Most kezdenek csak el igazán beszélni a történelemről Amerikában

Miközben az USA ázsiója sok szempontból történelmi mélységekben jár, George Floyd meggyilkolása kapcsán mégis a fél világ elkezdett résztvenni egy olyan szerepjátékban, ahol azt játsszák, hogy ők is amerikaiak.

Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni.

Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek? Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Pintér Bence történész, az Ugytudjuk.hu győri újságírója, az Azonnali állandó szerzője fejti ki véleményét.

+ + +​

Bármennyire is úgy tűnik napjaink politikai narratíváit tekintve, hogy nem így van, a világ valójában egy nagyon bonyolult dolog. Ebben az adott időpillanatban több milliárd ember, sok száz kormány, sok millió intézmény, újság, titkosszolgálat, rendőrség csinál dolgokat, amelyek – bár különböző mértékben, de – mind formálják azt, hogy mi fog történni holnap, egy hét, egy hónap, tíz és száz és ezer év múlva.

Manapság ebből a végtelen mennyiségű információból egyre több érhető el bárki számára az internet, a közösségi média és a globalizáció miatt; ezzel együtt azonban az emberi elme továbbra is limitált mennyiségű információ feldolgozására képes. Még az egy, vagy több adott területen nagyon járatos és olvasott szakértőnek is lesz millió vakfoltja más témákban, ahol – amíg rá nem szánja az időt – kénytelen a különféle autoritások által kinyilatkoztatott állítások, vagy a tömegek által elfogadott szociális normák elfogadására.

De még ha utána is olvasunk valaminek, hogy véleményünket megfontoltan tudjuk megformálni, hajlamosak vagyunk egyszerű fekete-fehér ellentétpárokban gondolkodni, mivel ezek mentén a legegyszerűbb meghatározni magunkat, szűkebb és tágabb közösségünket a mindennapi életben. Igaz tehát a mondás, hogy ignorance is bliss: a nemtudás boldogság, ezt a boldogságot pedig mindig könnyen ki tudja használni a hatalom, nyugodjék akárki kezében.

amelyben a valódi kontextust nem ismerve, vagy ismerve és ignorálva úgy vitatkozik a fél világ amerikai dolgokról, mintha ismerné ezt a kontextust, miközben valójában csak a feketék és bennszülöttek amerikai történetének redukált, könnyen fogyasztható verzióját ismerik – már ha azt ismerik egyáltalán. De mielőtt erre rátérnénk...

Mi a szobor?

A pillanat múlandó, a szó elszáll, az írás is csak akkor marad meg, ha valami tartós adathordozóra rögzítettük, tehát ha egy személynek, rezsimnek, gondolatnak, vizuálisan ábrázolható eseménynek vagy tettnek tartós emléket akarunk állítani, akkor azt valamiféle tartós anyagból készült művészeti alkotás formájában tehetjük meg a legbiztosabban.

Egy szobor a múlt eseményeit egy kompozícióba desztillálva nemcsak az adott eseményről/személyről állít emléket, hanem a korról is, amely a szobrot állítja, arról a kontextusról, amelyben az adott esemény/személy emlékét megőrzésre érdemesnek találta valaki – jó esetben egy közösség, rossz esetben például egy elnyomó rezsim.

Röviden szólva a szobor több szempontból is szól a múltról, ennek egyik faktora, a szoborállítás jelene azonban hamar elmúlik, és ahogy telnek az évek, változik a társadalom, változik a kontextus,

meg persze olyan is van, hogy egy szobor már valójában állításakor is vállalhatatlan volt, csak ezt a többség különböző okokból nem tudta kifejezni, mint a budapesti Sztálin-szobor esetében. Az is megeshet, hogy egy alkotás egy rezsim számára lesz kellemetlen – akár az előző irányvonal mementójaként, mint az 1962-ben államilag eltávolított Sztálin-szobor Prágában; vagy mint szabadságszimbólum, például a Tienanmen téri tüntetők által emelt, öt nappal később lerombolt Szabadság Istennője.

„Új barbarizmus”

Mindez azt jelenti, hogy bármennyire fájdalmas helyzet is ez rohanó világunkban, egy-egy szobor, vagy akár több tucatnyi szobor ledöntését, eltávolítását – ha komolyan akarunk beszélgetni – kár rögtön elhelyezni a randalírozó csőcselék vandalizmusa vs. normális, rendes tisztes emberek binárisban: meg kell hozzá ismerni először azt, hogy egy adott szobordöntésnek, rongálásnak mi a kontextusa.

Ezzel szemben Magyarországon nemcsak a megjósolhatóan reakciós kormánypropaganda harsogja az amerikai események kapcsán, hogy itt valami döbbenetes barbarizmusról van szó, akár szobrok, akár egyéb tekintetben, hanem olyan, liberálisként vagy ellenzékiként számontartott értelmiségiek is hasonló értelmű kijelentéseket tesznek, mint például az író, szerkesztő Nyáry Krisztián, vagy a történész Ungváry Krisztián.

Lányi András több ponton is megdöbbentő irányokat vevő írásában egyenesen azt mondja, hogy a most tüntetők visszaélnek a nyugati civilizáció olyan vívmányaival, mint a szólásszabadság, hogy ezzel, például a szobordöntésekkel „meghamisítsák a történelmet”.

Nyáry szerint „ez egyfajta új barbárság. Nem látok túl nagy különbséget aközött, hogy az Iszlám Állam felrobbantja a világörökségi Palmyrát és aközött, hogy lefejezik Kolumbusz Kristóf szobrát.” Ungváry is az iszlamistákkal von párhuzamot, hozzátéve, hogy „nem az történik, hogy egy kerület vagy utca lakóit megkérdezik, hogy mi legyen a szoborral, hanem az, hogy az erőszakos csőcselék megsemmisíti azt. (...) Ezer megoldás lett volna, hogy ezekkel a szobrokkal valami más történjen: el lehetett volna vinni őket egy másik helyre, vagy ki lehetett volna tenni valamit melléjük, ami megfelelően kontextualizálja a művet.”

Nem tekinthetünk el azonban attól, hogy Palmüra lerombolásakor az Iszlám Állam, vagy például 2001-ben a Bámiján-völgyi, 1500 éves Buddha-szobrok felrobbantásakor a tálibok egészen más kontextusban, más indíttatással és más eszközrendszerrel cselekedtek, mint ma az amerikai tüntetők, akik nem egy esetben – rácáfolva Ungváry szavaira – egyébként évek, évtizedek óta békés úton küzdöttek a szerintük méltatlanná vált szobrok eltüntetéséért.

Amikor Ungváry és Nyáry ilyen kijelentéseket tesz, akkor csak azt bizonyítják, hogy nem ismerik, vagy ha ismerik, negligálják azt a kontextust, amelyben Kolumbusz Kristóf, vagy éppen Thomas Jefferson szobrainak eltávolítása értelmet kaphat még akkor is, ha más okokból nem értünk vele egyet. Plusz elhallgatják azt a tényt, hogy nagy többségben azért nem Jefferson vagy Kolumbusz, hanem főleg a déli rabszolgatartást támogató, azt fegyverrel védő alakok, vagy a rabszolgakereskedelmen meggazdagodó egyének szobrait éri hasonló támadás.

Helyette kapunk egy történetet Nyárytól a magyar tizenhetedik századból, aminek bár semmi köze nincs valójában a mostani történésekhez, mégis megpróbálja azt a látszatot kelteni, hogy tud a szerzője valami érvényeset gondolni a témáról.

A redukcionizmus átka

Na de hát mégis mi zavarja most, 2020-ban a feketéket? Hiszen 150 éve felszabadították őket a rabszolgaságból. Aztán ha volt is némi gond meg megkülönböztetés utána az életükben, azt is megoldotta a polgárjogi törvény már több mint ötven éve! Még fekete elnöke is volt az USA-nak! Jó, hát most rátérdeltek egy fickó nyakára, néha megesik az ilyen, nem?

Hogy az USA fehér lakóinak egy része annyira ragaszkodott az embertelen rabszolgasághoz, hogy hajlandó volt védelmében többéves háborút vívni, hogy utána a rekonstrukció képtelen volt keresztülvinni ezekben az államokban, hogy a feketék egyenrangú állampolgárok legyenek, hogy az intézményes és jogilag szentesített rasszista megkülönböztetés (Jim Crow-törvények) mellé a Ku Klux Klán terrorja társult.

Hogy bár 1964-ben megszületett a polgárjogi törvény, sokan úgy érzik – és George Floyd és csak az elmúlt pár évben tucatnyi más ember halálát tekintve jogosan érzik úgy –, hogy bizony a mai Amerikában sem számítanak egyenrangú polgároknak, és nem csak a boldogulásuk, hanem egyenesen az életük van veszélyben.

Ha ténylegesen végigtekintünk az USA történelmén és benne a feketék helyzetén, nem mondhatjuk, hogy minimum a Konföderációra és a rabszolgakereskedelem alakjaira emlékező szobrok eltüntetésének vágya, az arra való békés törekvés, majd a mostani kvázi forradalmi helyzetben ezek önhatalmú eltüntetése kevésbé lenne jogos, vagy barbárabb tett lenne, mint a budapesti Sztálin-szobor ledöntése.

Na de Kolumbusz? Hát mi köze mindehhez szerencsétlen Cristoforo Colombónak? Nyáry Krisztián egyik megfejtése, hogy „az amerikai társadalom nagy része elvesztette a kapcsolatát a saját történelmével”,

aki több ezer rabszolgát küldött vissza Európába.

Nem a most eltávolított Kolumbuszok az elsők egyébként a sorban: 1844-ben egy-egy szobrot állítottak a washingtoni Kapitólium keleti és nyugati homlokzatát díszítendő: az Amerika Felfedezése Kolumbusz Kristófot ábrázolta egy, az ő nagyságától megrettent indián asszony társaságában; miközben párja, a Mentés egy olyan jelenetet örökített meg, ahol a tomahawkkal támadó barbár indián elől egy bátor telepes ment meg egy fehér asszonyt és gyermekét. Mindkét szobor ellen volt tiltakozás a huszadik században, végül 1958-ban egy felújítás során eltávolították őket, és később nem helyezték őket vissza.

(Kolumbusz richmondi szobrának ledöntése amúgy önmagában egy Örkény-novella, tekintve, hogy a Ku Klux Klánnal kokettáló városvezetés eredetileg nem akarta odaadni azt a földterületet a helyi olasz közösségnek, akik szobrot akartak állítani a Kolumbusznak, mivel a felfedező külföldi és katolikus; majd amikor a borítékolható botrány után mégis sikerül megépíteni a szobrot, akkor a virginiai kormányzó Benito Mussolinit éltette az átadáson; végül most a bennszülöttekkel szolidarítva távolítják el a szobrát. A történelem bonyolult.)

Kolumbusz és Jefferson szobrainak megkérdőjelezése azt is jelzi, hogy bizony, bizony, itt nem csak egyszerű etnikai sérelmi politizálásról van szó, meg civilizációk összecsapásáról, ahogy Lányi írja, hanem arról, hogy feltegyük a kérdést: valóban olyan jó az amerikai projekt? Volt valaha valódi tartalma az amerikai álomnak? Működhet az amerikai projekt a belső gyarmatosítás teljes feloldása után is, már ha sikerül azt ténylegesen feloldani?

Ugyanígy nem muszáj akár Winston Churchillnek, akár Thomas Jeffersonnak csak egy oldalát kiemelni és bemutatni, amikor róluk és szobraikról beszélünk: bár esetükben jóval nehezebb megfejteni a kontextust, de nekik sem csak jó vagy csak rossz tetteik voltak életükben. Aki Budapesten rápingálta Churchillre, hogy „náci”, az nyilván idióta, de ettől még lehet beszélgetni arról értelmesen, hogy a sok szempontból hőssé avanzsált brit miniszterelnöknek milyen súlyos – emberéletekben mérhető – hibái voltak.

Thomas Jefferson esetében pedig feltehetjük a kérdést: mennyire tekinthető az egyetemes szabadságeszmény sikeres kifejtésének egy olyan szöveget, amely után még majdnem 200 évnek kellett eltelnie, hogy a fekete amerikaiakat azért nagyjából emberszámba vegyék? 

Mi a tanulság?

Az, hogy nem muszáj gondolkodás és autonóm gondolatok nélkül akár világpolgári, akár progresszív, akár reakciós alapon rögtön beállni az amerikai kultúrharc valamelyik (nagyrészt elképzelt) lövészárkába, és felkapni egy fegyvert úgy, hogy sem az amerikai feketék történelmét, se ma mai mindennapi tapasztalataikat nem ismerjük – de valójában az amerikai fehérekét sem.

Az amerikai hegemónia hosszútávú gondolatformálásának abszolút sikerét mutatja – mint erre ebben a cikkben más rámutatott –, hogy miközben az ország ázsiója sok szempontból történelmi mélységekben jár,

A dolog persze egy fokkal érthetőbb olyan európai országokban, ahol szintén vannak fekete állampolgárok, akiket szintén érhet megkülönböztetés; hatványozottan értelmetlen azonban például Magyarországon, ahol cigány polgártársaink tizenegy évvel ezelőtti legyilkolása, vagy az akkor és azóta is meglévő hatósági megkülönböztetése tizedennyire heves diskurzust sem vált ki, még a hobbiból továbbra is politizáló liberális értelmiség körében sem.

Mivel nálunk egy társadalmi csoport nem kényszeríti ki, és láthatóan még a magát liberálisnak vagy akár rendszerkritikusnak valló értelmiségünk is érzékenyebb szobrok ledöntésére, mint egykor élt és most élő emberek szenvedésére, ezért hasonló beszélgetésekre még csak nem is számíthatunk történelmünkről.

A másik tanulság az, hogy bármelyik oldalon is vagyunk, ha valódi vitákat szeretnénk akár történelmi, akár kurrens kérdésekről, igyekeznünk kéne elengedni a morális értékítéleteket minimális információ alapján pillanatok alatt meghozó, csak binárisokban gondolkodni képes redukcionizmust – bár a Facebook, a Twitter és a modern politika korában egyre nehezebb.

Érdemes megismerni a kontextusokat. Az USA-ban a feketék vagy az őslakosok történetét (ami valójában az USA alapvető, titkos története), hogy megértsük mostani dühüket, és azt, hogy ezt miért szobrokon töltik ki többek között; Győrben a győri színház felépítésének történetét, hogy megértsük miért ragaszkodik hozzá a város kétharmada; más esetekben pedig más kontextusokat – még azelőtt, hogy kényelmes karosszékünkből megállapítanánk valamiről, hogy az az „új barbárság”.

Olvasd el az Azonnali szoborvitájának többi cikkét is!