A város, ahol mindenki „fasiszta” vagy „kommunista” a másik szemében, most megbékélni készül

Száz évvel ezelőtt olasz fasiszták felgyújtották a trieszti szlovénok központját, a Narodni Domot. Most hétfőn, rá száz évre a szlovén és az olasz államfő jelenlétében kapta vissza a megfogyatkozott szlovén közösség az épületet. Sérelmek mindkét oldalon vannak, Trieszt az ellenségeskedés folytatásához és a megbékéléshez egyaránt ideális város. Melyik utat választja?

1920. július 13-án hatalmas lángok csaptak fel egy trieszti többemeletes szecessziós épületben. A Bécsben tanult, részben szlovén származású Max Fabiani tervezte Narodni domot helyi fasiszták támadták meg, az épület – benne a Hotel és Café Balkannal, a szlovén Edinost napilap szerkesztőségével és az ugyanezen név alatt működő szlovén párt irodáival – teljesen leégett.

A pályaudvartól és a belvárostól csak pár percnyi gyaloglásra található épületet 1904-ben adták át:

Jönnek a szlovénok!

Trieszt mindig is multikulturális város volt, a szlovénok jelenléte azonban zavarta a főleg olasznyelvű politikai és gazdasági elitet.

A korábbi népek (akik elsősorban a 18. századtól, amikor VI.Károly német-római császár szabad kikötővé tette a várost, érkeztek) német, görög, szerb, angol és francia kereskedők voltak, s ők jól beilleszkedtek a hasonló társadalmi státuszú olasz elit mellé. A szlovénok, akik a környező falvakban (a Karszt-hegységben, Isztria és Krajina közeli vidékein) éltek, csak a 19. század közepétől kezdtek el bevándorolni.

főleg, hogy az 1850-es, 1860-as évek osztrák kultúrharca – azaz a liberálisok és klerikálisok szembenállása – Triesztben gyakorlatilag a liberális olaszság és a klerikális szlovénség ellentéteként jelent meg. A katolikus egyház és papság – szintén az olaszok nagy bánatára – a helyi szlovénség egyik fő támasza lett, Triesztben az 1830-as évektől a Habsburg Monarchia végéig – egy német püspök kivételével – csak szlovén főpapok ültek a püspöki palotában.

A szlovénok jelenléte nem csak kulturális és politikai ellentéteket szült. A helyi olaszság attól tartott, hogy a szlovénok túlszaporodják a várost. Miközben 1900-ban még Trieszt lakosságának „csak” 13 százaláka vallotta a szlovént köznyelvének (az osztrák népszámlálás nem a nemzetiségre vagy az anyanyelvre, hanem a mindennapi életben használt „köznyelvre” kérdezett rá),

Noha Trieszt sohasem volt többségben szlovén, a Habsburg Monarchián belül itt élt a legtöbb szlovén, mindenképpen jóval több, mint Krajina koronatartomány amúgy szlovén többségű fővárosában, Laibachban (Ljubljanában). Ezért is számított Trieszt egyben az Ausztrián belüli szlovénség számára is kulturális „fővárosnak”; a Narodni Dom és az ottani intézmények ezt is kifejezték.

Az olaszság – legalábbis a város politikai és gazdasági életét uraló olasznyelvű elit – attól tartott, hogy pár évtized alatt a város szlovén többségűvé válhat, elvégre a trieszti gyárakba, s különösen a kikötőbe „ömlöttek le” a szlovénok a falvakból.

Hogy persze az egész nemzetiségi konfliktus, ami emögött felsejleni látszik, mennyire csak egy elitdiskurzus volt, amely se az olasz, se a szlovén átlagembert nem különösebben érdekelte Triesztben, bizonyítja, hogy amikor a város már általános, szabad, titkos (noha csak a férfiakra kiterjedő) választójog alapján választhatta képviselőit a bécsi parlamentbe,

akiknek amúgy egyik ismert trieszti politikusuk egy magyar munkás, Domokos Lajos volt.

A szlovénellenesség azonban az olasz nemzeti liberálisokat, akiknek nagyrésze szabadkőműves volt, végig meghatározta. Ez persze nem jelenti azt, hogy akár csak ezen olaszok irredenták lettek volna (azaz az Olasz Királysághoz való csatlakozást szorgalmazták volna), ugyanis azt ők is belátták, hogy a kikötőváros csak a Habsburg Birodalmon belül fejlődhet, Olaszországon belül periférikussá válna (amint az végül történt is).

Megjöttek a fasiszták

Az első világháború végével azonban a város Olaszországé lett, bár korabeli visszaemlékezések szerint a trieszti olaszok között se volt túl nagy az öröm, a megszálló olasz csapatokat pedig sokan tényleg idegenként fogadták (akiknek olasza eleve el is tér a helyi dialektustól, a német és szláv szavakkal tarkított triestintől).

Az olasz uralommal a fasiszták is megjelentek – persze először csak mint egy helyi ellenzéki csoportosulás. Triesztből szervezte amúgy Gabriele D´Annunzio anarcho-fasiszta költő Fiume elfoglalását is (impresa di Fiume), amire 1919 őszén került sor. Triesztben tehát nagyon sok irredenta, fasiszta gyűlt össze – jóval azelőtt, hogy Mussolini ténylegesen átvette volna a hatalmat Rómában. A feketeingesek számára

Ezen feketeinges aktivisták rohamozták meg 1920. július 13-án a Narodni domot. Egész nap rajtaütéseket tartottak a város szlovén és horvát lakosságán, a szlovén boltok ablaküvegeit betörték, a jugoszláv konzulátust megtámadták, majd mire beesteledett, a fáklyás fasiszta tömeg a Narodni dom elé vonult, azt felgyújtották, az épület egész este lángolt.

Noha a zsidóellenességet Mussolini csak 1938-ban tette magáévá – amúgy nem véletlenül a trieszti polgármesteri hivatal erkélyéről olvasta be az olasz faji törvényeket (elvégre Triesztnek jelentős zsidó lakossága is volt) –, a helyi szlovénság a fasizmus hatalomra kerülésének első napjától tudta, mit jelent a rendszer: brutális elnyomást, üldöztetést. Akit a trieszti szlovénok fasizmus alatti szenvedései érdekelnek, annak az idén augusztusban 107 éves trieszti szlovén író, Boris Pahor regényeit ajánlom. A Narodni Dom felgyújtását többek között a Trg Oberdan című regényében örökítette meg (a regény Piazza Oberdan címen olaszul és németül is olvasható).

A fasiszták és nácik börtöneit is megjárt, a jugoszláv partizánok oldalán harcoló Pahor regényeiben írta le azon 1920-as, 1930-as éveket, amikor

a szlovén iskolákat bezáratták. Olaszország a kisebbségeivel brutálisabban bánt, mint bármely környező állam a magyarokkal; Róma semmiféle kisebbségi jogot nem ismert el, és célja egyértelmű volt: a hajdanán soknemzetiségű városokat, régiókat (Triesztet, Fiumét, Isztriát, a Kvarner-öböl szigeteit vagy akár Dél-Tirolt) brutálisan olasszá asszimilálni.

Több tízezer szlovén és horvát került börtönökbe csupán nemzetisége miatt (az olasz állam a mai napig nem hajlandó nemhogy kárpótlást fizetni, de még bocsánatot sem kérni az áldozatoktól). Mussolini tudatosan délolaszokat telepített be az Ausztriától megszerzett területekre, akiknek értelemszerűen nem volt semmiféle kötődésük az adott vidékhez, viszont még ingerültebben reagáltak a számukra teljesen szokatlan szláv jelenlétre.

Ki ütött vissza elöször?

Az olasz nacionalisták persze ilyenkor saját sérelem gyanánt a TIGR (Trst-Istra-Gorica-Rijeka) partizánszervezetet hozzák fel példaként, amely – helyi kommunisták és katolikus papok támogatásával – támadásokat hajtott végre az olasz állam ellen. Az olasz jobboldal a mai napig terroristáknak tartja a TIGR tagjait, akiknek nagy részét a Trieszt melletti Basovizzaban (Bazovicában) a fasiszta állam 1930-ban kivégezte.

A helyi szlovénok részt vettek a kommunista ellenállásban is: mind Tito, mind az olaszok partizánmozgalmában harcoltak, Triesztet magát 1945 május elsején Tito csapatai szabadították fel (a város akkora már német megszállás alatt állt).

Noha Tito azt szerette volna, ha a Jugoszlávián belüli Szlovénia fővárosa Trieszt lehetne – innen a szlovén nacionalisták által a mai napig használt jelszó: „Trst je naš!“ („Trieszt a miénk!“) –, a második világháború után Trieszt 1954-ig ENSZ-felügyelet alatt önálló állam lett. A ma is létező trieszti autonomisták, akik nem ismerik el Olaszország joghatóságát a város felett (ez főleg abban nyilvánul meg, hogy nem fizetnek adót), Trieszt belvárosában található székháza ma is az egykori szövetségeseket várja vissza.

1954 után Trieszt ismét Olaszországé lett – bár nemzetközi jogilag egyrészről vitatott, hogy az olasz állami hatalom a kikötőre is kiterjed-e (az autonomisták szerint az továbbra is ENSZ-felügyelet alatt kell, hogy álljon), másrészről az is vitatott, hogy 1954-ben Trieszt valóban Olaszországhtoz lett-e csatolva, vagy a várost addig kormányzó ENSZ csupán az igazgatási jogokat adta át Rómának, de a város nemzetközi jogilag továbbra is szuverén lenne.

Mindenki másra és másképp emlékezik Triesztben

Trieszt sokszínű múltja, összetett lakossága és különösen a kommunista Jugoszláviához való közelsége miatt

A fasisztáknak és irredentáknak, akik még a 1980-as években is uralták a XX Settembre utca környékét és megverték az arra tévedő balosokat és szlovénokat, Trieszt az olaszság legkeletibb bástyája, amit védeni kell a szlávoktól és kommunistáktól. A szlovén nacionalisták számára Trieszt a szlovénok igazi fővárosa. A helyi monarchisták és autonomisták az osztrák időket, a függetlenséget sírják vissza, és sokat küzdenek azért, hogy a város ismét pozitívan emlékezzék Habsburg-múltjára.

Ezen utóbbi körökhöz állt közel a várost 1993 és 2001 között polgármesterként irányító, magyar származású Riccardo Illy – az Illy-kávécég tulajdonosa, itt írtam róla bővebben –; a balliberális vállalkozó-politikus érte el például, hogy visszakerülhetett Erzsébet császár- és királynő szobra a pályaudvar elé. De ma is nagyon sok helyi étteremben vagy autón látni osztrák zászlót, Habsburg-címert vagy az 1945 és 1954 közötti függetlenségre utaló T.L.T. (Territorio Libero di Trieste) feliratot.

És persze vannak a kommunisták, akiknek egy része olasz kommunista, más része titoista (ezen belül is vannak olasz titoisták és szlovén titoisták), akik Triesztet a hidegháború alatt szívesen Jugoszláviához csatolták volna – számos olasz kommunista költözött át az 1950-es években Fiumébe, hogy egy kommunista országban élhessen.

A Narodni dom visszatér

Triesztben alig van olyan tér, emlékmű, akár csak utcakő, amihez ne tapadna számos, egymással teljességgel ellentétes emlékezet. A Narodni Dom, amely mára szépen felújítva a trieszti egyetem nemzetközileg is híres fordító- és tolmácsiskolájának ad többek között otthont, szintén egy olyan pont a városban, amiről vélhetően minden triesztinek megvan a maga kis narratívája. Valakinek ma is az elszlovénosodás veszélyét jelenti (holott mára a város lakosságának alig 3 százaléka szlovén, azaz Mussolini asszimilációs politikája sikeres volt), másnak a megmaradt kis szlovén közösség dafke élni akarását szimbolizálja, megint

A Narodni Dom az 1990-es években a trieszti egyetemhez került, a földszinten pedig egy szlovén könyvtár jött létre.

Mind Szlovénia, mind a helyi szlovén kisebbség régóta kérte, hogy az eredetileg is a szlovénok által és maguknak épített, de a fasiszták által elkobzott épület ismét kerüljön vissza szlovén tulajdonba. Trieszt erről azonban hosszú ideig hallani sem akart, az egyetlen, amire a város hajlandó volt, hogy 2004-ben olasz- és szlovénnyelvű emléktáblát helyezett el a Narodni dom falán, amely az épület történetére és a fasiszták általi felgyújtására emlékeztetett.

Minden év július 13-án a helyi szlovén közélet megemlékezik a fasiszta támadásra. Az idei százéves évforduló nemcsak azért különleges, mert jelen volt Sergio Mattarella olasz és Borut Pahor szlovén államfő, de azért is, mert

A tényleges tulajdonosváltás azonban akár még éveket is igénybe vehet, főleg, hogy esetleg új helyet kellhet találni a jelenleg az épületben lévő tanszékeknek. Pahor (aki csak névrokona az író Pahornak) azt hangsúlyozta, hogy „egy százéves igazságtalanság lett jóvá téve“, és örömét fejezte ki afelett, hogy „Olaszország és Szlovénia közösen ünnepel“.

A Narodni domban mind az olasz, mind a szlovén államfő kitüntette az idén augusztusban 107 éves Boris Pahor írót, aki a hétvégén nagyinterjút adott a Corriere della Sera napilapnak. Pahor azt mondta a jobboldali liberális napilapnak:

Az emlékek ma is megosztanak még

A Narodni dom ünnepélyes átadása előtt a két államfő a Trieszt feletti Karszt-hegység egyik kis helységét, Bassovizat (Basovicát) kereste fel. 1930-ban itt végezte ki a fasiszta állam a szlovén-horvát TIGR-csoport ellenállóit. 1945 után pedig Tito partizánjai az itteni mélyedésekbe lőttek bele több, a kommunizmus elől menekülő olaszt. Azaz

Ez utóbbinak akart Mattarella és Pahor véget vetni, akik a közös emlékezést hangsúlyozták.

Nem mindenkinek tetszett azonban a két államfő békülése. Hétvégen olasz neofasiszták tüntettek a Narodni Dom visszaszolgáltatása ellen, egyben azt is állítva, hogy a TIGR kivégzett ellenállói „terroristák” voltak, akiknek „nem jár bocsánat”.

Giorgia Melonit, a neofasiszta, Orbánnal jó kapcsolatokat ápoló Olaszország Testvérei párt elnökét a hétfői megemlékezések „keserűséggel” töltötték el, mert szerinte a titoizmus áldozatait nem lehet „a szlovén terroristákkal” egy napon említeni, valamint a politikusnő szerint azzal, hogy Olaszország már korábban a trieszti Szlovén Nemzeti Színházat átadta a szlovén közösségnek, megtett mindent; Meloni szerint a Narodni dom átadása „felesleges”.

A közös megemlékezés azonban szlovén részről is kiváltott kritikát. A hétfői basovizzai (bazovicai) látogatás alkalmával trieszti szlovén kommunisták „árulózták” le Pahort, amiért megemlékezett a titoista partizánok által megöltekre is, akik az ellentüntetők szerint mind „fasiszták” voltak. A helyi szlovén kisebbség nyílt levélben tiltakozott Pahornál „a többedik megalázás ellen”, szerintük ugyanis a TIGR-csoport fasiszták általi kivégzését nem lehet együtt említeni a jugoszláv partizánok fasisztaüldözésével.

Jože Pirjevec trieszti szlovén történész szerint is a két államfő két összehasonlíthatatlan eseménysort próbált meg összemosni. Az emlékek vitája tehát folytatódik az Adria-parti városban.

NYITÓKÉP: Österreichische Nationalbibliothek, Ansichtskarten Online