Amikor a nemzetiségi kérdés betette a lábát a Habsburg Birodalomba

2020.08.17. 07:07

Volt ebben a térségben egyszer már valami, ami nagyon hasonlított a mai Európai Unióra. De ahogy erősödött a nép mágikus fogalma, úgy erősödött az elzárkózás. Ezért rohant a populista értelmiség is ujjongva az első világháborúba, mert addigra a liberális már szitokszó lett. Răzvan Pârâianu román történész az Azonnalin!

Amikor a nemzetiségi kérdés betette a lábát a Habsburg Birodalomba

Ahhoz, hogy megértsük Közép-Európát, meg kell ismernünk, miként látnak minket szomszédaink. Az Azonnali ezért a szomszédos országokból kért fel vendégszerzőket, hogy a trianoni békeszerződés századik évfordulóján mondják el saját (és talán országuk) Magyarország-képét. Ezúttal Răzvan Pârâianu, bukaresti történész, a marosvásárhelyi George Emil Palade Egyetem oktatója mondja el véleményét.

 

+ + +

Mondhatjuk, hogy a történelem nemcsak a múlt, hanem a jelen reprezentációja is. Száz év múlva az általunk írottak az akkoriaknak sokkal többet fognak mondani rólunk, mint magáról a múltról. Ahogy Edward Gibbont vagy Jacob Burkhardtot olvasva is inkább a felvilágosodás vagy a 19. század történetképéről tudunk meg többet, mintsem a Római Birodalom bukásáról vagy a reneszánszról. Egy ilyen kijelentés

nyilvánvalóan bosszantani fogja azokat, akik még mindig arra hajlamosak, hogy a nagybetűs Igazság nevében irányítsák a múltról való elbeszélést. Romániában ennek hosszú hagyománya van;

például a Román Kommunista Párt szükségesnek tartotta, hogy 1974-es programjának preambulumában Románia rövid történelmi vázlatát is szerepeltesse. Mivel hivatalos okirat volt, ezért bármely nyilvános bírálata negatív következményekkel járhatott. Még ma is vannak hasonló tendenciák, amelyek hangoztatják: létre kell hozni az Igazságot kutató intézeteket. Ezeket mostanában az a nacionalizmus jeleníti meg, amely látszólag nem ért egyet a kommunizmus alatt történt történelemhamisítással.

Ez a totalitárius éthosz képezi a múlt megismerésének első cenzúráját, és ahhoz hogy közelebb jussunk a múlt megismeréshez, felül kell emelkednünk ezen.

Az első világháború végi események értelmezése képezi a történeti megismerést gátló második cenzúrát. Léteznek olyan pillanatok a történelemben, amikor néhány nap, hét vagy hónap alatt egész emberöltőnyi esemény zsúfolódik össze. Ezek azok a pillanatok, amikor nagyon nehéz visszaemlékezni arra, hogy mi történt pár perccel korábban. Az első világháború vége ilyen volt. Legelőször is óriási emberi veszteség, amelyről a háború alatti cenzúra miatt a társadalom csak ekkor szerzett tudomást. Aztán ott volt a nagy birodalmak összeomlásának és a kisebb államok, utódállamok alakulásának érzése is.

1918 Románia számára katartikus év volt, amikor elfelejtették a háború összes kudarcát.

A korrupciót, a szélhámosságot, a nepotizmust, a butaságot, a gyávaságot, az opportunizmust, a tétlenséget és az akkori szereplők többi hátrányos tulajdonságait hirtelen elfeledték; 1918. december 1-je (ekkor történt, hogy a gyulafehérvári román nemzetgyűlésen az erdélyi románok kimondták, hogy a Magyarországhoz tartozó területek feltétel nélkül egyesüljenek Romániával – a szerk.) olyan időpont lett, amely egy másik decemberi dátummal, 1989. december 22-vel (a Ceaușescu-rendszer elleni temesvári forradalom országossá válásával – a szerk.) hasonlítható össze. Ezzel ellentétben Magyarországnak 1918. december 1-je traumatikus pillanat volt: az, ami lehetetlennek tűnt, megtörtént. Nagyon nehéz egy olyan pillanaton túllépni, amely totálisan megváltoztatja a dolgok és a cselekedetek jelentőségét.

