Így lett Kolumbia a földkerekség elsőszámú kokaintermelője

Szerző: Kömlődi Ferenc
2020.08.02. 08:07

Kolumbia földrajzi adottságai miatt előbb a kannabiszra, később a kokainra specializálódott, utóbbi Escobar és a Medellín-kartell fénykorában vált az ország elsőszámú exportcikkévé, még a kávét is beelőzve. Don Pablot viszont megölték, a nagy kartellek elbuktak, és ma sok kicsi, láthatatlan üzletember kereskedik a droggal. Kolumbiai drogtörténelem az 1960-as évektől napjainkig, első rész.

Így lett Kolumbia a földkerekség elsőszámú kokaintermelője

Kolumbia legfontosabb exportcikkei, mondhatni a nemzet büszkeségei 2019-ben az ásványi üzemanyagok (köztük a kőolaj), a kávé, a tea, a fűszerek, a nemesfémek, a drágakövek, a gyümölcsök és a magvak, a fa, a műanyag árucikkek, a vas, az acél, a vegyi anyagok, a kozmetikumok, az állati és növényi zsiradékok voltak.

Brazília után Kolumbia a világ második legnagyobb kávéexportőre, és ha már kávé, rögtön ott a másik népszerű helyi stimuláns, a kokain is, de érthető okokból erre annyira mégsem büszkék, pedig pszichoaktív szerekben a dél-amerikai ország nem második, hanem listavezető, a földkerekség elsőszámú termelője.

És hiába költ az USA meg a kolumbiai kormány masszív dollármilliárdokat a milliók életét követelő, mégis megnyerhetetlen drogháborúra,

virágzik az illegális kereskedelem, évről évre rekordokat dönt a kokaintermelés.

Évente akár 1400 tonnányit is képesek előállítani, világszerte pedig legalább 20 millióan fogyasztják a Kolumbiából származó terméket – főként az USA-ban (nesze neked, drogháború), amire talán maga Pablo Escobar is elégedetten csettint egyet a pokolban.

A kokacserjéből kokain lesz 

„A drogok több mint negyven éve az itteni hétköznapokhoz tartoznak. A kannabiszüzlet az 1960-as, a kokainé az 1970-es években, a heroiné később indult be. Az ország DNS-ében vannak, a legszegényebb vidéki földművesektől a középosztályon keresztül, a politikai és a katonai elit legfelsőbb köreiig áthatják a társadalmat. 2017-ben több mint kilencszáz, napi átlagban majdnem három rendőrt tartóztattak le drogkapcsolatok miatt. Kolumbia termeli a világ két legnagyobb stimulánsát: a kávét és a kokaint. A kávé legális és nemzetközileg megbecsült ital, a kokain viszont illegális és súlyos fegyveres konfliktusok egyik legfőbb kiváltó oka” – nyilatkozta 2018-ban Julian Quintero, a kriminalizálás helyett alternatív drogpolitikát, a fogyasztók alapos tájékoztatását, anyagteszteket és oktatását javasló Acción Técnica Social (ATS) civil szervezet vezetője.

KOKAIN, A BELÉGZÉSÉHEZ GYAKRAN HASZNÁLT, FELCSAVART BANKJEGGYEL. FOTÓ: PERTURBAO / WIKIMEDIA COMMONS

Munkatársaival tanulmányt készítettek a kokainkereskedelem 2034-ig történő szabályozásáról, ami szerint az állam felügyelné a termelést, a szállítást, az elosztást és a fogyasztást.

A kontroll garantálná a minőséget, jobban védené a fogyasztók egészségét, kevésbé ütnék fel a terméket, a termesztők legálisan dolgoznának, a közvetítőket (kartelleket, bűnbandákat, gerillákat, stb.) pedig kihagynák az egészből.

Utóbbiaknak aligha tetszene, ha megvalósulna a terv, mint ahogy a drogháború permanens lázában égő amerikai elnököknek sem, pedig az alkoholtilalomból és legalizálásából, vagy újabban a kannabisz-sztoriból is tanulhattak volna, igaz, az egészet anno felpörgető Nixonról vagy most egy Trumpról nehéz ilyet feltételezni.

A kokain alapja, a kokacserje sokkal több szimpla drognál – ősi kultúrák szerves része, ma meg dél-amerikai (kolumbiai, perui, bolíviai) milliók egyetlen megélhetése. A levelében lévő alkaloidokért termesztik az Andokban: a szárított leveleket az indiánok időtlen idők, minimum Krisztus előtt 3000 óta rágcsálják, mert élénkítőszer a 3000 méter feletti magaslatokban, de fogyasztják teaként (a hegyekben minden szállásadó első dolga kokateával kínálni a beeső vendéget), cukorkaként, vagy éppen alkoholos koktél formájában is.

Ez önmagában persze még nagyon nem kokain, nem véletlenül legális is.

Csökkenti az éhséget, fokozza a teljesítőképességet, régen főként törzsi és vallási szertartásokon használták, az istenek ajándékának tekintették, a prekolumbiánus idők inkái például már 1400 körül kokaültetvényeket működtettek.

Európával Amerigo Vespucci ismertette meg, az ültetvények a rágcsálást először az ördög művének látó, majd miután megkóstolták, véleményüket megváltoztató, a kokát legalizáló, és ha már törvényes, akkor azt meg is adóztató spanyolok kezébe kerültek, akik többek között a Potosi legendás ezüstbányájában robotoló őslakosokat is kilószámra etették vele.

KOKACSERJE KOLUMBIÁBAN. FOTÓ: DARINA / WIKIMEDIA COMMONS

A kokalevélből Albert Niemann, a Göttingeni Egyetem PhD-hallgatója nyert ki először kokaint 1859-ben, erre meg is kapta a PhD-t, és gyakorlatilag ő lett a szer keresztapja is. 1884-ben Sigmund Freud írt a szer pozitív hatásairól a betegségek, például a morfiumfüggőség kezelése terén, 1886 és 1903 között a Coca-Cola egyik alapanyaga volt, aztán kivonták belőle, az USA-ban pedig 1914-ben betiltották.

Mára a kannabisz után a második leggyakrabban használt illegális droggá vált, ami az USA-ban a legnépszerűbb, utána Európa és Dél-Amerika következik. Rekreációs célú fogyasztását 1961-ben nemzetközi szerződésben kriminalizálták.

Egy kiló kokain előállításához körülbelül egytonnányi kokalevél szükséges, a leveleket az ültetvényen, általában Isten háta mögötti helyszíneken felaprítják, változatos vegyszerekkel megdolgozzák, végül az egész egy barna masszává alakul, amit aztán hegyi ösvényeken, rejtett utakon visznek el a bizniszben érintett bandához, gerillákhoz és hasonló csoportokhoz, ők pedig nagy valószínűséggel a dzsungel mélyén vagy más megközelíthetetlen helyeken (gyakran a szomszédos Venezuelában) lévő laborokban készíttetik el belőle a kokaint.

Karibi fűkereskedelem a hippikorban

A 20. században permanens polgárháborúktól szenvedő Kolumbia az 1980-as évekre vált rettegett drogközponttá, a világ egyik legveszélyesebb országává, Medellín városa pedig gyilkossági listavezetővé az egész Földön. Az akkor kialakult lehangoló kép máig él a nemzetközi köztudatban, holott Pablo Escobar halála óta bő negyedszázad telt el. Az egész nagyjából olyan, mintha Magyarország neve hallatán Kádár Jánost emlegetnék a külföldiek. Végülis: mindkettő gazember volt.

MEDELLÍN, KOLUMBIA. FOTÓ: KÖMLŐDI FERENC

A drogok addigra már rég jelen voltak Kolumbiában, és leszámítva a kokalevelek ártalmatlan rágcsálását, elsőként a kannabisz futott hatalmasat. A 20. század elején, Panamából érkezett a karibi partokra, majd az 1930-as években, Barranquilla környékén kezdték el kis mennyiségben termeszteni, főként afrokolumbiai közösségek és magukat trendinek gondoló bűnözők kedvelték.

A második világháború alatt finomítottak rajta, de a robbanás jóval későbbre, a növekvő amerikai kereslet hatásaként, az 1960-as évek közepére és második felére datálható. Kolumbia a hippikorszak USÁ-jának egyik fő beszállítójává vált, de a piacot még mexikóiak uralták akkor, ők kontrollálták az Egyesült Államokba vezető csempészútvonalakat.

Richard Nixon a drogokkal való visszaélést 1971-ben nyilvánította első számú közellenséggé, tőle származik a hírhedtté vált „drogháború” („war on drugs”) kifejezés is,

valójában azonban csak folytatta és magasabb oktánszámra emelte az USA 1914 óta érvényben lévő, tűzzel-vassal, minden lehetséges eszközzel tiltó stratégiáját. 1969-ben indult elnökségének első éveiben szigorították az amerikai-mexikói határon az ellenőrzéseket, és elkezdték alkalmazni a kemény kéz politikáját.

Mexikó szintén besokallt, hadat üzent a helyi termelőknek, és a nyugati féltekén hamarosan Kolumbia, az országon belül pedig a Venezuelával határos Guajira-félsziget és a Santa Marta-környéki hegyek, a Sierra Nevada lett a kannabisztermesztés epicentruma. Az 1970-es évek végére az USA importjának körülbelül 70 százaléka származott ebből a térségből, 30-50 ezer kistermelő és legalább további 50 ezer idénymunkás, szállító, biztonsági őr, bankár, és természetesen sok bűnbanda élt közvetlenül belőle.

A karibi part kannabiszhagyománya mellett más okokból is ideális terepnek bizonyult: a Liberális Pártot képviselő, valójában szocialista reformer, rendkívül népszerű elnökjelölt, Jorge Eliécer Gaitán 1948-as meggyilkolását követő tízéves brutális polgárháború, a La Violencia alatt a konzervatív Medellín sok baloldali gondolkodású polgára a Sierra Nevadába és a környező településekre menekült, szabadabb szellemet víve a régióba.

AZ 1948-BAN MEGGYILKOLT REFORMER, JORGE ELIÉCER GAITÁN A KOLUMBIAI EGYMILLIÓ PESÓS BANKJEGYEN (EZ FORINTBAN 78 EZRET ÉR). FOTÓ: STIDMATT / WIKIPÉDIA

Másrészt a Guajira-félsziget lakói – Kolumbia többi, mindentől messzi területeihez hasonlóan – fütyültek a bogotái kormányra, aminek a hatalma az ország nehezen megközelíthető vagy kvázi megközelíthetetlen részein csak névleges. Igazából helyi kiskirályok, maffiózók, gerillák és paramilitáris alakulatok döntenek ott.

Mivel a mezőgazdák az államtól semmiféle anyagi támogatást nem kaptak, különösebben nem érdekelték őket a fővárosban megfogalmazott törvények, a fűtermesztésből viszont ha szűkösen is, de megéltek.

Az illegális tevékenységből közvetve-közvetlenül a karibi part lakosságának jelentős része húzott hasznot: sokuknak már eleve az nagy szám volt, hogy egyáltalán bevételre tettek szert, korábban soha nem látott, viszonylagos gazdasági stabilitásban élhettek. Santa Marta, Barranquilla és főként Riohacha, Guajira megye székhelye, ugyan csak rövid időre, de felvirágzott.

A kétes virágzással párhuzamosan drámai mértékben szaporodtak a droggal kapcsolatos erőszakos cselekmények, a mindennapos megvesztegetés és zsarolás következményeként a rendőrségek és a bíróságok nagyjából szétestek, miközben a helyi élelmiszertermelés alapanyagainak helyet adó több tízezer hektárt, a földterület jelentős részét kannabisz-ültetvényekké alakítottak át.

A drogbárók fokozatosan verték fel az árakat, szüntették meg az egyenlő versenyfeltételeket; számos helyi vállalkozás, köztük éttermek, szállodák, kaszinók, bankok, kisebb légitársaságok az ő kezükbe vándoroltak át, majd tökéletes pénzmosodának bizonyultak.

KANNABISZÜLTETVÉNY. FOTÓ: FELIX BRÖNNIMANN / WIKIMEDIA COMMONS

A latin-amerikai drogháborúk kusza történetének közös mintázata a résztvevők háromosztatúsága.

1. Az egyik oldalon ott van az adott ország kormánya és erőszakszervezetei (rendőrség, hadsereg), mögöttük pedig az Egyesült Államok a rendkívül széles nyomozati jogkörrel rendelkező DEA-vel (Drug Enforcement Administration, a szövetségi drogellenes hivatal).

2. A másik oldalon drogbárók, kartellek és gerillák vannak.

3. A harmadikon pedig a legtöbbet szenvedő és legkiszolgáltatottabb csoport, a bevallva, bevallatlanul, de mindkét féllel jó kapcsolatot ápoló jobboldali paramilitáris alakulatok által előszeretettel – és ha a pokol elszabadult, akkor szadista módon – zaklatott termesztők, a campesinok, és végül a mindent elszenvedő civil lakosság állt.

Ez a felállás viszont ennyire sehol sem statikus, mert az oldalak átjárhatóak, sokan át is járják, gyakori a kettős szerepjátszás, ami az archetipikus kannabiszévekben sem volt másként.

Az átjárás örök klasszikus példája, amikor a karibi parti maffiózók hamar meggyőzték a helyi rendőröket, hogy jövedelmezőbb, ha jó pénzért cserébe szemet hunynak tevékenységük felett, bár az előbbieket sem kellett bíztatni, mert sokszor maguktól is leszedték a szállítmányokról a sápot. Vérszemet is kaptak, de végül senki nem háborgott, mert

a bandák ugyanúgy bekalkulálták a zsarukat, mint a szállítási költségeket, és a hierarchia legalján álló termesztőkön kívül akkor még mindenkinek maradt épp elég haszon.

Ha kellett, egyes rendőrök a szállításba is bekapcsolódtak, díszes biztonsági kíséretet adtak hozzá. Bevett gyakorlatnak számított még, hogy kimentek a termesztőhöz, a törvény nevében elkobozták az illető önvédelemre tartott fegyverét, majd miután lefoglalták a stukkert, ugyanazzal a lendülettel el is adták neki, nagyvonalúan megengedve, hogy visszavásárolhassa.

TIZENHÉT TONNÁS KOKAINFOGÁS KALIFORNIA PARTJÁNÁL. FOTÓ: UNITED STATES COAST GUARD / WIKIMEDIA COMMONS

Egyre nagyobb összegek forogtak kockán, és az 1970-es évek végére annyira elszabadult a helyzet, hogy az USA hivatalos szervei az illegális kereskedelem felszámolását követelték a kolumbiai kormánytól. Bogotának lépnie kellett, lépett is, és valamelyest lecsendesedett a part.

Ha a gringók tudták volna, hogy egy csempészett cigaretták és hamis lottójegyek árusításával meg autólopással debütált, majd az emberrabláson keresztül a drogokkal célba érő medellíni bűnöző, bizonyos Pablo Escobar addigra már évek óta felhagyott a fűbiznisszel, és a jövedelmezőbb kokainra tért át…

Robin Hood színre lép

A kokain nagyjából olyan károkat okoz Kolumbiának, mint a rák az emberiségnek: polgárháborús konfliktusok motorja, gyilkos fegyver bűnözők kezében, a tisztátalan eredetű pénzekből csúcsra járatják a korrupciót. Kétes dicsőség: az 1970-es évek óta a világ legerőszakosabb és legkifinomultabb bűnszervezetei közül többnek a kolumbiai föld adott otthont. 

A kokainkereskedelem jelentéktelen üzletként indult, mégis repülőgépekkel és tengeralattjárókkal dolgozó multinacionális birodalmak nőttek ki belőle.

A kartellek egyes időszakokban sokezer személyt tudtak soraikban, milliók életét befolyásolták, a baloldali gerillák (FARC, ELN) és a jobboldali paramilitáris alakulatok (MAS, Los Tangueros) tevékenységében egyaránt fontos szerepet játszottak – a drogkereskedésbe bekapcsolódott gerillák ellen hadakoztak, a halálbrigádokkal pedig őket és a marxista FARC által felkarolt, tehát „kommunista” földműveseket is ölették, lényegében akárkit, aki az útjukba állt.

A fejlett technológiával felszerelt paramilitáris kiképzőközpontokban amerikai, brit és izraeli oktatók nevelték az ölés hatékony művészetére a tanulékony és érdeklődő nebulókat. A kartellek a társadalom alapértékeit rombolták le, illegális szubkultúrákat teremtettek, rengeteg fiatalt neveltek le a becsületes munkáról, s tanítottak meg a könnyű pénzszerzésre: gyilkolásra, emberrablásra, kínzásra és hasonlókra.

AZ OCHOA-FIVÉREK, A HÍRHEDT MEDELLÍN-KARTELL TAGJAI. FOTÓ: CRISTINAOCHOA / WIKIMEDIA COMMONS

A korai 1970-es években Miamiban élő kubai emigránsok kezdtek el foglalkozni a délnyugati Cauca megye őslakosok által megművelt kokaültetvényeivel és a termékkel.

Csempészhálózatokat hoztak létre, az anyagot drogfutárok személyenként pár kilós csomagokban vitték be utasszállító repülőkön az Egyesült Államokba, ahol a kokain egyre népszerűbbé vált, a dél-amerikai országban pedig, a népszerűségre reagálva, fokozták a termelést.

Az 1973-as santiagói katonai puccs és a Pinochet hatalomra kerülése utáni menekülthullámban addig viszonylag háborítatlanul dolgozó, kokapasztából kokaint kinyerő chilei „vegyészek” árasztották el a kontinenst. Az évtized második felében többük már a fapados futárokat saját repülőgépekre cserélő Medellín-kartell szolgálatában állt.

A kartellt a Kolumbia kétes smaragdkereskedéséből érkező Gonzalo Rodriguez Gacha, a megbecsült Ochoa állattenyésztő család két sarja és a már fiatal korában erőszakosságával kitűnt Pablo Escobar alapította. Plata o plomo (ezüst vagy ólom) – szokta mondogatni: megvesztegetés vagy halál, mert más megoldás nem adódott az ellene szegülőknek.

A NETFLIX NARCOS CÍMŰ SOROZATÁNAK EGY JELENETE, BENNE ESCOBAR HÍRES MONDÁSÁVAL.

Hozzájuk csatlakozott az ifjú kannabiszcsempész Carlos Lehder, a katonai megoldások imperializmusellenes retorikájú szerelmese, ő győzte meg a többieket kisméretű repülőgépek használatáról. Hamarosan elkezdett dőlni a pénz, csúcstechnológiás laborokat építettek fel, magánhadseregeket szerveztek, halálkommandókat alapítottak, gyarapodtak, sokasodtak. Fényűző életmódot éltek, kacsalábon forgó palotákkal, saját diszkókkal, luxusautókkal.

Escobar a Forbes szerint a világ hetedik leggazdagabb embere volt 1989-ben.

A csúcsra futva a Medellín-kartell ellenőrizte a nemzetközi kokainpiac 80 százalékát. Pablo korábban a politikába is bevásárolta magát, volt medellíni tanácsos, közeli (baráti?) kapcsolatban állt Álvaro Uribe későbbi elnökkel, 1982-ben pedig a Liberális Párt színeiben a kolumbiai kongresszus képviselőjévé választották, de miután egyértelművé vált, hogy drogkereskedő, lemondatták, bár a politikától soha nem távolodott el, kenőpénzekkel és gyilkosságokkal folyamatosan jelezte Bogotának: ő az ország ura.

ESCOBAR SÍRJA FRISS VIRÁGGAL MEDELLÍNBEN. FOTÓ: KÖMLŐDI FERENC

Sokan viszont szerethető rablólovagként, modern Robin Hoodként tekintettek rá. Tény, hogy szorult bele társadalmi érzékenység: kórházakat és focicsapatot pénzelt, stadiont, irodakomplexumokat, iskolákat és szociális lakásokat építtetett.

A helyi szegények szentként tisztelték, alkalmanként pénzt osztott nekik, ők pedig imádkoztak érte, temetésére huszonötezren mentek el,

de mindez elenyésző csekélység ahhoz képest, amennyit Kolumbia megítélésének ártott a rengeteg meggyilkoltatott kormányhivatalnokkal, rendőrrel, bíróval, újságíróval, vagy éppen rosszkor rossz helyen tartózkodó kívülállókkal, az összesen többezer, de legalább 3500 személlyel.

A rendőrökért 2 millió pesót (akkori árfolyamon körülbelül 570 dollárt) fizetett sicarioinak (bérgyilkosainak), mert az antioquiai Robin Hoodnak nagyjából ennyit, vagy még ennyit sem ért egy emberi élet. Igaz, a rendőrség és csatolmányai sem finomkodtak, gyakran puszta gyanúból is öltek, nem egyszer ártatlanokat.

A cikk második része jövő héten lesz olvasható az Azonnalin. Pablo Escobar özvegye nemrég Magyarországon dedikálta új könyvét, az Azonnalin pedig még interjút is olvashattok vele.

MONTÁZS: Varsányi Bence / Azonnali 

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek