Orbán és Vučić szövetségének a Vajdaság a vesztese

Orbán kiegyezett kismagyar hatalmi céljaiért a szerb sovinisztákkal is, elárulva ezzel azon Vajdaságot, amely fénykorát a Magyar Királyságban élte, és amelyet Orbán szerb szövetségesei ma hadizsákmánynak tekintenek. Száz évvel Trianon után nem a magyar kisebbségek, hanem saját hatalma érdekében politizál Budapest a környező országokban.

Ahhoz, hogy megértsük Közép-Európát, meg kell ismernünk, miként látnak minket szomszédaink. Az Azonnali ezért a szomszédos országokból kért fel vendégszerzőket, hogy a trianoni békeszerződés századik évfordulóján mondják el saját (és talán országuk) Magyarország-képét. Ezúttal Igor Besermenji vajdasági publicista mondja el véleményét.

+ + +

„Hölgyeim és uraim, a jövő elkezdődött! A jövőt e városban szerbek és magyarok közösen fogják írni Közép-Európa más népeivel.” E szavakkal köszöntötte Orbán Viktor magyar miniszterelnök 2018. március 26-án a jelenlévőket a felújított szabadkai zsinagóga megnyitásán. Nem kétséges, hogy Orbán ezen régió sajátosságát is szemet előtt tartotta, amikor Közép-Európát „a világ különös szegletének” nevezte, és hozzátette: „számos nép élt itt egymás mellett, egymás közelségében, ami a népdalainkon, verseinken is meglátszik”. Az Orbán-kormány ezt megelőzően másfél millió euróval támogatta a szabadkai zsinagóga megújulását – azaz a magyar kormányfő nem csak szép szavakat és reményeket hozott magával.

Bizonyosan más szempontok is vezérelték a nagyvonalú támogatásban, de az a megnyitó után egy hónappal már

Vajdaságban megközelítőleg ötvenezer magyar vehetett részt a választásokon, gyakorlatilag egy emberként szavaztak ők is a magyar kormánypártra. A Fidesz sikeres kampányát nemcsak pénzadományok, de egy széles intézményhálózat is segíti: a magyar kormánypártnak kampányolt két helyi magyar párt és a kisebbségi érdekeket képviselő Magyar Nemzeti Tanács is.

Ha a szavazatokat meg is nyerte Orbán, a térképen még mindig nem tud változtatni: Szabadkán még mindig nem mondhatja (pedig biztosan szeretné), hogy a saját földjén van. A zsinagóga felújításával azonban legalább ezen épületben kicsit helyreállította a magyar uralmat: ma a zsinagóga ismét azon régi pompáját nyerte vissza, mint 1902-ben, amikor megnyílt, és amikor Szabadka még a Magyar Királyság része volt. E téren Orbán és szerb barátja, az államelnök Aleksandar Vučić között nincs semmiféle nézetkülönbség –

Nem véletlen, hogy Orbán provokációi – például egy nagymagyarországos térkép kiposztolására – ellen talán Szerbia volt az egyedüli ország Magyarország szomszédai közül, amely még informális úton se tiltakozott.

Nincs ebben semmi megdöbbentő, elvégre Orbán és Vučić politikai barátságát, közelségét nem fogják retorikai gesztusok beárnyékolni. Orbánnak szüksége lehet még Vučićra az Európai Unión belül, ahogy Vučić is az orbáni támogatás tudtában tud olyanokat mondani, hogy „igazából nem is Szerbiának van szüksége az EU-ra, hanem az EU-nak Szerbiára”. Minden nemzetközi vendégének el is mondja Vučić: „senki nem érti meg jobban Szerbiát, mint Magyarország”. Értsd: senki nem érti meg őt jobban, mint Orbán. Nem a népek közötti barátságot, hanem csak két hasonlóan autoriter politikus rezsimjének hasonlóságát – és ebből következő érdekházasságát – láthatjuk.

Orbán és Vučić barátkozása se fedheti el, hogy kettejük között továbbra is ott van egy terület, amelynek helyzete a mai napig nem lett megnyugtatóan rendezve.

Vajdaság történelmi szerencsétlensége éppen abból fakad, hogy mindig beszorult e két erőközpont közé, és a mai napig nem lehetett saját sorsának ura. Vajdaság a mai napig nemcsak a szerb-magyar kapcsolatok történelmi tükre – ez a tükör ma akár szép képet is mutathat –, hanem a két ország Vajdasághoz való viszonyát is kifejezi, és ezzel a mai napig nem lehetünk elégedettek.

Vajdaság 1918-ben az ún „belépési nyilatkozattal” először a Szerb, majd a később létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett, ezt Magyarország 1920-ban a trianoni szerződéssel ismerte el. Ettől a pillanattól kezdődött meg a szerb centralista és nacionalista politika: Belgrád a Vajdaságot a mai napig hadizsákmányként kezeli.

Ilyen hadizsákmányként adta oda Vučić a tartományt azon Igor Mirovićnak (Vajdaság jelenlegi kormányfője, a Vučić-féle Szerb Haladó Párt politikusa – a szerk.), aki a vajdasági kisebbségeket – akiket éppen pártjának elődje, a fasiszta Radikális Párt üldözött el – gunyorosan „szendvicseknek” nevezte, elvégre fel lehet őket ajánlani a környező országoknak, hátha nekik kellenek. Az, hogy egy ilyen ember állhat a többnemzetiségű Vajdaság élén, önmagában botrány, és teljességgel ellentétben áll azzal, amit a szerbek nemzetgyűlése már 1848-ban kimondott:

„A szerb nép életét és vérét adja azért, hogy megvédje, megőrizze nemzeti identitását, de kijelenti: ezt a jogot elvitathatatlanul elismeri minden más nép esetében is. Ezért azon magyarok, akik köztünk élnek, ne aggódjanak nemzeti identitásukért. A szerb nép ezért nemcsak az állampolgári, vallási és nemzetiségi egyenlőség, de a nemzetiség mellett is elköteleződik. Ezért magyarok, ne aggódjatok: vallásotok, nemzeti identitásotok, nyelvetek, jogaitok meg lesznek védve. Ezért magyarok, segítsetek nekünk ezen emberi nagy eszméket megvalósítani. Minden polgártársunknak, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül, szeretetet, a vallások és népek közötti szabadság elvét és az alkotmány betartását garantáljuk.”

Ma azonban mit látunk ezzel szemben? A magyar kisebbség okkal aggódik, Vajdaság autonómiája folyamatosan tűnik el. Azon liberális eszmék helyét, amelyek mellett még az idézett karlócai nyilatkozat hitet tett, felváltotta az a nacionalista narratíva, miszerint Vajdaság „mint szerb föld” önként lépett volna be Szerbiába. Ahogy szerb nacionalista politikusok mondani szokták: Vajdaság Szerbia elválaszthatatlan része.

Ez a civilizálatlan, barbár stílus jellemzi Szerbia viselkedését Vajdasággal szemben, holott Vajdaság mint politikai és történelmi egység nagyobb múltra tekinthet vissza, mint maga Szerbia. De ez a stílus vezetett el oda, hogy a vajdasági kisebbségek létszáma folyamatosan csökken, leginkább a magyarok fogynak vészjóslóan.

Azon rövid 1974 és 1988 közötti időt leszámítva, amikor Vajdaság tényleges autonómiát élvezhetett Jugoszlávián belül, a Szerbiához való csatlakozás egy folyamatos romlás, zuhanás, eljelentéktelenedés története. A Szerbiához való csatlakozás minden téren egy katasztrófa volt Vajdaság számára. Már a királyi Jugoszláviában 1941-ig egy agrárreformmal szerb politikusok sikeresen tették tönkre a kiváló vajdasági mezőgazdaságot. Ennek lényege az volt, hogy Belgrád először a nemzetiségektől – főleg a magyaroktól, németektől, zsidóktól – elvette a földeket, de aztán azon helyi szerbektől is, akik nem idomultak Belgrád centralizációs politikájához.

Az 1988-es ún. joghurtos forradalom óta (1988-ban Milošević szerb nacionalistákat lázított fel, hogy kövekkel és joghurttal dobálják meg a vajdasági autonómia intézményeit, hivatalosan Milošević a bürokrácia elleni polgári lázadásról beszélt, de a célja az volt, hogy a lakosságot az autonóm kormányzati szervek ellen hergelje – a szerk.) Vajdaságtól minden jogát, szabadságát, autonómiáját elvették – ma Vajdaság nem lehet az, ami történelmileg mindig is volt: többnemzetiségű és szabad. Vajdaság ma már egy puszta területi kategória, nincs valós politikai önállósága.

Azon Vajdaság, amely az egykori Jugoszlávián belül Szlovénia és Horvátország mellett a leggazdagabb térség volt, semmiféle beleszólással nem rendelkezik saját gazdaságába – az egykor gazdag tartomány Szerbián belül folyamatosan szegényedik el. Nem kérdéses:

Eltekintve attól a ténytől, hogy a magyar ma Vajdaság hat hivatalos nyelvének egyike, a helyi magyar közösség valójában egyáltalán nem profitál Orbán és Vučić jó kapcsolatából. Ma Vajdaság Budapest és Belgrád hatalmi játékaiban minden politikai jelentőségét elvesztette. Nagyon jó lenne, ha Budapest ne csak szavazatokat látna a helyi magyarokban, de Vajdaság tényleges autonómiáját is segítené. Ma a Budapesttől függő helyi magyar politikai elit teljesen kiegyezett a soviniszta, magyarellenes Szerb Haladó Párttal, az ő érdekeiket – és nem a magyarokét vagy Vajdaságét – szolgálják.

Ha Budapestnek tényleg fontos lenne a trianoni békeszerződés századik évfordulóján Vajdaság, akkor arra hívná fel a nemzetközi közösség figyelmét, hogy

miközben minden más tagköztársaság és autonóm tartomány (Koszovó 1988-ig Vajdasághoz hasonlóan autonóm tartomány volt Szerbián belül – a szerk.) kiválhatott, Vajdaság a mai napig Szerbia része – és Budapest az elmúlt harminc évben egyszer se vetette fel nemzetközi szinten, hogy Jugoszlávia szétesésekor miért kellett a Vajdaságnak Szerbiával maradnia. Az 1992-es londoni békekonferencián (Londonban a széteső Jugoszlávia kapcsán nemzetközi békekonferencia rendezte a nemzetközi jogi helyzetet, elismerve a kilépő tagállamokat például – a szerk.) nem lett visszaállítva Vajdaság azon autonómiája, amivel Tito uralma idén 1974-től 1988-ig rendelkezett.

Vučić bizonyosan nem fog Nagy-Szerbia-térképeket posztolni a Facebook-oldalán – de nem is kell, mert a tevékenysége és egész életrajza önmagáért beszél. Koszovó elvesztése után a nagyszerb álmokat Belgrád már csak Vajdaságban tudja megvalósítani – és nem is fogja vissza magát e téren. Hiába bizonyított mára, hogy a nagyszerb lázálmok miatt folytatott háborúskodás (a jugoszláv polgárháború a 1990-es években – a szerk.) a szerbek számára is csak szenvedést hozott, a nacionalizmust nem irtották ki Szerbiában, az a mai napig meghatározza gyakorlatilag az egész szerb politikai mezőnyt.

A szerb politikusok képmutatása, amivel nem hajlandóak szembenézni saját történelmi bűneikkel, a mai napig megfigyelhető. Miközben Jugoszlávia majd minden egykori országában a politikusok el tudtak már távolodni a polgárháborús időktől, Szerbiát ma is azon két párt határozza meg – a Radikálisokból kinőtt Haladó Párt és a miloševići Szocialista Párt –, amely a véres háborúért felelős: Szerbiát ma is azok uralják, akik szóval és tettel öltek.

Nemcsak Szerbiában, de egy másik volt jugoszláv tagköztársaságban, Horvátországban is Orbán Viktor nagyon jó kapcsolatokat ápol az ottani nacionalista jobboldallal. Nem véletlen, hogy Orbán revizionista provokációit Andrej Plenković horvát konzervatív kormányfő „félreértéseknek” tartja csak, és sohasem tiltakozott. Zoran Milanović jelenlegi horvát államfő meri csak felemelni a szavát Orbánnal szemben. Gordan Duhaček, horvát újságíró az Index.hr-en egyenesen azt állította, hogy Plenković „Horvátországot Orbán pulikutyájává” tette.

Ma Orbán persze nem a trianoni igazságtalanságot akarja orvosolni, hanem egyszerűen kismagyar érdekeitől vezéreltetve hatalma alá gyűjti az egykori nagymagyar területek azon autoriter politikusait, akik őrá hasonlítanak, akiknek szövetségére Brüsszelben számíthat.

– olyan horvát, szlovén vagy szerb nacionalistákkal közösen, akik helyben éppen a magyar kisebbségek ellenében dolgoznak. Orbán Viktor ennek a politikának világos győztese – a Vajdaságban is. Vajdaság azonban vesztese annak, hogy a térség nacionalistái összefogtak megint a feje felett.

Szerbből fordította Techet Péter. Olvasd vissza itt a vitasorozat többi cikkét!