Hogyan vált Szerbia ennyire szélsőségesen oroszpártivá?

Szerző: Farkas Szabolcs
2020.07.29. 14:29

Szerbiában nem csak az autoriter kormány, de az ellene lázadó ellenzék egy része is erősen oroszpárti. Ez azonban nem ma kezdődött. Már a török elleni lázadásokat is az osztrákok mellett az oroszok is támogatták, a 19. századi szerb elit pedig az osztrákok és az oroszok közt őrlődött. Elmeséljük.

Hogyan vált Szerbia ennyire szélsőségesen oroszpártivá?

Techet Péter Szerbia politikai életéről szóló cikke is jól mutatja, hogy az ottani politikai életből bárki is kerüljön kormányra, egy biztos: sem az orosz „testvériség” éltetése, sem Koszovó maguknak követelése nem fog lekerülni a napirendről. Ebben a cikkben viszont kicsit bele szeretnék menni, hogy miért is alakult ez így, megmutatva, hogy nem csak russzofil politika létezett Szerbiában.

Előbb a törökök, majd az osztrákok ellen lázadtak

Az orosz és szerb nép szimpátiáját egyszerűnek tűnhet megindokolni a közös ortodox hittel, ami kétségkívül nagy ok, de a megoldás ennél valamivel bonyolultabb. Szerbia a XIV-XV. századi törökellenes harcai során – amik közül a talán legfontosabbak az 1389-es koszovói csata, ami egyfajta Mohácsként jelenik meg a szerb gondolkodásban, és fontos oka, hogy miért akarják annyira Koszovót; illetve az 1443-44-es várnai keresztes hadjárat, amelyben Hunyadi János fontos szereplő volt, valamint persze az 1456-os nándorfehérvári (ma: Belgrád) csata is ide sorolható – folyamatosan nyugati (így gyakran magyar) segítséget kért és/vagy kapott, ám Oroszország ekkor még fel sem merülhetett szövetségesként megfelelő erő, és egyáltalán egység híján.

A XVI. század végén és a XVIII. században történt oszmánellenes, leginkább Habsburg-párti szerb lázadásokat is leginkább a Habsburg Birodalom felől tudták támogatni, a birodalom törökellenes harcai pedig gyakran értek el a mai Szerbia középső területeire.

Az 1804-es törökellenes, függetlenségi indíttatású lázadást már Oroszország is támogatta végül Ausztria mellett, hisz’ ekkor már jelentős erővé vált a térségben. Ennek a mozgalomnak volt a vezetője egy Karađorđe nevű, szegény családból származó katonaember, aki a Karađorđević-dinasztia megalapítója lett. A katona a lázadás összeomlása után Ausztriába menekült, ám

az Oszmán Birodalom kiadatási kérelme ellenére inkább Oroszországnak adták őt ki az osztrákok. A kisebb fia révén, aki Besszarábiában az orosz cár személyes védnöksége alatt tanult,

ez a család így az oroszpárti vonalat kezdte képviselni.

Karađorđe száműzetése alatt, 1815-ben viszont újabb oszmánellenes lázadás tört ki a mai közép-szerbiai területeken, aminek fontos hajtóereje volt a korábbi lázadás miatti büntetőintézkedések súlyossága. A már Karađorđe felkelésében is részt vevő Miloš Obrenović katonai vezetővel az élen kezdődött a harc: ez a lázadás már sikerrel harcolt ki 1817-re nagyfokú autonómiát Isztambullal szemben, azaz belső ügyeiben független lett Szerbia, de hivatalosan az Oszmán Birodalom vazallusa maradt. Ez egyben az Obrenović-ház uralmának kezdetét is jelentette az ország felett. Mikor azonban Karađorđe visszatért volna Szerbiába 1817-ben, hogy a Filiki Eteria nevű görög titkos társaság által elképzelt balkáni nagy felkelésben részt vegyen, Miloš megölette őt, mert úgy gondolta, hogy Karađorđe jelenléte okot adhat a törököknek, hogy minden, szerbeknek adott kedvezményüket, így saját fejedelmi rangját is visszavonják.

Innentől kezdve a két dinasztia folyamatos véres rivalizálásban állt egymással, ami nagyhatalmi ellentétekkel is végleg töltődött, mivel az Obrenovićok politikája az Osztrák-Magyar Monarchia pártját fogta: Szerbia és a Monarchia viszonya nagyon közeli volt, a szerb gazdaság működése csak az osztrák-magyar piaccal volt elképzelhető. Azonban a nacionalizmusok, a pánszlávizmus és az irredentizmus felpörgésével a XIX. század második felétől, illetve

Bosznia-Hercegovina Habsburgok általi annektálásával egyre inkább az osztrákellenes tábor kezdett nyerésre állni, és nyert is.

1903-ban ugyanis a Ferenc Ferdinánd főherceg, osztrák-magyar trónörökös megöléséhez is köthető Fekete Kéz társaság kivégezte I. Sándort és feleségét, és így egy illegitim fiún kívül lényegében az Obrenović-dinasztiát is. Az összeesküvő tisztek végső célja a Monarchiától való függőség, szövetség megszüntetése volt, a szerblakta területek egyesítésének távlati céljával. A konspiráció előremozdításában fontos szerepet játszott még a fiatal I. Sándornak a furcsa, korábban szexuális szabadosságáról elhíresült nővel, Draga Mašinnal kötött házassága, ez ugyanis sokakat felzaklatott.

Mivel a királyi család az osztrákpárti politika fontos záloga is volt, ezért egyértelmű lett, hogy őket fogják megölni. Az erőszakos kivégzést minden nagyhatalom, beleértve még Oroszországot is, elítélte.

Így lett Petar Karađorđević, a Miloš Obrenović által meggyilkolt Karađorđe egyik unokája szerb király I. Péter néven. Megválasztását származásán túl az indokolta, hogy francia- és oroszbarát nézetekkel bírt: korábban tagja volt a francia idegenlégiónak, valamint résztvevője volt az 1875-77-es hercegovinai oszmánellenes szerb felkelésnek. Egyébként ő korábban személyesen megpróbált kibékülni az Obrenovićokkal, ők azonban nem igazán voltak nyitottak erre. I. Péter uralkodásával az osztrákellenes politikának már nem szabott határt semmi.

A Szovjetunió sem rombolta le a szerb oroszpártiságot

Az első világháború sem csökkentette a nacionalizmust és a szerbek oroszpártiságát, ami a megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság életét – aminek ugyanez az I. Péter lett az alapító királya –, erősen megnehezítette. Az új ország minden alkotóeleme valahogy a saját képére akarta azt formálni. A legfőbb törésvonal a szerb és horvát törekvések közti ellentét volt, azaz hogy inkább központi, így jobban szerbek által dominált, vagy inkább föderális jellegű legyen az állam – a föderális szereplőknek minél több joggal, amibe persze függetlenségi aspirációk is keveredtek.

1929-re pedig megjelentek egy esetleges polgárháború legjobb előrejelzői, a politikai gyilkosságok, amik következtében 1929-ban Péter fia, az 1921 óta uralkodó Sándor király eltörölte az akkori alkotmányt, és két és fél évre személyes diktatúrát vezetett be az egységes jugoszláv nemzet megalkotásának vágyával. Az ország is ekkor kapta a Jugoszlávia nevet. Az 1931-es alkotmány valamennyit javított a belső stabilitáson, de még mindig eléggé feszült maradt a helyzet, 1934-ben maga Sándor király is merénylet áldozata lett.

Ezekben az évtizedekben persze az akkori Oroszországgal, a Szovjetunióval nem volt jó a viszony, de ez az oroszok megbecsülését cseppet sem csorbította:

az orosz polgárháború fehér, azaz antikommunista menekültjei nagy számban éltek a királyi Jugoszláviában, fenntartva a szerb-orosz barátságot, és persze a szovjetekkel az ellentétet.

A II. világháborúban most a számunkra legrelevánsabb elemek a csetnik náciellenes, de Tito kommunistái ellen nácikkal szövetséges, elvileg jugoszláv, igazából szerb mozgalom, gerillahadsereg, illetve az ő a homogén Nagy-Szerbiáról alkotott elképzeléseik, amik megadták azt az irányt a szerb nacionalizmusnak, ami később okot adott az Oroszország-szimpátiára, és a homogenitás erőltetésével gondolati hátterét adta a kilencvenes évek bosnyákellenes etnikai tisztogatásainak, többek közt a srebrenicai mészárlásnak is.

Végül persze 1945-ben Titóék kerültek hatalomra, azonban a marsall karizmatikus személye, és harmadikutas politikája körül így pár évtizedig megvalósulni látszott a jugoszlavizmus: a délszlávok állama relatíve békésen tudott működni.

Jugoszláv háborúk: a passzív Oroszország lett a jófiú a beavatkozó Nyugattal szemben

Miután halála után Tito marsall személyes varázsa is kezdett eloszlani, a nyolcvanas évek folyamán egyre élesebbé váltak Jugoszlávián belül a belső, nemzetiségi alapú politikai csatározások, melyeket nem tudok másként látni, mint a húszas, harmincas évek politikai viszonyainak visszatértét, amiket a titóista gazdaság hanyatlása és a növekvő államadósság csak tovább súlyosbított, amelyek végén Horvátország, majd Bosznia 1991-ben és 1992-ben kikiáltotta függetlenségét. A központi szerb kormány Slobodan Milošević vezényletével a jugoszlavizmus álarca alatt megpróbálta beteljesíteni a nagyszerb terveket, vagyis azt, hogy minél több, jellemzően szerblakta terület kerüljön Szerbiához az előbb említett két országból, kirobbantva ezzel a balkáni háborúkat.

Mivel a nyugat többször is beavatkozott a konfliktussorozat folyamán a horvát és bosnyák oldalon, ez végképp feltüzelte a szimpátiát szerb oldalon az oroszok felé.

Az oroszok ugyanis az egész hidegháborús felállás miatt a „nagy testvér” érzése mellett a nyugattal szembeni ellenállást is jelentették a szerbek számára, illetve a XIX. századi és XX. század eleji pozitív közös emlékek felidézése is segített a szerb-orosz kapcsolat felélesztésében. Az más kérdés, hogy a kilencvenes évek balkáni háborúiba, ha akart volna, ha nem, nem tudott Oroszország beavatkozni, hisz’ a gazdasági életének korabeli teljes összezuhanása és a csecsen háború minden ottani politikai erőt lekötött, azonban a Koszovó függetlensége körüli vitákban már megmutatkozott ez a közös kiállás az általánosabb Nyugat vs. Oroszország szembenállás részeként, ami során például Putyin erkölcstelennek és törvénytelennek nevezte a koszovói függetlenségi nyilatkozatot. Szerbia is szokta viszonozni a támogatást, Fehéroroszországgal együtt például egyetlen európai országként képviselték az ENSZ-ben a 2018-as Kercsi-szorosi orosz-ukrán incidens kapcsán az orosz álláspontot.

Szerbia történetéből tehát az látszik, hogy már mikor a XIX. század vége fele végképp az irredenta jellegű gondolatok vetették meg lábukat a szerb közéletben, nagyban az 1903-as királygyilkosság következtében, az juttatta el a szerb közbeszédet a ma is általános oroszpárti hangulatára, mivel a szerbek leginkább Oroszországot tudták törekvéseik szövetségesévé tenni.

A szerző diák.

NYITÓKÉP: Szerb katonák vonulnak a moszkvai Vörös téren az idén júniusra halasztott győzelem napi katonai parádén. Fotó: Aleksandar Vučić / Facebook

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek