csomagnak sokkal, sokkal ártalmasabbnak tartom.

Ezzel egyidőben arról is sokat lehetett olvasni, hogy a kormány megváltoztatta az alaptantervet annak érdekében, hogy az oktatás összhangba kerüljön a kormány történelemszemléletével, és hogy olyan „megfelelő” magyar írók kerüljenek előtérbe az oktatás során, akiket a kormány fontosnak tart.

Magyarország ezzel tovább mélyítette az „illiberális demokráciáját”, miközben már maga a kifejezés is oximoron.

Nem meglepő, hogy a közösségi médiát ellepték a keményen kormányellenes kijelentések – hozzáteszem, teljesen jogosan. Orbán volt a közösségi médiában mindenütt, az Európai Unió hivatalos reakciója pedig sokak szerint túlzottan gyengéd volt. (A kereszténydemokrata Európai Néppártra, amely szerintem se nem keresztény, se nem demokrata, ráférne, hogy kicsit magába nézzen.)

És szerintem itt van a legfőbb probléma, ha meg akarjuk érteni a jelenséget:

a demokrácia nevében megfeledkezünk a demokrácia létének az alapjairól.

Először is felmerül egy ironikus paradoxon ezen törvény kapcsán. Az összes ország közül pont Magyarország az, ahol a végrehajtó hatalomnak a legkevésbé volt szüksége arra, hogy ilyen rendkívüli jogkörrel ruházzák fel. A liberális demokrácia lényegének szisztematikus lebontását már korábban megkezdte a magyar kormány, így már a törvény elfogadása előtt is jóval nagyobb volt a mozgástere, mint a legtöbb más ország kormányainak, sőt, gyakorlatilag teljesen szabad keze volt. Ráadásul nem ez a törvény volt a legsúlyosabb lépés ebben a folyamatban, hiszen korábban a független bíróságok de facto kiherélése sokkal súlyosabb támadás volt.

Azonban a lényeg, hogy a folyamatos orbánozással – félreértés ne essék, ő valóban nem egy demokrata –, beleesünk abba a csapdába, ami a demokráciáról szóló diskurzusunk egyik elterjedt betegsége:

elvesszük a népnek, a választóknak és a nemzetnek „felelősségét”.

Orbán mindig egyértelműen és átláthatóan jelezte a világ és a választói számára, hogy ő egy illiberális demokráciát akar, és ezt építi. (Ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy az én szókincsemben ez továbbra is egy oximoron.)

De Orbánt még így is jelentős többséggel választják meg, és ami ennél is fontosabb, hogy a szavazók még azután is újraválasztják, hogy már tisztában vannak a rezsim lényegével és annak működésével, céljaival. De mi továbbra is lediktátorozzuk őt, ami paradox módon megnyugtat minket. Egy diktátorról és a diktatúráról az az általános kép, hogy 10 millió magyar egy emberként szenved az elnyomó rezsim alatt, annak minden velejárójával együtt: az éjszaka közepén kopogtató rendőrökkel, a váratlan eltűnésekkel és kínzásokkal, gulággal és hasonlókkal. De Magyarországon nem ez a helyzet. Szerencsére még a közelében sincs ennek.

Orbán nem Franco tábornok, nem Pol Pot, nem Ceaușescu, nem viselkedik úgy, mint egy görög ezredes vagy egy argentin tábornok.

Nincs Securitate, nincs Tonton Macoute (haiti-i paramilitáris erő Francois Duvalier, haiti-i diktátor alatt – szerk.), nincs semmi ezekhez hasonló. Ez teszi olyan demoralizálóvá azt, ami Európa szívében, az Európai Unióban történik.

Ez nem egy olyan rendszer, amiről elmondható, hogy „az emberek” szabad akaratát elnyomják. Sőt: annak ellenére, hogy az információáramlás és a deliberatív folyamatok torzultak, egyetlen komoly megfigyelő sem tagadja azt a tényt, hogy Orbán és a Fidesz a választók jelentős többségének széleskörű, határozott támogatását élvezi. A parlament, ahol Orbánnak alkotmányozó többsége van, többé-kevésbé pontosan leképezi a választói akaratot. Az országgyűlési képviselők, akik megszavazták ezt a felhatalmazási törvényt és az azt megelőző törvényeket, valamint a köztársasági elnök, aki szentesíti ezeket az aláírásával, kifejezik a magyarok többségének a kollektív akaratát.

E kellemetlen igazság elkerülésére tett minden próbálkozás – mondván: nem értik, kontroll alatt van a média, stb. – pedig a marxista „hamis osztályöntudat” csapdájába esik, ami arroganciát és tiszteletlenséget fejez ki.

Azok a magyar választók, akik Orbánra szavaznak – és ők vannak lényeges többségben – tudják jól, hogy Orbán mit akar, mi az ő világnézete, és elfogadják azt.

Mind tudjuk, vagy tudnunk kellene, hogy mi a különbség az egyéni bűnösség és a kollektív felelősség között. Míg az előbbi tényleg az egyén szintjén jelenik meg, addig utóbbinál a társadalomnak közösen kell vállalni a felelősséget tetteiért, ahogy azt a német köztársasági elnök is mondta a 2020. május 8-i beszédében: számos elődjéhez hasonlóan és dicséretesen ő sem ködösített azzal, hogy „Hitler az Hitler volt, nem pedig mi, németek”.

Igen, egy nem jelentéktelen kisebbség valóban Orbán ellen szavazott, és mindent meg kell tenni, hogy támogassuk őket. De a demokrácia egyben kollektív felelősséget is jelent.

Ugyanezt figyeltem meg George W. Bush és az iraki háború kapcsán. Akkoriban mindenki Busht okolta mindenért, miközben a háború nem szimplán Bush felelőssége volt, hanem azoké az amerikai szavazóké is, akik rá szavaztak – méghozzá kétszer, amivel utólag legitimitálták és áldásukat adták a politikájára – és a kongresszusé, ami támogatta Bush fellépését előzetesen és utólagosan is. Irakért a felelősséget ugyanannyira viseli az amerikai nép, mint amennyire maga Bush. De erre számtalan példa áll rendelkezésünkre, mindenki kiválaszthatja a számára szimpatikusat: ha például Trumpot novemberben ismételten megválasztják, arra sem lesz mentség.

Miért kell tehát minden egyes alkalommal orbánozni ahelyett, hogy azokra mutogatnánk, akik valójában felelősek Orbánért?

Miért nem fogadjuk el, hogy Orbánt legitimálja a választók többsége, még ha mindez egy olyan államban is történik, amely már nem felel meg a liberális demokráciáról alkotott normális fogalmainknak?

Úgy vélem, ennek számos oka van.

Először is: abban a hamis feltevésben hiszünk, hogy ha valami demokratikus, az jó, ha pedig valami nem demokratikus, az bizonyosan rossz. Úgy véljük, hogy a kormányzáshoz a demokrácia – annak minden hibája ellenére és azokkal együtt – elengedhetetlen. Ennek az ellenkezője azonban már nem feltétlenül igaz. Gonosz emberek demokráciája egy gonosz demokrácia lesz; az igazságtalan, elhanyagolt vagy trágár emberek demokráciája igazságtalan, elhanyagolt vagy trágár demokrácia lesz.

Azokra mutogatni és azokat elítélni, akik Orbánt megválasztották, majd újraválasztották – akik, ha hiszünk a demokráciában, mindent egybevetve ezért felelősek – nem a demokráciával szembeni tiszteletlenség, hanem pont az ellenkezője: ezzel mutatnánk tiszteletet a demokrácia felé. Ha nem így teszünk, pont azzal nem tartjuk tiszteletben a demokráciát.

Másodszor: tartózkodunk minden olyan kinyilatkoztatástól, amiben az „embereket” – nem a hatalomban lévőket, hanem a társadalom tagjait – hibáztatjuk.

Mindig úgy tekintünk az „emberekre”, mint akik jogokra, juttatásokra és hasonló jó dolgokra jogosultak. Nem szoktuk őket felelősnek tartani.

Pedig a demokráciában emberek vannak. Visszariadunk a kollektív felelősségtől, miközben a demokrácia lényege pont a kollektív felelősség. A demokrácia nemcsak az emberekért van, hanem az emberek által is.

Ahogy fentebb már megjegyeztem, van különbség az egyéni bűnösség és a kollektív felelősség között. A nép kollektív felelőssége alkotja demokráciát – feltéve, hogy ésszerűen szabad választásokon szabad akaratuknak megfelelően döntenek. 

És itt az utolsó, harmadik ok. A jelenség „orbanizálásával” és azok infantilizálásával, akik tömegesen rá szavaznak, felmentjük magunkat. Ezzel elkerüljük, hogy magunkba kelljen néznünk, hogy jobban megvizsgáljuk, mi is lehet a hibája a liberális demokráciánknak, aminek Európában milliók fordítottak hátat.

Amíg papagájként hajtogatjuk Orbán, Le Pen, Salvini és a hozzájuk hasonlók neveit, addig sem kell magunktól megkérdezni, hogy mi ment félre,

vagy mit rontottunk el, hanem továbbra is sütkérezhetünk a saját szent igazságunkban, hogy mi mindent jól csinálunk.

Ezt nem úgy kell értelmezni, hogy igazolnám az „illiberális demokráciát”. Azonban nem dőlhetünk hátra önelégülten, miközben oly’ sok európai uniós tagállam fordít hátat az európai konstrukciónak és a liberális demokrácia alapjának.

Viszont, ha nem csak Orbánra és a hozzá hasonló politikusokra mutogatnánk, hanem azokra az emberekre is, akik szabad akaratuktól vezérelve rájuk szavaztak és hatalomba emelték őket, akkor az ránk is a demokratikus felelősség imperatívuszát róná – ezzel pedig visszatérhetnénk a köztársasági demokrácia sokkal őszintébb formájához, amihez egyre kevésbé vagyunk hozzászokva.

Hagyjuk meg a diktátor megnevezést az olyanoknak, mint Pol Pot vagy Franco! A magyar saga legutóbbi részlete csak egy újabb csepp a mérgezett pohárban, de nem egy katonai puccs. És nem is egy terrorállam. Magyarországon jelenleg a demokrácia kollektív önfullasztása zajlik épp, egy olyan szándékos cselekedet, amit akár meg is lehetett volna állítani a szavazófülkében.

Nevezzük nevén a magyar helyzetet, amivel az még inkább nyugtalanítóvá válik: van egy rossz vezető, akit a jelentős többség támogat.

Joseph H. H. Weiler a New York University jogászprofesszora. Cikke eredetileg az International Journal of Constitutional Law oldalán jelent meg. A magyar fordítást a szerző engedélyével közöljük. Fordítás: Karóczkai Balázs, Bakó Bea.

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek