Ezért nem augusztus 20-án kellene ünnepelni az államalapítást

Azon állam alapítását ünnepeljük, mely a társadalom 90 százalékát egy hatalmi elit uralma alá helyezte, vagy azét, amely mindenkit egyenjogú polgárnak tekintett? Ünnepeljük inkább az áprilisi törvényeket!

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Amikor a Szent István-i államalapítás kerül a közbeszéd fókuszába, a politikai elit tagjai előszeretettel ragadják ki az Imre herceghez írt intelmek soraiból azokat a részleteket, idézeteket és gondolatfoszlányokat, melyekre hivatkozva alá tudják támasztani igazukat, netán ellenségképet tudnak gyártani, vagy politikai ellenfeleiket tudják ellehetetleníteni.

Akárhogy is, hivatkozási pontként tekintenek rá – ők és az ország egésze is. Lényegében Szent Istvánnak olyan nagy kultusza van az országban – határon innen és túl –, hogy a politikai pártok jelentős része s a közélet minden zuga őt és tevékenységét, uralkodói működését méltatja. Politikusaink számára is ő jelenti a mércét – legalábbis szavakban –, mármint ami az ideális, erkölcsös vezető jellemét és a jó államvezetést illeti.

aki nélkül nem lenne az európai civilizáció része a magyarság. Valóban, István történelmi szerepe aligha elvitatható: tény, hogy sikeresen beintegrálta a magyarságot a formálódó európai civilizációba, mely kulturális, társadalmi téren valóban a hasznunkra vált; nem maradtunk meg az úzokhoz, besenyőkhöz, vojtjákokhoz, osztjákokhoz és egyéb, kezdetleges körülmények között élő nomád népekhez hasonlóan egy elmaradott, civilizálatlan, fokozatosan eltűnő csoportként. Ehelyett méltó tagjává váltunk annak az európai közösségnek, mely nemzeti fejlődésünk zálogává is vált.

Azonban joggal feltehetjük azt a kérdést is, hogy I. István tényleg olyan feddhetetlen uralkodója volt-e az országnak, aki jellemével és kormányzásával példaként szolgálhat a jelenkor politikai vezetői számára? Uralkodásának rossz elemeit, illetve a magyar állam megszervezésének konkrét áldozatait valóban elfeledheti az utókor csak azért, mert erős kötődésünk van iránta? S hogyha tovább fűzzük ezt a kérdést a mai ember kontextusában, túl a felvilágosodáson, a világháborúkon és a demokratikus átalakulásokon:

A Szent István-i államalapítás és az azt megelőző eseményekből álló folyamatok ugyanis arról tanúskodnak, hogy bár a magyar állam sikeresen megalakult, és a Kárpát-medence ura lett a magyarság István államszervező munkája nyomán, ennek az átalakulásnak számtalan áldozata volt. Egy borzasztóan véres, erőszakkal teli időszaka volt ez a magyar történelemnek. Mint az államok jelentős része, úgy a magyar állam is erőszakban fogant, nem elhanyagolható számú emberáldozattal, s ebből a szemszögből is érdemes feltárni az államalapítás körülményeit. Előtte ugyanis teljesen más volt az élet magyarföldön.

A magyar törzsszövetség népeit korántsem jellemezte annyira a társadalmi, vagyoni és jogi egyenlőtlenség, mint az államalapítást követő feudális rendben. Ennek oka leginkább az volt, hogy a halványan megnyilvánuló különbségeket elfedték a „szabad közemberek” által alkotott közösségek, melyek a közszabadság státusát élvezve jogot formáltak a mozgás, fegyverviselés, és gazdálkodás szabadságára. Minden közösség, illetve az ezt alkotó szabad egyén is szabadon rendelkezhetett javai felett, emellett a közügyeket érintő döntések meghozatalában is tevékenyen részt vehettek gazdagok és szegények, magas rangúak és egyszerű emberek egyaránt.

Ez a prosperáló és békés időszak a 10. század közepére, a kalandozások megszűntével véget ért. Ezt a közszabadok szisztematikus jogfosztása, és a törzsfők zsarnoki uralmának megszilárdulása követte: elkezdődött a magyar nép szenvedésekkel teli kálváriája. Az eleinte közszabadságot gyakorló, önkéntesen illetve vérségi alapokon szerveződő családias közösségek békés együttműködését felváltotta az autonóm közösségeket felszámoló hatalmi szervezet, mely az állami kényszerítés és a nyers erőszak eszközével hajtotta szolgaságba az alacsony titulust viselő, kevésbé vagyonos és befolyásos embereket.

Ezen eszközöktől természetesen István sem határolódott el.

Miután Géza fejedelem reálpolitikusi képességeinek jóvoltából államalkotó tényezővé tette az Árpád-törzset, István mint szuverén, felszentelt uralkodó a még fennmaradt, független, szórványban élő maradék törzsek felszámolásával vált egyeduralkodóvá az országban, s az ellenlábasok háttérbe szorítása után lett a Kárpát-medence egyedüli parancsolójává, hozzá hűséges katonai apparátusával együtt.

A magyar állam tehát a kisebb-nagyobb törzsek közötti véres háborúkban fogant, s bár István nem mint törzsfő, hanem mint a primogenitúra által hatalomra került európai uralkodó kormányozta az országot, de az tény, hogy Istvánról sehol sem beszélnénk, ha éppenséggel egy más törzs került volna ki az acsarkodásból győztesen.

A vérben fogant istváni államalapítás során sokezer törzset, illetve azok nemzetségeit és közösségeit kellett egytől-egyig felszámolni szabadságukkal, független működésükkel és békés együttműködésükkel együtt, annak érdekében, hogy betagozódjunk az akkor feudális európai civilizáció rendjébe. Az emberi sorstragédiák pedig tovább folytatódtak, amikor kiépült a feudális monarchia, a privilégiumokkal elhalmozott egyházszervezet, valamint a centralizált közigazgatás.

István és tanácsadó testülete, katonai apparátusa úgy építette fel a magyar államot, hogy annak kizárólag a földmonopóliumot birtokló monarcha, egy szűk arisztokrata réteg és a koronához hű klérus legyen a része.

István a közigazgatás megszervezése során egységes elvek szerint létrehozta a vármegyéket, élükre főispánságokat állítva, hogy ezáltal is kiterjessze hatalmát a területek fölött, miközben állami monopólium alá helyezte az eredetileg nemzetségi és törzsi közösségek által birtokolt földeket. Mindeközben pedig az egyházszervezet kiépülését olyan szigorú törvények és rendelkezések kísérték, melyek a vallási intolerancia jegyében legitimálták a fegyveres erőszakot az ellenállókkal, azaz a pogányokkal szemben. S miután István a pénzverés jogát is kizárólagossá tette a kormányzat számára, már semmi sem volt, ami megakadályozhatta volna őt hatalmának megszilárdulásában.

1021-re – miután Ajtonyt is legyőzte István – teljes fényében tündöklött a magyar királyság, az a nyugati mintákra alapozott feudális rend, mely végigkísérte a magyar történelmet a reformkorig és 1848-ig, amikor is a gyökeres változások bekövetkeztek.

Az istváni rend volt az, melyet nagyjaink gyökerestül fel akartak számolni, ugyanis csak így lehetett kieszközölni és végrehajtani azokat a reformintézkedéseket, melyek szükségesek voltak a polgári átalakuláshoz és a nemzet átalakításához.

Az egyház és az állam szoros összefonódásán alapuló monarchikus rendet; a földmonopóliumot birtokló, privilégiumokat élvező arisztokrácia dominanciáján alapuló feudalizmust; az állami kiváltságokban részesülő, s ezáltal a versenyt lehetetlenné tevő, helyzetelőnybe került céhszervezeteken – majd manufaktúrákon – alapuló monopolgazdaságot; a vallási felekezetekkel, más hitvallást valló ellenzéki szervezetekkel szembeni diszkriminációt; a milliós tömegeket magába foglaló jobbágyok jogfosztottságát; s végül, de nem utolsósorban az alkotmányosságot, törvényességet nélkülöző kizárólagos hatalomra épülő államot egytől egyig fel akarták számolni.

Annak a rendnek a szerves elemeiben látták a nemzet felemelkedésének akadályát, melyet István alapozott meg, s melyet utódai „fejlesztettek” tovább a rendiség, majd az abszolutizmus kiépítésével.

A reformkori rendi országgyűlések, és annak kiemelkedő alakjai – mint például Kossuth, Wesselényi, Deák, Batthyány – is kiálltak olyan polgári reformokért, mint a jobbágyfelszabadítás, a tőkés és szabad piaci gazdaság kereteit megszabó törvények, a szuverén nemzeti intézmények felállítása, a népképviselet és a közteherviselés. Mindezek antitézisét képezték annak a rendszernek, mely a jobbágyok millióit kitevő, alsóbbrendűnek titulált társadalmi réteg elnyomásán, a tőke és a piac szabadságát korlátozó monopolgazdaságon, az előjogokkal rendelkező nemesség képviseletén és a legszegényebb, legelnyomottabb jobbágyság adóztatás általi kizsákmányolásán alapult.

Természetesen joggal merülhet fel a kérdés, hogy a történelmi fejlődésünknek része volt a feudalizmus, és a feudalizmusban felemelt nemesi réteg eszközölte ki a reformkori majd ’48-as változásokat is. Azonban ha ezt tényként el is ismerjük, a törzsi/nemzetségi berendezkedés akár évszázadokkal korábban, jóval hamarabb elvezethette volna a magyarságot a jogegyenlőség, alkotmányosság mezsgyéjére, ugyanis a közszabadság státusát élvező közösségekben már megvoltak azok az elemek: gondoljunk a törzseket és nemzetségeket összetartó mély közösségi tudatra és az egyének büszke öntudatára, melyek a polgárosodás alapelveit vagyis a szolidaritást és a szabadságot már magukban hordozták.

Mindezt végiggondolva tegyük fel még egyszer a kérdést: biztosan egy olyan vérben és háborúban fogant, elnyomó, feudális államrend megalapítását kell ünnepelnünk, melyet az általunk ugyancsak nagyra tartott reformellenzék tervszerűen fel akart számolni a nemzet gazdagodása, gyarapodása, és prosperálása érdekében? Vagy inkább egy olyan magyar állam megalapítását kéne ünnepelnünk, mely a nép széles köreinek támogatásával, és a nemzet tagjainak univerzális érdekeit érvényesítve közmegegyezéssel, nemes értékek és eszmények által vezérelt öntudatos politikusok által jött létre?

és amelynek nemzetképe szerint csak a szolgasorba nem taszított, privilegizált nemesség volt a nemzet szerves tagja – vagy azon állam alapítását, mely minden egyes magyar embert egyenrangú és egyenjogú, szabad polgárnak tekintett?

A válasz számomra egyértelműen az utóbbi.

Egy olyan országnak, melynek bőven van még mit felmutatnia ahhoz, hogy méltó szereplőjévé váljon a civilizáció alakításának, egyértelműen a polgári, szabadságelvű hagyományait kellene inkább tisztelnie és ápolnia. Hiszen az már a felvilágosodás korától nyilvánvalóvá vált, hogy a modern, gazdag, civilizált középosztályt magába foglaló társadalom, az alkotmányosságot és a parlamentarizmust tiszteletben tartó államrend, a nemzet tagjait egy magasabb eszmény – a szabadság és a nemzet – alatt egyesítő nemzetállam, s az arra alapozott modern nemzeti identitás lehet a nemzet fejlődésének egyedüli záloga. A polgári és piaci szabadság mindig is jólétet, gyarapodást és prosperálást hozott a nemzeteknek mind kulturális, mind gazdasági, mind pedig társadalmi értelemben.

István hazánkat az európai civilizáció részévé tette.

Az április 11-én szentesített törvényeken alapuló, az első felelős magyar kormány által megalapított magyar állam volt azonban az, mely az alkotmányosság és a jogállamiság szellemében deklarálta az évenkénti országgyűlések megtartásának kötelességét, megalapozva ezzel a népképviseleti alapon történő választást és képviseleti rendszert s felszabadítva az évszázadokkal korábban szolgasorba taszított emberek millióit.

Április 11-e az államalapítás napja, hiszen ezen a napon történt az egyenjogúságon, vagyis az igazságosságon alapuló polgári rend intézményesítése.

A szerző diák. Olvasnál még Gyenge Dánieltől? Ide kattints! Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!