Miért fáj jobban egyeseknek a tárgyak, mint az emberek elleni erőszak?

Miközben egyes liberálisoknak láthatóan jobban fáj a tárgyak, mint az emberek elleni erőszak, meg se akarják érteni, mit is jelképeznek az elnyomottak számára a megtámadott, ledöntött tárgyak.

Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni.

Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek? Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Ámon Kata, a CEU doktorandusza fejti ki véleményét.

+ + +

A Black Lives Matter egy alulról szerveződő társadalmi mozgalom, amely a feketék elleni rasszista, elsősorban rendőrök által elkövetett erőszak felszámolásáért indult 2013-ban. Nem a BLM kezdett azonban először a feketék elleni rendőri brutalitással foglalkozni.

Sok olyan esetben szerveződtek tüntetések, politikai akciók, amikor rendőrök öltek meg fegyvertelen, akár kiskorú fekete állampolgárokat. Egyes városokban CopWatch (rendőrfigyelő) csoportok alakultak, hogy a rasszista vagy akár hajléktalanellenes rendőröket megfigyeljék, jelentsék, ezzel gyakorlatilag a helyi közösséget védve az elvileg őket szolgáló rendőröktől. Hasonló munkát végez Shaun King, az egyik legismertebb aktivista, aki közösségi oldalain minden rasszista gyűlöletbűncselekményt dokumentál.

Jellemzően egy-egy nagyobb felháborodást kiváltó haláleset kapcsán indultak el tüntetéshullámok, ilyen volt George Floyd megölése is, akinek a meggyilkolásáról felvétel is készült. A tehetetlen, földön fekvő Floyd nyakán percekig térdelt egy Derek Chauvin nevű rendőr a nyílt utcán, miközben társai közönyösen hátat fordítva várták, hogy „végezzen” a járókelők könyörgése ellenére. Az ügyről részletes beszámolók készültek, majd kivételesen – hiszen sajnos kevés esetben van az ilyen rendőri „akcióknak” következménye – a gyilkosságot elkövető Chauvint szinte azonnal letartóztatták.

Tüntetéshullám indult azonban azokért a fekete áldozatokért, akiknek a haláláért egyetlen rendőrt sem vontak felelősségre, mint például az egészségügyi dolgozó Breonna Taylorért, akit a saját ágyában, álmában lőttek agyon a rendőrök márciusban. Az elmúlt években tüntetéshullámok jöttek és mentek, az azonban látszik, hogy egyre több és többféle embert mozgatnak meg, és egyre többről szólnak: nem csak az egyénekről, akik áldozatul esnek a rendőri brutalitásnak, hanem az egész rendszerről, amely lehetővé teszik a feketék elleni szisztematikus, állami erőszakot.

A tüntetéshullám híre Magyarországra is eljutott, a fenti hosszú bevezetőt azonban azért írtam, mert éppen annak okai és célja az, amiről a legkevesebbszer esik szó a magyar hírekben, véleménycikkekben. Amit a híradások, publicisztikák leginkább kiemeltek a témából, az a tárgyak (elsősorban szobrok) elleni agresszió, rongálás, illetve a kulturális szimbólumok (filmek, könyvek) elleni felszólalások.

Miért érinti meg jobban Magyarországon az átlagembert a tárgyak, mint az emberek elleni erőszak?

Az látszik a szobrokat vagy irodalmi, filmes műveket „védelmező” hozzáállásból, hogy a tárgyak elleni erőszakot kiemelik a kontextusából: nem nézik meg, mi vezetett ezekhez a politikai akciókhoz, és nem kérdezik meg, nem gondolnak bele, hogy egy gyarmatosító vagy rabszolgatartó mit szimbolizál azok számára, akik felmenői a gyarmatosítás vagy rabszolgatartás áldozatai voltak.

A kulturális termékekben meglátják az univerzálisat, a védendőt, míg éppen az emberekben nem. Nem csak, mert esetleg nem hozzák őket szóba, hanem mert az egész közbeszédet a tiszteletben tartandó emberekről készült tárgyak köré szervezik.

Ez a tudatos tudatlanság azonban arról szól, hogy egyszerűen kényelmetlen szembenézni azzal, hogy az emberek, akik a szemünkben a kultúrát, a civilizációt, sőt, a demokrácia ideálját képviselték, valójában ezekből az elképzelésekből abszolút kizárták a nem fehér népességet. Sőt, sokáig a nőket is.

Az erről szóló esetleges eszmecserét pedig azzal söprik le az asztalról, hogy mindez a régmúlt, ez senkit sem érint, miközben nem csak a George Floydok és Breonna Taylorok ordítják az arcunkba, hogy nem így van, hanem a romagyilkosságok áldozatai, a partnerkapcsolati erőszak áldozatai, hogy csak a hazai példákat nézzük.

De nem is ez a lényeg. Nem az a lényeg, hogy a Black Lives Matterrel párhuzamos példákat, hasonló eseteket keressünk, és nem is az, hogy ki tesz ki fekete borítóképet a Facebookra, és ki használ #BLM hashtaget az Instán. A lényeg nem a külsőségekben, hanem a hozzáállásban rejlik.

hiszen amikor az amerikai és európai fehér vezetők egyenlőségről és jogokról beszéltek, akkor valójában nagyjából csak saját maguk jártak a fejükben.

Nem azért, mert rossz vagy jó emberek, tehát nem az a kérdés, hogy szobrot emelünk-e nekik vagy nem. A tüntetéseknek sem ez a tétjük. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e szembenézni a saját történelmünkkel globális szinten, képesek vagyunk-e megérteni, hogy emberek élete a tét. Képesek vagyunk-e elfogadni, hogy a demokrácia nem csak arról szól, hogy kulturális/politikai szimbólumokhoz ragaszkodunk, hanem hogy képesek vagyunk-e azokat átértékelni, együttérezni azokkal, akik számára nem a civilizációt, hanem az elképesztő mértékű brutalitást, nem a szabadságot, hanem a rabszolgaságot jelképezik.

Az Azonnali szoborvitájának többi cikkét itt olvashatod el.