+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Istrate Dominik
2020. augusztus 11. kedd, 11:15
A Lukasenka-rezsim sorsa végső soron nemcsak az elmúlt 26 évben példátlan demokráciapárti tüntetéseken, hanem az országot lényegében irányító biztonsági eliteken is múlik. A belarusz demokráciával hosszabb távon Moszkva húzná a rövidebbet, míg a Nyugat évek munkáját teheti tönkre egy szigorú szankciós rendszerrel. Mindeközben a rendszer csendben Kína felé fordulhat, ha hatalomban marad.

Mi miért Belaruszt írunk Fehérorország helyett? Ezért.

 

Ahogy arra széles körben számítani lehetett, meglepetések nélkül ért véget az augusztus 9-i belarusz elnökválasztás: a korábbi „választásokhoz” hasonlóan Aljakszandr Lukasenka regnáló elnök „óriási részvétel mellett” és „tetemes fölénnyel” győzedelmeskedett ellenzéki kihívói felett – mindezt természetesen nyilvánvaló és tömeges választási csalásoknak köszönhetően. Lukasenka hivatalos győzelme legalább annyira borítékolható volt, amennyire az, hogy tömegtüntetések kezdődnek a választás éjszakáján, ha Szvjatlana Cihanouszkaja, aki férje, az elllenzéki vlogger Szjarhej Cihanouszki helyett indult el, rosszabb eredményt kap a hatóságoktól, mint amekkorát vélhetően valójában szerzett.

 

A belarusz elnök a voksolást megelőzően a legkevésbé sem titkolta, hogy amennyiben megkérdőjelezik a karhatalom által közzétett eredményeket, a tüntetőknek a belarusz belbiztonság gyorsreagálású erőivel kell szembenéznie, amely meg is történt: az augusztus 10-re virradó tüntetéseket gyakorlatilag vérbe fojtották és több mint háromezer embert tartóztattak le a karhatalom erői. A hétfő éjjel folyamán még ennél is súlyosabb összecsapásokra került sor, a tüntetések pedig minden bizonnyal folytatódnak,

 

a minszki tüntetők barikádjai hosszabb távú ellenállást vetítenek előre.

 

Hogy végső soron milyen irányt vesznek a belarusz események, egyelőre nem tudni, ugyanakkor az bizonyos, hogy a belarusz diktátor 26 éves (rém)uralmának legnagyobb kihívásával áll szemben, a következő egy hónap belföldi és külföldi eseményei pedig sok-sok évre meghatározhatják az ország jövőjét.

 

1. Hatalomváltásra csak a belbiztonsági elit támogatásával kerülhet sor

 

A Cihanouszkaja-kampány választás utáni stratégiája egyelőre a békére felszólító üzenetekre koncentrálódik. A választásokat követően az összellenzéki jelölt – független exit poll adatokra és saját kampányának információira hivatkozva – szembement a belarusz Központi Választási Bizottság (CIK) eredményeivel: saját magát kiáltotta ki az elnökválasztás győztesének, felszólította Lukasenkát, hogy állítsa le a karhatalmi erőszakot és kezdjenek tárgyalásokat a hatalom békés átadásáról, majd stábjának néhány tagjával a szavazatok újraszámolását követelve ment a CIK épületébe, ahol egy gyanús körülmények között lefolytatott beszélgetést követően ismeretlen helyre, majd Litvániába távozott.

 

CIHANOUSZKAJA EGY KAMPÁNYRENDEZVÉNYEN SZÓNOKOL

 

Cihanouszkaja a minszki tüntetéseken sem vett részt – helyesen arra a következtetésre jutva, hogy ha így tenne, a hatóságok letartóztatnák, sőt, erőteljesebben léphetnek fel a tüntetőkkel szemben. Míg az ellenzék szimbolikus vezetője egyelőre a háttérben marad, a Lukasenka-kritikus tömegek a legkevésbé sem. A társadalom rendkívüli mértékű önszerveződésről tett tanúbizonyságot az elmúlt két napban: több, mint 30 belarusz városban voltak tüntetések, köztük több olyan helyen is, ahol sohasem került még sor kormányellenes demonstrációra. Ez javarészt annak is köszönhető, hogy

 

a demonstrációk inkább Lukasenka rendszere ellen, semmint feltétlenül Cihanouszkaja mellett szólnak.

 

Az egyesült belarusz ellenzék geopolitikailag semleges üzenetei alapján az eddigi események sokak számára a 2018-as örmény „bársonyos forradalmat” idézhetik. A dél-kaukázusi országban 2018 áprilisában, egy két hétig tartó tüntetéshullám következtében dőlt meg az országot akkor 10 éve irányító Szerzs Szargszján államfő vezette autokratikus rendszer, amelynek bukását – az Örményországban akkor óriási méreteket öltő állami korrupció mellett – egy korábbi (és szintén elcsalt) alkotmányos népszavazás elleni tiltakozás idézett elő, egy olyan kormányt juttatva hatalomra viszonylag békés úton, amely alapvetően nem kérdőjelezte meg az Oroszországgal való politikai és katonai kapcsolatok primátusát. Moszkva napjainkban is Jereván első számú katonai szövetségese.

 

Ugyan a belarusz ellenzék hasonlóan viszonyul Oroszországhoz, a következő napokban két okból kifolyólag sem számíthatunk hasonló eseménysorokra. Egyrészt, míg Jerevánban viszonylag rövid időn belül átállt a hadsereg a tüntetők oldalára, addig a szilovikok – vagyis a Belaruszt a gyakorlatban irányító belbiztonsági és katonai elit – vélhetően kitartanak az elnök mellett. Természetesen figyelemre méltó, hogy Valerij Capkala volt diplomata és Viktar Babarika, a Belgazprombank volt vezetője személyében két olyan kihívója is volt az elnöknek, akik a „rendszerből” álltak át az ellenzékhez, a Lukasenka felé elkötelezett hatalmi elitben viszont nem mutatkozik egyelőre szélesebb törés, mindazonáltal persze nem zárható ki, hogy ez végső soron megtörténik, ha eszkalálódnak az események.

 

Másrészt pedig a tüntetések hatására hamarosan minden bizonnyal összeül a belarusz belbiztonsági és katonai vezetőket tömörítő biztonsági tanács, amely rendkívüli állapotot és kijárási tilalmat vezethet be. Amennyiben ez megtörténik, a legvalószínűbb forgatókönyv szerint erőszakos konfrontációkra kerül sor a tüntető tömegek, illetve a belarusz KGB-vel és a hadsereggel kiegészített belbiztonság között, melyekből az utóbbi kerül ki győztesen.

 

A demokratikus ellenállás egy másik lehetséges formája a tüntetők által meghirdetett országos sztrájk, azonban kétséges, hogy mennyire hajlandó erre a nép egy olyan országban, ahol az alkalmazottak kétharmada állami cégeknél dolgozik.

 

2. A Kreml befolyása erősödhet

 

A rezsim sorsa persze nagyban függ a nemzetközi támogatástól. A legfontosabb szereplő ebből a szempontból Moszkva. A kelet-ukrajnai háború 2014-es kitörése óta fokozatosan vált feszültebbé Moszkva és Minszk viszonya. A Kreml politikai nyomásgyakorlási eszközök – az „integrációs ultimátum” és Belarusz szuverenitásának részleges megkérdőjelezése – útján igyekezett megszilárdítani a Lukasenka-rezsim feletti pozícióit, a belarusz államfő pedig – országának szuverenitását és nem mellesleg saját diktatórikus hatalmát féltve – a tőle megszokott Kelet-Nyugat egyensúlypolitika részeként próbált mérsékelten közeledni az euroatlanti közösséghez.

 

A politikai feszültségek alapját az orosz vezetés azon félelme adja, hogy Belarusz – az EU-hoz való földrajzi és kulturális közelsége, valamint a belarusz társadalmi elégedetlenség hatására – Ukrajna mintájára az euroatlanti integráció útjára léphet.

 

Míg Lukasenka nyugati kapcsolatépítési törekvései meglehetősen korlátozottak és a belarusz államfő politikai túlélését a Moszkva és Minszk közötti, rendkívül szoros katonai és gazdasági szövetség adja, addig egy demokratikus berendezkedésű Belarusz még akkor is sokkal nyitottabb volna az EU-val és az USA-val való gazdasági és (mérsékelt) politikai kapcsolatok építésére, ha a most éppen megerősödött belarusz ellenzék egyetlen prominens szereplője sem vonta kétségbe Oroszország jelentőségét.

 

Moszkva ezen hozzáállásán érdemben semmit sem változtatott a mindezidáig példátlan módon Oroszországot célzó belarusz provokációs vád, a Wagner-ügy, amelyet részben szintén megerősít, hogy Vlagyimir Putyin rögtön gratulált Lukasenka „győzelméhez”. A Kreml számára tehát az ideális végeredmény egy, a belarusz rendszerbe szervesen beépült orosz belbiztonsági szervek segítségének köszönhetően is fennmaradó, de meggyengült Lukasenka-rezsim, amely készséggel elfogadja Moszkva további igényeit a szorosabb, elsősorban gazdasági integráció iránt. Mindazonáltal a hosszú évek óta példátlan társadalmi elégedetlenség nyomán Moszkvában minden bizonnyal mérlegelik az alternatív forgatókönyveket, mivel

 

ha a 65 éves Lukasenka ki is tölti hatodik elnöki ciklusát, az minden bizonnyal az utolsó lesz.

 

KÖZÖS GYÜMÖLCSÖZÉS 2019 NYARÁN ENOMALI RAHMON TÁDZSIK ELNÖKKEL ÉS VLAGYIMIR PUTYINNAL, A HÁZIGAZDA LUKASENKA. FOTÓ: KREML

 

3. Európának ellentmondásos helyzetből kell lépnie, de lépni fog

 

Az elnökválasztási kampányban történt atrocitások, Capkala, Babarika, Cihanouszki és társaik bebörtönzése, valamint a tömeges letartóztatások kapcsán tudható volt, hogy a belarusz belpolitikai helyzet már akkor meghaladta az európai közösség ingerküszöbét, a tüntetések véres leverése miatt pedig borítékolható, hogy az EU 2010 után ismét szankciókat fog kivetni Belarusz ellen (a szankciók jelentős részét a 2015-ben kezdődött enyhülés következtében visszavonták).

 

Feltűnő volt emellett, hogy az uniós vezetők, köztük Borrell, Von der Leyen és a magyar kormányfő által jelölt bővítési biztos, Várhelyi Olivér is jóval támogatóbb nyilatkozatokat tettek a tüntetők irányába, és

 

jobban elítélték a Lukasenka-rezsim által alkalmazott erőszakot, mint az Egyesült Államok.

 

Egy újbóli uniós szankciós rezsim az európai blokk számára kétélű fegyver, mivel függően attól, hogy milyen korlátozásokat vezetnek be, még a jelenleginél is jobban kiszolgáltathatják a társadalmat a karhatalmi repressziónak, növelhetik a Kreml Belarusz feletti befolyását, továbbá gyengíthetik a koronavírus-helyzet és a hosszú évek óta elmaradt reformok miatt egyébként is válságos helyzetben lévő belarusz gazdaságot.

 

Mindazonáltal az EU természetesen nem teheti meg, hogy nem áll ki a belarusz civil szféra, valamint a demokratikus szabadságjogokért tüntető és Európára egyébként is szimpátiával tekintő tömegek mellett. Olyan korlátozásokra lenne szükség, amelyek elsősorban Lukasenkát és körét célozzák, továbbá meghagyják a belarusz-európai együttműködés, a Keleti Partnerség eddig elért eredményeit.

 

Az Unió egészének álláspontja szempontjából nem lesz meghatározó az Orbán-kormány álláspontja, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy miközben uniós országok sora, köztük Lengyelország, elítélte a belarusz hatalmi repressziót, addig a magyar kormány – vélhetően a külügy téves helyzetértékelésének köszönhetően – júniusban lényegében támogatásáról biztosította a Lukasenka-rezsimet, segítve ezzel az elnök kampányát, most pedig kínosan hallgat.

 

ORBÁN VIKTOR LUKASENKA FALRA KIHELYEZETT FOTÓIT NÉZEGETI MINSZKI LÁTOGATÁSÁN, AMIRŐL RENGETEG FOTÓ NÉZHETŐ MEG A MINISZTERELNÖK FACEBOOK-OLDALÁN.

 

4. Lukasenka Kína felé fordulhat, de ez nem menti meg Putyintól

 

A Moszkvával kialakult bizalmi válság és a demokratikus ellenzék elnyomása miatt rövid távon a belarusz államfő mind Nyugatról, mind Keletről nézve politikai és gazdasági kihívások sorával néz szembe, ugyanakkor a Lukasenka-féle egyensúlypolitika nem csupán a Nyugatra és Oroszországra korlátozódik. Belarusz az elmúlt években fokozatosan igyekezett bővíteni gazdasági kapcsolatait Kínával: 2010 és 2020 között jelentősen nőttek a kínai befektetések, Peking kiemelten támogatta a helyi technológiai beruházásokat és 2019 végén a Kínai Fejlesztési Bank azután adott egy 500 millió dolláros hitelt Minszknek, hogy Oroszország politikai okok miatt utasította el a belarusz hitelkérelmet.

 

Több más autoriter vezető mellett Hszi Csin-ping is elsők között köszöntötte az újraválasztott elnököt, így

 

nem kizárt, hogy amennyiben Lukasenka hatalomban marad, a Moszkvától való távolságtartást kínai segítséggel próbálja majd meg kieszközölni.

 

Mindazonáltal kérdés, hogy az Oroszországgal egyébként több fronton is szövetséges kínai vezetés lesz-e annyira érdekelt a jövőben is Belaruszban, mint amennyire Moszkva, melynek helyét – az évtizedes gazdasági és energiaipari interdependenciák miatt – Peking egyébként sem volna képes átvenni. A kétoldalú gazdasági kapcsolatok továbbá, habár eredményeztek olyan sikeres beruházásokat, mint a zászlóshajó-projektnek tekintett Nagy Kő Ipari Park, javarészt kiaknázatlanok.

 

A szerző a Political Capital külpolitikai elemzője.

 

CÍMLAPFOTÓ: Tut.by

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A járvány miatt nem közlekedő reptéri járatra árult 900 forintos jegyek a BKK-t 14 millió forinttal gazdagították. Mi történt?

Korábban napokkal előre beharangozták, hogy Európa utolsó diktátora leteszi hivatali esküjét. Ez most elmaradt.

Két mondatban összefoglalva ez az Európai Bizottság új terve.

Az elmúlt hét nap átlaga bőven meghaladja azt az értéket, amely felett a WHO szerint a járvány nincs kordában tartva.

És ráadásul még gmailes is vagy? Van megoldás, olvasd el itt Bakó Bea szerdai hírlevelét!

Ha az ellenzék komolyan gondolja a győzelmi esélyeit, el kell döntenie, hogy hogyan indul, ezért vitasorozatot indítunk ellenzéki politikusokkal
és értelmiségiekkel.

A Csehszlovákiából a második világháború után a kollektív bűnösség elve alapján üldözött német és magyar kisebbség sorsa a szlovákok és a csehek körében nagyrészt máig kibeszéletlen.

A hét kérdése

Orbán Viktor bejelentette, a Magyar Közlöny megírta: hétfőtől minden szórakozóhely és kocsma legkésőbb este 11 óráig lehet nyitva. Mit hoz majd magával a 23 órás zárás?

Azért ide elnéznénk

A „kocsmai evangelizáció” jegyében fog erről beszélgetni Fabiny Tamás püspök, Kajdi Csaba influenszer és Török Csaba pap. Szeptember 29., Művész Kávéház és Cukrászda.

Ezt is szerettétek

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

A sötét anyag kutatásáért kapta meg a rangos Viktor Ambartsumian-díjat Alex Szalay, a Johns Hopkins Egyetem magyar asztrofizkusa. Interjú!

Miben tud egyetérteni a szélsőjobboldal és a Háttér Társaság? Dúró Dóra és Dombos Tamás a Helyzetben!

Mi köze a belarusz diktátornak az oroszokhoz? Miért belarusz, miért nem Fehéroroszország?

Mit szól ahhoz Pacher Tibor, a tudóscsapat vezetője, hogy Magyarország is beszállt az űrversenybe? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás