A Jobbik vajon mi? Jakab Péter vajon ki?

A Jobbik ugyanazért dühös, ugyanaz ellen tiltakozik, hasonló alapvető elveket vall, de nem bír olyan toposszal vagy identitással, mint a Momentum a „fiatalsággal” vagy a DK „Európával”.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

„Na, de mi történt a Jobbikkal?”

Ez az a kérdés, amelyet már egyre kevesebben tesznek fel emberek jobbikos ismerőseiknek. Ha csak a legutóbbi közvélemény-kutatási eredményeket nézzük (a teljes népesség körében), úgy a 2018-as országgyűlési választási eredmény tükrében beárazták a pártot a szavazók: az IDEA Intézetnél és a Závecz Research-nél 5, a Nézőpontnál 7, a Publicusnál 4, a Mediánnál 6 százalékon áll a párt. A Jobbik a legutóbbi választás alkalmával – amikor is Vona Gábor harmadszorra sem lett miniszterelnök – az országos listás szavazatok valamivel több, mint 19 százalékát szerezte meg.

Meg kell jegyeznünk, a jelenlegi kétharmadban a 2018-as Jobbik és stratégái – beleértve Vona Gábort – vastagon benne vannak. A választók „felismerik az esélyes jelöltet” narratívát pörgető kvázi jobbikos közéletieskedők sajátos módon bábozták el, hogy ők előbbi érvelésükkel nem a baloldali-liberális oldalt utasítják el (de azért MSZP-ztek, gyurcsányoztak, szigetváriztak, bajnaiztak egyet „leíró” írásaik végén), hanem „a jobbikosok az esélyesek, értsük már meg”. Az, hogy az átszavazási hajlandóság nem automatikus, az végig világos volt, de az érintettek részéről ennek elfogadását kitakarta más pártokkal szembeni antipátiájuk. Ebből (is) lett aztán a „jó, hát akkor itt fogunk élni” április 9-i, érthető politikai depressziója.

Sebők Miklóssal 2018. április 10-én megjelent elemzésünkben a következőkből indultunk ki: „a Fidesz a 106-ból 33 választókörzetben úgy nyert, hogy nem szerzett (automatikusan mandátumot eredményező) abszolút többséget. Ha az 50 százalék alatti szavazataránnyal megnyert fideszes körzetekhez hozzávesszük a 15 nyertes ellenzéki egyéni körzetet, akkor látható, hogy a kormánypárt 58 helyen nyert abszolút többséggel. A Fidesz listán 50 százalékos arány alatt teljesített, és csak a mindenkori győztest segítő »kompenzáció« teszi egyértelmű győztessé.” Mindebből világosan látszik, hogy a Fidesz visszaszorítása (mint minimálcél) egyértelműen a teljes(ebb) ellenzéki koordináció elmaradásán múlt.

Itt szükséges megjegyezni, hogy jelen sorok szerzőjének a Jobbikkal való együttműködés kapcsán egyrészt normatív ellenvetései voltak (de az kit érdekel, ha a választók ezen túlléptek – meg egyébként is), másrészt az, hogy Jobbik célja a koordináció negligálásával a baloldal bezuhantatása volt (kormányváltás ugyanis a szimpla matek alapján nem lehetett) szintén egyértelmű volt. Más kérdés, hogy Vona-Simicska tervez, választók és a Fidesz-ÁSZ végeznek.

És ami azóta a Jobbikkal történt, talán már csak az elemzőket érdekelheti. Vona utáni szervezeti válság, a szürkezónás kampányfinanszírozás utáni (mellesleg politikailag is irányított) ÁSZ-vizsgálatok, kilépések a pártból és a frakcióból, a Mi Hazánk létrejötte – ezek követték a néppártosodást. Amiből

A Jobbik helyzete persze egy olyan politikai feladvány, amelyet nem lehet annyival megoldani, hogy Jakab Péter, a „nép keménygyereke” imázs jegyében bőrkabátban válogatott negatív jelzőkbe csomagolva vitázik Orbán Viktorral a parlamentben. Persze, sokaknak okkal lehet szimpatikusabb – főleg a kisimult politikusok közegében – az a szerep, mely közelebb van a rezsim veszteseinek nyelvi- és divatgondolkodásához, mint a mindig jólöltözött kormányzati megszólalókhoz. Ahogy másokban a komolyság és a rendezettség a politikusi alkalmasság jele. A politikus tehát maga is egy médium, azonosulni kell vele, olyan képességekkel kell bírnia, hogy bizalommal legyenek iránta. Mert ebben a sajátos NER-feudalizmusban a politikusközeli lassan az emberközelivel ér fel.

De a jó értelemben vett földközeli nyelv nem tudja helyettesíteni a politikai gondolkodást. Jakab szerepének korlátai vannak, így nem lehet kétség azt illetően, hogy debattőrsége és tisztségei ellenére sem merül fel a választók fejében, úgymint első vonalbeli és/vagy miniszterelnök-jelölt politikus.

Ami nemcsak pártja süllyedésével magyarázható, hanem pártja állításnélküliségével is. Ellenzéki együttműködést már nem fog dominálni, kompromisszumokra van ítélve, és (köz)politikai álláspontjai a választók szemében nem sokban különböznek a többi pártétól.

Mint az alábbiakból látszik, a Jobbik markánsságából (mondjuk így a 2006-2012 közötti [mély]jobboldali radikalizmust) egy laza kontúrral bíró, lényegiségét választók előtt megjeleníteni nem tudó párttá lett.

Hogyan juthatunk erre a következtetésre? Az IDEA Intézet 2020. június 27. és június 30. között végzett reprezentatív közvélemény-kutatása során 2000 fős mintán arra volt kíváncsi, hogy a megkérdezetteknek mi jut legelőször eszükbe a Jobbikról. Egyetlen értékelő szóról vagy jelzőről beszélünk, mely lehet pozitív is, negatív is, attól függően, hogy elsőre mi jut a válaszadó eszébe a Jobbikról. Nem egy zárt listából választottak tehát a válaszadók, hanem maguk írták be az asszociációikat.

Mindezt szófelhőben összesítettük és ábrázoltuk, mely egy olyan statisztikai és grafikai eszköz, ami szemmel láthatóvá teszi a Jobbikkal kapcsolatos szóasszociációk gyakoriságát. Minél nagyobb egy szó a felhőben, annál többen mondták azt a szót. Például az áruló szót 61-szer, a széthullót 48-szor. Ahhoz, hogy a szófelhő összeálljon, a szavakat egyesével át kell vizsgálni, az alapvető helyesírási hibákat, elütéseket javítani, és azonos szótőre és ragra hozni azokat (például „köpönyeg forgatásból” köpönyegforgató, hanyatlásból hanyatló, néppártosodásból néppártosodó).

A felhőből a „köpönyegforgató”, az „áruló”, a „széthulló”, a „rassziszta”, „szélsőségesek”, „megbízhatatlan”, „csalódás” kifejezés szembejön élből (a „semmi” válasza nem feltétlenül azt jelenti, amit annak jelentése takar, hanem inkább a válaszadó érdeklődésének hiányát mutatja, hogy nem kíván a dolgon gondolkodni). Jelen vannak a Fidesznek és világának Jobbik-toposzai, ahogyan a bal- és liberális oldal leírásai is. Ahogyan ott van a szófelhőben a Jobbik utóbbi pár éve: azok számára, akik (szorosabban) követik a politikát, a Jobbik egy a hatalom akarásában elveiben cseppfolyóssá váló, dezintegratív és bizonytalan entitás.

Ugyanakkor ahhoz sem kell különösebb megerőltetés, hogy az utóbbi hónapok kilépései, kiléptetései és leléptetései mögött ne a jelenlegi pártvezetés magát újratermelő stratégiáját feltételezzük. Ilyen (is) a politika, ez pedig egy realista – nem pedig egy ördögtől való – szándék. Jakabék is saját magukat szeretnék viszontlátni a 2022-es parlamentben, és tisztában vannak azzal, hogy akár nagy közös listán, akár kis közös listán, de azon olyan sokan ők bejutók, egyéniben biztos nyertesek nem lesznek.

Az ÁSZ (és a korábbi, Simicska kvázi együttműködését elfogadó vezetés) tett ugyanis arról, hogy jó ideig pénzügyi gondban legyenek. Ugyanakkor a párt vidéki hálózata még mindig erősebb és sűrűbb lehet, mint az elsőre látszik. Ahogyan valószínűleg képes is a számára fontos(abb) körzetekben jelölteket állítani, vagy legalábbis napirendre venni személyüket egy tárgyalási sorozatban – ezzel pedig a Jobbik még mindig több, mint számos másik párt. Nem esett le csillaga a politikai égről, de beláthatatlan ideig nem is megy feljebb. Ugyanakkor a szükség erőforrásaira és szavazóira fennáll. És annak felelőssége is, hogyan kívánja ezeket elosztani a jelenlegi vezetés.

Egyelőre az biztos: a Jobbik már csak más pártok és szavazóik által lehet az, ami a fő ambíciója, azaz kormány- és rezsimváltó erő (ezzel persze nincs egyedül, igaz ez az összes ellenzéki pártra, csak nem egyforma mértékben).

Annál inkább Orbán és a mindenkori Jobbik-stratégák.  

A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet kutatási igazgatója, főpolgármester-helyettesi tanácsadó. A cikk kizárólag a szerző magánvéleményét tükrözi. Olvasnál még Böcskei Balázstól az Azonnalin? Ide kattints! Vitáznál vele? Írj ide!