Az akkori események értelmezésének változását ideológiai és intézményi akadály is hátráltatta. Az egyik ilyen akadály a történelem marxista-leninista periodizálása volt. Ez az irányzat, amely a történelmet korszakokra osztotta fel, vagyis elválasztotta az újkori történelmet a jelenkori történelemtől. Ezt a merev szemléletet a személyes lojalitásokon alapuló, hierarchikus kapcsolatok, valamint vékony professzionalizáció által jellemzett történelemkutató intézetek és intézmények erőszakolták rá a tudományosságra. Így képeztek egy sor újkori és jelenkori történelemmel foglalkozó szakembert, akik nem lépik át saját szakmájuk határait.

Például a 19. század végén született és a 20. század közepéig élt személyek történetét mintha kettős személyiség jellemezné. Talán Octavian Goga esete a legszembeötlőbb: 1918 előtt költő és nemzeti hős, 1918 után a szélsőjobboldal prominens figurája volt.

A kommunista rezsim első évtizedében kialakított, a történelmet ideológiai alapon felosztó szemlélet egyik következménye az volt, hogy sokáig nem értették meg a szélsőjobb két világháború közötti gyökereit. Azt belle époque-ként (aranykorként) látták; művészi, kulturális és nemzeti virágzással. A politikai, társadalmi és etno-nemzeti radikalizmus felbukkanó tüneteit pedig nem kötötték össze a világháborút követő mozgalmakkal.

Ismert tény, hogy a Vörös Hadsereg segítségével létrehozott kelet-európai államok az antifasizmust a politikai ellenfeleikkel, vagy nem egyszer csak a vonakodó csoportokkal szemben használták fel, anélkül hogy foglalkoztak volna azzal, mi is az a fasizmus, ami ellen meghatározzák magukat. Ma azt is ismerjük, hogy a szélsőjobboldali mozgalmak gyökerei jóval a 19. századra nyúlnak vissza, azonban hosszú időnek kell eltelni, hogy olyan országokban, ahol a populizmus szelleme kísért, megérthessük ezeket a mozgalmakat.

Jól emlékszem, hogy a kilencvenes években egy professzor a Habsburg Birodalom szétesését azzal magyarázta, hogy „a nemzeti gondolat betette a lábát”. Logikus gondolatnak tűnt, a nemzeti gondolat a népek tudatos cselekvésével a nemzetállamok létrehozásához vezetett; és ez azért történhetett meg, mert ugyebár a nép volt az, aki a történelmet csinálta. Akkor többen is felvetettünk olyan műveket (Claudio Magrist, Carl Schorskét és Jacques le Riedert például), amelyek éppen beszivárogtak Romániába.

Múlt az idő, és páran a CEU-ra kerültünk, és ott tanulhattunk, megismertünk új professzorokat, olyan könyvtárhoz jutottunk, amiről korábban álmodni sem mertünk. Egész Kelet- és Közép-Európából voltak kollégáink, szocializálódhattunk velük, és közös projekteken dolgozhattunk. Mindezt pedig Budapest elbűvölő környezetében. Valahogy

ironikus, ha most visszaemlékszem arra a Magyarországra, amely sokkal liberálisabb volt a Romániában még a kilencvenes években is kísértő, nyolcvanas évekből itt maradt nacionálkommunizmushoz képest.

Ezek voltak azon évek, amikor virágzott a nacionalizmuskutatás; amikor a közép-európai országok sokkal felkészültebbnek tűntek nálunk a NATO- és EU-csatlakozásra. Szerbiában még háború dúlt. Romániában meg bányászjárások voltak, a Nagy-Románia Párt elnökjelöltje bejutott az államelnökválasztások második fordulójába, és 1999-ben kitört az úgynevezett tankönyvbotrány is (a nacionalista kánont még mindig őrző Román Akadémia kiakadt azon kolozsvári egyetemi tanárokra, akik olyan gimnáziumi tankönyvet szerkesztettek, amely szerintük nem hangsúlyozta eléggé a dicső román múltat – a szerk.), amely zsigeri reakció volt azokra a reformokra, amelyeket az Európai Uniós csatlakozás előírt.

Ez csak néhány elem arra, hogy emlékeztessem magam arra, amikor

úgy tűnt: Budapesten távol vagyok az elszabadult világtól; a tolerancia és a liberalizmus világában, egy nyílt társadalomban élek.

Távol az országomtól, idegenben a barátaimmal az otthoni eseményeket aggodalommal figyeltük. A közéletben olyan populizmust láttunk, amelyen majdnem minden közéleti szereplő osztozott – tanulmányaim is ezen populizmus tanulmányozásához járultak hozzá. Nem hiába válaszottam Octavian Gogát (költő, politikus, 1937-38-ban román miniszterelnök – a szerk.) doktori disszertációm témájául: Goga részt vett a századfordulós Budapest politikai küzdelmeiben, így jó eszköznek bizonyult, hogy megértsem az akkori populizmus belső dinamikáját. És aztán végigkísérve Goga utókori megítélését, eljuthattam azokhoz a jelenkori elemzőkhöz, akik hamisan ugyanazt a nemzeti küzdelmi diskurzust használják, mint Goga tette anno.

Ez az egész mese hozzájárult ahhoz, hogy megértsem az irodalom és a politika közötti kapcsolatot, a radikális politikai és az irodalmi mesék kapcsolatát. Vagy azt, miért elengedhetetlen a figuratív nyelv a kirekesztés és a gyűlöletdiskurzus kifejezéséhez, legyen az antiszemita, xenofób vagy rendszerellenes. Az akkori román politikai és intézményi életet akkor még ilyen szerzők töltötték meg, és olyan antieurópai szólamokat használtak, amelyeket – mint mondották ők – a román kultúra hagyományának tartottak.

Ezek a véleményvezérek (és sokan mások is) át voltak (és vannak még mindig) hatva egyfajta kulturális hagyománnyal. Ez a kultúra pedig a kommunizmus évei alatt létrejött irodalmi kánonon alapszik, azon a kánonon, amikor a román irodalmat nacionalista-haladó módon újraértelmezték. Ez azzal járt, hogy ezt a kultúrát múzeumi kultúrává tették, és kasztrálták napi politikai dimenziójától annak érdekében, hogy a legkönnyebben integrálható legyen a kommunizmus etnonacionalista kánonjába. Tartalmazott és tartalmaz ez egy jó adag populizmust is, főleg azért, mert a szocialista populizmus volt az az eszköz, amellyel ezt azt irodalmat visszaszerezték. Ezért van az, hogy a mai szerzők esetében a populizmus egyenlő a demagógiával.

Annak ellenére hogy ma már klasszikus és nem klasszikus munkákat is szült a 19. század végi társadalmi és kulturális nyilvánosság, mégis már akkortól ignorálták a populizmus historiográfiáját. Gyakorlatilag a korabeli sajtó egy teljes szöveggyűjteményt jelent, amelyet szintén ignorálnak. Egyrészt a történészek nem foglalkoznak vele, mondván: az irodalom. Másrészt az irodalomkritikusok megkerülik, mondván: az politika, így nem az ő szakterületük. Elég ha csak Barbu Delavrancea-ra gondolunk (19. századi román népi költő – a szerk.), aki rendkívül aktív volt nemcsak Románia parlamentjében, hanem számos újság lapjain is, anélkül, hogy ez a tevékenysége ma ismert lenne. Csak ekkor tudatosul bennünk

a kommunista cenzúra által hagyott üres tér, amely meghatározta a román kulturális kánont.

Ezt az örökséget pedig még mindig nehéz hasznosítani, mert az örökség kezelése még mindig a sztálinista periódusból hátramaradt szigorú szabályokat követő, a kutatást bénító intézetek kezében vannak. Ez a harmadik cenzúra is gátolja a múlt jobb megismerését.

 

Hat éve a bécsi akadémián egy első világháborús tematikájú konferencián Helmut Rumpler (osztrák történész, főleg a Habsburg Monarchia nemzetiségi politikájának kutatója – a szerk.) azt mondta, hogy

 

ha a történészek meg akarják ismerni az első világháború kitörésének az okait, akkor nem a levéltárban kell keressék azokat.

 

Valóban: nem a levéltárban kapunk választ arra, hogy sokmillió ember Londonban vagy Bukarestben a világháború kitörésének pillanatában miért tobzódott a hirtelen öröm érzésében. Nem a levéltárban kapunk választ arra a kollektív szellemre sem, amelyről később kiderült, hogy a modern világ öngyilkosságának egyik módja volt. Nem a levéltárban találjuk meg az antimodern Weltanschauungot (B. Behrendt) sem.

 

Nem meglepő módon az első világháborút a népek háborújának tartják. Nem abban az értelemben, hogy a tömegek formálják a történelmet, hanem abban az értelemben, hogy a nép fogalma egyre inkább hangsúlyosabbá vált a nemzeti identitások kifejeződésében.

 

Ezt az európai gondolkodást pillanatnyilag elvakította a porosz siker, amely létrehozta a Német Birodalmat, legyőzte Franciaországot, és büszkén hirdette: Ein Reich, ein Volk, ein Gott. De ez sokkal több volt ennél, mert hozzájárult a populista ellenzéki formációk létrejöttéhez is. Leginkább Ausztriában, ahol Schönerer pángermán vagy Lueger keresztényszociális mozgalma is egyre inkább eltömegesedett. Kialakult az a gondolkodás amely a nép messianisztikus sorsát, illetve a nemzet fejlődését a birodalmi közigazgatással kívánta leginkább szolgálni.

 

Ez a gondolkodás végül nem hozott mást, minthogy hozzájárult annak a világnak a szétomlásához, amelyet avant la lettre Európai Uniónak tartottak. A nép túléléséért folytatott jelszó alatt a liberalizmus, a tolerancia, a polgáriasodás, a kozmopolitizimus, a modernség és maga a ráció is gyűlöltté vált, és hozzájárult ahhoz, hogy a szimbolikus nép végül egyre izoláltabb, egyre primitívebb, egyre egyedibb és egyre magányosabb lett. Végül csak a saját maga által kreált valóságban mozgott.

 

Az 1867-es kiegyezés az ausztriai pángermanisták szemében állandó szálkának számított. Nem csak azért, mert a liberálisok találmánya lett volna, hanem mert állandóan emlékeztetett Ausztria Poroszországtól elszenvedett vereségére. Lépésről lépésre

 

a magyar állam két tűz közé került. Egyrészt a nagynémet nacionalisták, másrészt a többi nemzetiség részéről.

 

A románok (és leginkább a Bécsben tanuló fiatalság, kulturális szervezetükkel, a România Junăval) nagyon aktívak voltak ebben a tekintetben. Már 1871-ben Putnán tartottak egy rendezvényt, amelyen nemcsak az ortodox kolostor 400 éves alapítását ünnepelték, hanem egyben pánromán kongresszust is tartottak, ahol kifejezték a célt: Mihai Eminescu (román nemzeti költő, lényegében az ő Petőfijük – a szerk.) nyomán „az organikus fejlődés magját” kell elvetni.

 

És valóban, a magvak kikeltek. A kongresszus egyik határozata 1884-ben öltött testet, amikor létrejött a Tribuna, az első újság, amely az összes román egyesüléséért fejtette ki tevékenységét. Ugyancsak a România Jună-körből származott Aurel C. Popovici is, a korabeli román nacionalizmus egyik legradikálisabb gondolkodója, a Replici híres szerzője, a Nagy Ausztriai Egyesült Államok-terv kidolgozója, majd később a Sămănătorul folyóirat szerkesztője. Azaz ahogyan Carl Schorske fogalmazott: a nyilvános közbeszédben egy teljesen

 

újfajta hang jelent meg. A hangsúlyt a hagyományra, a kultúrára, a parasztra, egy szóval: a népre helyezték, és a nép tulajdonságainak a megőrzését propagálták.

 

Ezzel párhuzamosan eme gondolkodás harcolt az idegen, a betelpült, a tanult, a liberális, a polgári elitek ellen. Az egész „irodalmi küzdelem” (Nicolae Iorga) néven indult, később viszont a politikai térfélen folytatódott. Végső soron mind Berlinben, Bécsben, Párizsban vagy Firenzében ugyanaz a populista mozgalom forgatta fel a közhangulatot.

 

A 19. század végi magyar elitek nemcsak a német és a többi nemzetiség nacionalizmusa közé szorultak, hanem őket is áthatotta ez az anitliberális populista éthosz. Tisza István, miután 1905-ben elveszítette a választásokat, feloszlatta a Szabadelvű Pártot. A választásokon győztes koalíció a névleg az 1848-as forradalomra utaló nacionalista pártok koalíciója volt, ennek azonban vajmi kevés köze volt a névadóhoz.

 

Ekkorra a liberálisok már a nép ellenségének számítottak.

 

A liberálisok voltak azok, akik a Monarchián belüli elsőbbségi versenybe belerángatták Budapestet, és a kormányzásuk alatt a főváros még New Yorkkal (vagy bármely más dinamikusan fejlődő nagyvárossal) felvehette a versenyt.

 

A nép csodálata azonban erősebbnek bizonyult. Bizonyosan mágia volt az egész, egy olyan olyan vágyvezérelt világ képe, ahol a nép önmagában, külső hatások nélkül fejlődhet. A tudalatti olyan tartománya ez, ahol a nép nem ismert sem időt, sem határt, sem gátat. Egy délibáb (W. Johnston) volt, amelyben egy birodalom egyben nemzetállam is lehetett.

 

A milleniumi ünnepségek már ennek a délibábnak voltak a reprezentációi, bizonyítékai. Annak, hogy Európában a populizmus bárhol képes áldozatokat szedni. Azonban nemcsak a nemzetiségi populizmus, hanem a társadalmi populizmus is ásta a birodalom alapjait.

 

A mozgalmak és ideológiák nehezen szétválasztható halmaza létezett, amely a teljes politikai életet lefedte. Az okkultizmustól és spiritizmustól kezdve az ezotérián át a teozófiáig, az újpogányságig, a naturalizmusig, a pacifizmusig, a szimbolizmusig, a historizmusig, az antiszemitizmusig, a tradicionalizmusig, a rasszizmusig, a kulturális konzervativizmusig, a poporanizmusig (ez a román népi gondolat – a szerk.) és szocializmusig bezárólag. Mindenki kereste a modern ember társadalmi, kulturális, spirituális reformjának a módszerét,

 

mindenki megrögzötten kereste a világ átalakításának receptjét.

 

És mindezek a csoportok ujjongva üdvözölték annak a világháborúnak a kitörését, amely végül az emberiség egyik legnagyobb mészárszéke lett.

 

Ebben a lelkesedésben keresendő a Monarchia, sőt egész Európa bukása.

 

Végül is a várva várt változás eljött, csak nem mindegy, hogy milyen árral.

 

Nemrég fejeztem be Varga Attilával közösen Marius Turda: A faj szent háborúja. Eugenika és nemzetvédelem Magyarországon című kötetének románra fordítását, amely remekül dokumentálja a magyar eugenikát. Az eugenika a 20. század elején már intézményesült mozgalom volt, a városi proletárság valós nyomorúságából táplálkozott.

 

A szociális oldala azonban hamar átváltozott a nép degenerálódásától való félelemmé, és nem utolsósorban a mozgalmat undorral töltötte el a kulturális modernizmus dekadenciája is. A tudósok az orvosi, kulturális és társadalmi  problémákat előszeretettel alakították át biológiaivá, így a mozgalom fő céljává a nép faj szerinti tulajdonságainak a megőrzése, sőt a népnek a saját túléléséért folytatott küzdelme vált. A tudósok sikeresen rávették a kormányzatot, hogy az vegyen részt a faj bukását megelőzendő szent háborúban. Tehették ezt leginkább azért, mert a világháború hatalmas áldozatai cáfolhatatlan bizonyítékként szolgáltak a dekadenciára. Az eugenika hatása a magyar gondolkodásra tanulságos, amely azzal csúcsosodik, hogy a magyar békeküldöttség még eugenikus érveket is alkalmazott a Párizs környéki békekonferencián.

 

Amire leginkább emlékezni kell: az eugenika volt a leginkább látványos kísérlet arra, hogy a „nép nevében” érvvel rávegyek az állami szerveket az elmaradhatatlan orvosi, egészségügyi és társadalmi reformokra. Azonban ez nemcsak az első tudományág volt, amely ezzel kísérletezett. Előtte is több tudományterület – emlékezzünk most csak a népi pszichológiára – próbálkozott ezzel. A mozgalom az emberiségnek a ráció egyetemességére adott reakciójából nőtt ki, amely végül csak felhasználta a nép, a népi szellem fogalmait.

 

A 19. század gondolkodóit végig izgatta az az eszme, hogy nemzeti közösségek számára létezik egy cél, egy alap. Ezt valamikor régen a kollektív szellem ködében, vagy újabban a nemzet tulajdonságainak statisztikai összehasonlításával élve keresték. Végül is ez az eszme képezte azoknak a radikális társadalmi reformoknak és szélsőséges mozgalmaknak a táptalaját, amelyek végül lerombolták az utókor által la Belle Époquenak elnevezett korszakot.

 

Valahogyan a Habsburg Birodalom is azért omlott végül össze, mert a nemzetiségi kérdés betette oda a lábát.

 

Románból fordította Antal Róbert-István. A szöveg a 2016. szeptember 15-én a bukaresti Balassi Intézetben elmondott „Magyar és román nemzetéptő aspirációk az első világháború alatt” című előadás elemeire épült.

 

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek