Nincs még minden veszve, itt a nyári Fasza Dolgok!

Kóstold meg a Balkán vermutját, keress környezettudatosan, olvass olyan könyvet Trianonról a strandon, amilyet még biztos nem olvastál! Júliusi mindenajánlónkban van még ezen kívül halászlé, zene és dokusorozat is.

Tökéletesen megértjük, ha eleged van az állandóan fanyalgó újságírókból, úgyhogy váltunk kicsit! Minden hónap utolsó hétvégéjén megjelenik a Fasza Dolgok, ami az Azonnali összajánlója: ha láttunk jó filmet, olvastunk jó könyvet, voltunk jó étteremben, ízlik az új burger a Mekiben, vagy csak találtunk valami világtól teljesen elrugaszkodott programot, akkor azt függetlenül a műfajtól megírjuk!

+ A jó halászlé

Fel vagyok készülve a shitstormra: nem az a halászlé, amit Magyarországon annak hívnak. Se a szegedi, se nem a bajai. Rendes folyami halhoz kereskedelmileg eleve nem lehet jutni itthon a halászat betiltása miatt, a tenyésztett halak meg a horgásztavakból származók gyakran mocsárízűek, zsírosak, így a levük is az.

Szerencsére pár kilométerre vannak a magyar határtól a horvát Baranyában olyan (részben magyar) éttermek, ahol se a kádári ízlés, se az éttermek gazdasági megfontolásai, se a halászat betiltása nem rontotta el a halászlevet, ahol nem a kész halászlé vár a vendégre a konyhában, hanem akkor kezdik csak el készíteni, amikor az kirendelte. Noha a magyar gasztroszcéna az egyébként gyönyörű fekvésű szerbiai Pikec csárdára esküszik, én nagyon nem: a Duna horvátországi oldalán, pár kilométerre a parttól, a vörösmarti (zmajevaci) katolikus pincefaluban található Josicéknál jobban nem műveli ezt a műfajt jobban senki.

Nyáron kint, az étterem előtt, télen bent, a présházakból átalakított vendégtérben, tűzön, bográcsban, kirakva mellé a pár alapfűszer meg a ház fehérbora, néha a lébe megy belőle, néha a szakácsba. 50 perc, míg elkészül, semmi sincs túlfőve, mindegyik hal csodálatos, hozzá házi kenyér, tészta, ha valaki kéri, jéghideg Jamnica gazirana, a tartályból friss graševina, mellé szól a tamburica, ja sam vesela. (Bukovics Martin)

+ Környezettudatos keresés

Júliusban átlépte a bűvös 100 millió elültetett fát az Ecosia.org internetes keresőprogram. Aki nem ismerné: a projektet 2009-ben indította el Christian Kroll, hol másutt, mint a környezetvédelmi innovációban éllovas Németországban. Bölcsész gondolkodásommal pontosan nem értem, hogy az internetes keresés során létrejött virutális reklámokből hogyan lesz pénz, amit faültetésre lehet fordítani, de ennek ellenére a projekt erről szól, ezt csinálják több éve, és én ezt teljes mellszélességgel támogatom.

Azért nem annyira pontosak a keresései, mint mondjuk egy Google, de el lehet navigálni az Ecosiaval is. 2019 júniusában már 60 millió elültetett fával büszkélkedtek, és ez egy év alatt majdnem a duplájára nőtt. Eddig 16 országban (van olyan is, hogy egy országban több helyszínen) foglalkoznak újraerdősítéssel, mindezt úgy, hogy lokális partnereket vonnak be az akcióba. És az egészet tudományos háttérrel végzik, mivel mivel arra mindig ügyelnek, hogy helyi fajtákat ültessenek és ne monokultúrákat alakítsanak ki, hanem biodiverzitáson alapulva több fajta nőjön, zöldüljön mondjuk egy marokkói domboldalon. Hogy a hipsztereket idézzem, a jövő zöld és vörös, szóval keressetek az Ecosia-val! (Antal Róbert-István)

+ Visszatért a Black Foxxes!

Júliusban több újdonsággal is találkoztam, amiket szépen fel is írtam egy jegyzettömbbe, hogy majd a Fasza Dolgokban jó lesz írni róluk, azonban július 17-én megjelent egy új Black Foxxes-dal, ami borította korábbi terveimet. A három főből álló kis angol banda ugyanis a 2018-as Reiði c. albumuk után először adott ki új saját dalt, ami azért volt meglepő, mert előtte az utolsó dolog, amit tudni lehetett róluk, az egy 2018-as évvégi Facebook-bejegyzés, ahol elmondták, hogy 2019 egy fontos év lesz a zenekar számára. Végül nem lett az, mert egészen 2020-ig semmit nem lehetett tudni róluk.

Már rég el is könyveltem, hogy biztosan feloszlottak, amikor megjelent a Badlands című daluk, ami ugyan eltér a korábbi dalaiktól, de így is vannak benne olyan megoldások, ami eddig is jellemző volt a Mark Holley vezette zenekarra: nagyszerű hangzás, energikus, dühös hangulat, változatos énekstílus és kreatív gitárjáték. Ugyan utólag kiderült, hogy a trióból kivált a basszusgitáros és a dobos, de ez még nem jelenti a zenekar végét, sőt. De erről inkább győzödj meg te, és hallgasd meg a Badlandset! Ha pedig jobban is megismerkednél a zenekarral, akkor hadd ajánljak még tőlük pár dalt: Husk, Maple Summer, Breathe, The Big Wild, JOY, vagy az egyik kedvencemet, a Sæla-t. (Karóczkai Balázs)

+ Még egy könyv, hogy elrontsd a kedved / okosabb legyél a strandon

Nemrég már összeszedtünk nektek egy listát olyan könyvekről, amikkel két fürdés és/vagy fagyi között elmerülhetsz a világ depresszív dolgaiban  a strandon. Hogy Ablonczy Balázs Ismeretlen Trianonja mennyire illeszkedik ehhez a listához, az persze attól is függ, hogy mennyire vagy hajlamos szomorkodni egy száz évvel ezelőtti nemzeti tragédián.

Az viszont biztos, hogy a könyvől egy csomó érdekes, új infót tudhatsz meg arról, hogyan is nézett ki Trianon alulnézetből, Ablonczy ugyanis rengeteg iratot, határon túl rekedt értelmiségiek, hivatalnokok emlékiratait dolgozta fel, hogy olyan beszédes történeteket osszon meg velünk, mint hogy egy kolozsvári tanár már egy, a háború évei alatt tett gyalogtúrán felvetette túratársának: nem így, gyalog fognak-e egyszer menekülni a románok elől. És ezen a ponton még azt is beleírta a naplójába, hogy az ekkor szembejövő román parasztok nem köszöntek neki.

Kiderül az is, micsoda vitát szült Gyulafehérváron a magyar nemzeti színű szalag viselése az 1918-as román nagygyűlés előtti napokban, amikor a románok deklarálták Erdély egyesülését az akkori román területekkel, és milyen kompromisszumokat kellett a román politikán belül megkötni ehhez a nyilatkozathoz.

Ebben a szezonban még biztosan nem feküdtem eleget a strandon, ugyanis a könyvnek még bőven nem értem a végére, de az biztosan lejön már most is a könyvből, hogy a lakosság egy része – legalábbis az értelmiségé – a politikai elitnél jóval korábban realistán látta a legrosszabb forgatókönyvet is. (Bakó Bea)

+ A Balkán vermutja

Teljesen véletlenszerűen került elém a palack, pontosabban, én kerültem félig véletlenszerűen egy helyre, ahol aztán sorsszerű volt, hogy jobbnál jobb borokat bontsunk. Így figyeltem fel Kelet-Európa vermutjára, a szerbek ürmösére, a Bermetre, ami csak ott hevert a pulton félig megbontva, mindenki által negligálva. Noha valami külföldi egzotikus műfajként szokás gondolni a vermutra, alapvetően az maga az ürmös bor, az ürmöst pedig arra találták ki, hogy az alapvetően gyengébb borok ízhibáit, esetleges gyengeségeit különböző fűszerekkel (üröm, rozmaring, kakukkfű, levendula, bármi) elfedjék, és tegyék ezáltal fogyaszthatóvá. Olaszországtól Spanyolországig kifejezetten izgalmas darabok készülnek,

Ez a helyzet nagyjából a borkultúráját még csak most építgető Szerbiában is, noha ott a Bermetet óriási tisztelet övezi (egy kicsit olyasmi, mint itthon az aszút: ismerjük és szeretjük, de alig isszuk) már csak azért is, mert a legenda szerint a vajdasági, Újvidéktől délre és délnyugatra fekvő Tarcal-hegység (Fruška Gora) szerb ortodox kolostoraiban fejlesztették ki az italt. Pár kisebb pincén kívül ma is kolostorok állítják elő, és noha a recept titkos, vaníliát, szegfűszeget, fahéjt magabiztosan ki lehet érezni belőle. Szakértők szerint a Bermet önálló szereplő a vermutműfajon belül, és leginkább a francia Noilly Prat-ra hasonlít. Mindegy is, a lényeg, hogy finom, pláne ha még egy kicsit be is van hűtve. (Bukovics Martin)

​+ Bob Dylan: Rough and Rowdy Ways

Amikor Bob Dylan 2016-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, sokan húzták a szájukat, köztük én is. Nem mintha nem szerettem volna, vagy nem ismertem volna el alkotói nagyságát, de úgy gondoltam, hogy az irodalmi Nobelt meg kéne hagyni azoknak, akik regényeket vagy verseket írnak, mert ha egyszer zenésznek adjuk, akkor utána már nem lesz elég az írókat néznünk, a countrytól a rappig az összes műfaj előadói közül kell válogatnunk a győztes kiválasztásakor, így pedig értelmét veszti maga a díj.

Ezt továbbra is tartom, viszont Dylan esetében azért mégsem volt annyira kiakasztó a díjazás, ugyanis ő inkább író vagy költő, mint zenész: közepesen jól énekel, közepesen rosszul gitározik, meg szájharmonikázik, a dalai egyedül a szövegek miatt emelkednek ki a mindenkori zenei felhozatalból.

Csak hogy a legismertebbeket említsem: Jimi Hendrixtől az All Along the Watchtower, a Guns N’ Rosestól a Knockin’ on Heaven’s Door, és Johnny és June Carter Cashtől az It Ain’t Me, Babe dalszövege mind Bob Dylan tollából származik, de a sor szinte végtelen.

Dylan Nobeljét négy éve azzal indokolták, hogy új költői kifejezésmódokat teremtett a nagy amerikai dalhagyományon belül, amibe nem is nagyon lehetne belekötni, úgy igaz, ahogy van.

És Dylan még nem hagyta abba, sőt, ahogy elnézem, nem is tervez felhagyni ezzel a közeljövőben. Nagyjából egy hónapja ki is adott egy komplett albumot, Rough and Rowdy Ways címmel, ami amellett, hogy nagyon sokszínű, leginkább mégis Amerikával és az amerikai néplélekkel foglalkozik. Van rajta szerelmes dal, meg mocskos bárblues is, de azért az album legmeghatározóbb száma a tizenhét perces Murder Most Foul, amiben Dylan

Vagyis nem is dal, inkább egy szabadvers, zenei aláfestéssel, aminek tényleg érdemes figyelni a szövegére a hallgatása közben. (Varsányi Bence)

+ Klepper

Aki szokta nézni a Trevor Noah vezette Daily Show-t, bizonyára tisztában van Jordan Klepper nevével, aki többnyire Trump-gyűlésekről készített vicces riportokat, kiforgatva a megkérdezett republikánus szavazók szavait, néha pedig direkt rásegíti őket, hogy minél furcsább kijelentéseket tegyenek. Ugyan ez nem mindig marad a jóízlés határán, de nem egy újságíróról, hanem humoristáról beszélünk. Később kapott is egy új sorozatot, ami egy rendes szatirikus late night show azzal a csavarral, hogy egy trumpista újságírót alakított benne, így állítva görbe tükröt az alt-right és a Trump-adminisztráció elé. Ez nem volt annyira sikeres, bár voltak benne jó pillanatok, de elkaszálták.

Klepper ezután egy újabb sorozatba vágott, amit már egyszerűen Kleppernek neveztek el. Itt már nem egy asztal mögül beszélt, hanem visszatért ahhoz, amihez a legjobban értett: beszélgetni az átlagemberrel. A 2019-ben induló sorozatban ugyan vannak direkt humorra épülő jelenetek, de inkább egy dokusorozatnak szánták, ugyanis 8 részen keresztül különböző témákat és problémákat mutatott be, amik rendszerszinten vannak jelen Amerikában. Volt szó a fegyvertartás kérdéséről is, amit két teljesen eltérő oldalról világítottak meg: részt vettek egy, a fegyvertartási jogokat bővíteni akaró, fehér férfiak vezette felvonuláson, majd pedig egy ugyanilyen felvonuláson, ahol fekete férfiak vonultak fel ugyanezért, csak eltérően a fehérektől, ők azért cselekedtek így, hogy ezzel hívják fel a figyelmet azon rendőri túlkapásokra, amelyek az afroamerikai közösségeket éri.

De ezenkívül sok más kérdést is érint a Klepper, az egyik részben egy környezetvédő csoportot követ, akik egy olajvezeték építése ellen tüntetnek, míg egy másikban az indián kisebbségek gondjairól beszél. Tanulságos sorozat. (Karóczkai Balázs)

NYITÓKÉP: Vitárius Bence / Azonnali