A múltat végképp eltörölni?

Egy szobor nem csak esztétikai kategória, így annak ledöntése nem barbárság, hanem sokkal inkább azok figyelemfelhívása, akiknek érdekeit, érzéseit a jelenlegi emékezetpolitika teljességgel ignorálja.

Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni. Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek?

Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Kapelner Zsolt, politikafilozófus, a CEU doktorandusza fejti ki véleményét.

+ + +

Már 2011-ben a budapesti utcák, villamosmegállók átnevezésekor elfogott az a nyugtalanító érzés, amely azóta a főváros köztereinek minden apró átrendezése kapcsán fel-felbukkan bennem. Mintha a dolgok természetes rendjét érné kihívás: elvégre a Corvin-negyed villamosmegállót valójában mégis csak Ferenc körútnak hívják. És bár nemigen zavarodom össze, ha a Moszkva tér helyett a Széll Kálmánra kell mennem, hogy a parlamenttől az egyetemem felé már nem a Nagy Imre-szobornál fordulok be, ezek az apró változtatások, hiányok mégis

Valahogy így tudom elképzelni, miféle érzelmeken alapulhat az a pánikkal vegyes megütközés, amellyel a hazai és nemzetközi centrista, valamint jobboldali értelmiség reagált az elmúlt időszakban világszerte kibontakozó diskurzusra a rasszizmus, a kolonializmus történelmi igazságtalansága, és az emlékezetpolitika viszonyáról, és amely elsődlegesen a különféle köztéri szobrok megrongálása, ledöntése körüli vitákban csúcsosodott ki.

A felvetésre, hogy Winston Churchill, Thomas Jefferson, Mohandasz Gandhi jelentőségét bizonyos mértékig újra kellene gondolnunk a faji és gyarmati elnyomáshoz való viszonyuk fényében – meglehet, az sem egészen magától értetődő, hogy emléküket köztéri szobroknak kellene őrizniük – a válasz gyakorta mély értetlenség, felháborodás, zsigeri düh.

„Abszurdum”, „őrület”, „tömeghisztéria” – mondják sokan: a gondolat, hogy az emlékezetpolitika bevett formái a gyarmatosítás és a faji elnyomás történetének fényében újragondolásra szorulnak, nem megvitatandó felvetés, hanem mentális patológia. Egyesek még tovább mennek: a dolog mögött nem a bolondság, az értetlenség áll, hanem a színtiszta gonoszság. Ez a mi korunk jakobinus pillanata – elvégre ahol szobrokra firkálnak, ott hamarosan fejek is hullanak majd. Egyesek még tovább mennek: a szobrok megkérdőjelezése, megrongálása nem a jakobinus terrort, hanem az Iszlám Állam terrorját idézi.

A válaszok számosak: a „történelem nagy alakjait” és szobraikat érő kihívás hamis állításokon alapszik. „Hát nem tudtátok: Churchill nem volt rasszista, mert saját kora rasszizmusát nem ítélhetjük meg a ma mércéivel (de azért Hitlerét ugye igen?), Jefferson pedig éppen a rabszolgaság elleni küzdelem élharcosa volt!” Természetesen fontos, hogy társadalmi és politikai vitáinkat a megfelelően alátámasztott, hiteles forrásokból származó tények fényében folytassuk le. De bármennyire is igyekszünk minden kezünkbe akadó idézetből, ténytöredékből, féligazságból fegyvert kovácsolni, a történelmi tények egymásra halmozása nem dönti el a kérdést.

A kérdés, hogy állítson-e emléket köztéri szobor Thomas Jeffersonnak, Winston Churchillnek, Nagy Imrének vagy Lukács Györgynek, nem történettudományi kérdés, amelyet kellő mennyiségű tényanyag egyértelműen eldönthet.

Sohasem volt titok, hogy Jefferson élesen bírálta a rabszolgaságot, és hogy ennek ellenére még halálakor is több, mint száz rabszolga volt a birtokában. Csakhogy sem ezek a tények, sem sehány további tény, amelyet melléjük felsorakoztatnánk, nem dönti el végérvényesen, hogy ezek fényében miként ítéljük meg Jeffersont, hagyjuk meg szobrait vagy sem.

A másik jellemző érv a szoborvitában, hogy a szobrok megrongálása, ledöntése éppen a történelem árnyalt megértését, kiértékelését teszi lehetetlenné. A szobrok ledöntése történelemtagadó és ezért történelemhamisító aktus: arra irányul, hogy kitöröljük történelmünk bizonyos fejezeteit. A felvetés épp olyan tanulságos, mint amilyen nevetséges. A történelmi emlékezet őrzésének nem egyetlen, de még csak nem is elsődleges módja a köztéri szoborállítás. Történelmi emlékezetünk elsődleges letéteményesei könyvek, és nem szobrok. Nyilvánvaló, hogy történelmünk jelentős eseményeinek és személyeinek tömegéből csupán egy töredéknek állítunk szobrot. A kérdés éppen akörül forog, hogy kik tartozzanak ebbe a kitüntetett körbe.

Végül talán a legsúlyosabb ellenvetés: mindez szép és jó, a társadalmi vita helyénvaló és kívánatos – a módszerek azonban barbárok. A szobrok megrongálása, megcsonkítása, ledöntése vétek nem csak a közrend és a közízlés, de egyenesen a kultúra ellen. Ez az érv sántít. Nem igaz az, hogy köztéri szobrok megrongálása minden esetben olyan, mint a reneszánsz festmények tűzre vetése a hiúságok máglyáján Savonarola Firenzéjében, vagy a nácik könyvégetése.

A huszadik századi autoriter rezsimek köztéri szobrainak, emlékműveinek eltávolítása, akár megsemmisítése nem volt kultúraellenes cselekedet, függetlenül azok esztétikai értékétől. A köztéri szobrok nem puszta műalkotások – összetett módon ágyazódnak be egy politikai közösség életébe, és mikor e beágyazódás problematikusnak bizonyul, joggal követelünk változást. Mielőtt tehát a szobrok ellen intézett kihívást egyszerű barbárságnak, kultúraellenes cselekedetnek minősítenénk, meg kell mutatnunk, hogy azok jelenléte csakugyan nem problematikus.

Nos, rendben – szólhatna az ellenvetés –, de a szoborrongálók és szobordöntők továbbra is vétenek a polgáriasság, a civilizáltság erénye ellen: ha problémájuk van, terjesszék azt a nyilvánosság elé. Először tán vitassuk meg, van-e probléma az adott szoborral, mielőtt ledöntenénk azt. Ezzel – úgy tűnik – nehéz vitatkozni. Békés társadalmi együttlétezésünk alapvető feltétele, hogy nézeteltéréseinket, konfliktusainkat ne erőszak, hanem diskurzus útján igyekezzünk rendezni. Ez azonban előfeltételezi, hogy a békés társadalmi diskurzus feltételei adottak, hogy bízhatunk polgártársaink megértésében és jóhiszeműségében. Teljesül-e ez az előfeltétel?

Ezen a ponton figyelembe kell vennünk a szoborkérdés konkrét társadalmi-politikai kontextusát, azaz a George Floyd meggyilkolása nyomán útnak indult tiltakozási hullámot a rendszerszintű fajgyűlölet ellen. Ennek a mozgalomnak a fő állítása, hogy a fejlett országok közvéleménye és döntéshozói nem hajlandók komolyan számot vetni az intézményes rasszizmus, a faji alapú strukturális igazságtalanságok tényével, amelyek történeti gyökerei az európai kolonializmusig, a gyarmati rabszolgatartásig és -kereskedelemig nyúlnak – amelyben az európai civilizáció egésze bűnrészes –; amelyek a mai napig mélyen áthatják társadalmi és politikai intézményeink működésmódját; és amelyeket egyebek mellett az az emlékezetpolitika tart fenn és reprodukál, amely mélyen hallgat arról, mi köze is volt tulajdonképpen „a történelem nagy alakjainak” a gyarmatosításhoz és a faji alapú elnyomáshoz.

amely megmutatta, mit sem ér a szép szó, az udvarias kérelem, hogy a művelt közönség volna szíves – ha ideje engedi esetleg – számot vetni a faji elnyomás múltjával, mely napjainkban is a társadalmat strukturáló igazságtalanságok forrása.

Talán egy drasztikus lépéssel többre megyünk. Talán az gondolkodóba ejti a közvéleményt: vajon miért érzik egyesek úgy, hogy a nyilvános diskurzus bevett csatornáin keresztül nem tudnak érdemben hangot adni panaszaiknak? Vajon nem vagyunk-e mi magunk is vétkesek e hangok elhanyagolásában, elhallgattatásában? Ha már ilyen elkeseredett lépésre szánták el magukat, vajon nem kellene meghallgatnunk, mi mondanivalójuk van?

Ez a számítás persze manapság nemigen válik be. A hazai és nemzetközi nyilvánosság egy jelentős része hajthatatlan marad. Mindenáron úgy akarja kezelni a szoborvitát, mint a múlt nagy alakjainak visszamenőleges népbírósági perét, ahol azt kellene bizonyítani, mennyire kiváló ember is volt tulajdonképpen Churchill vagy Jefferson. És ahol gyakorta odáig sikerül csak eljutni, hogy mivel nyilvánvalóan nem követelhetjük meg, hogy köztéri szobrok csakis makulátlan életű szenteknek állíttassanak, ezért inkább maradjon minden a régiben.

Csakhogy a szoborvita a jelenkor társadalmáról szól: arról, hogy a politikai közösség miféle üzeneteket közvetít tagjainak önmagáról. Ha köztereinket olyan emberek dicsőítő szobraival népesítjük be, akik nemcsak a „nyugati civilizáció” történetében töltöttek be jelentős szerepet, de azon igazságtalan társadalmi struktúrák kiépítésében és fenntartásában is, amelyek a mai napig nem fehér embertársaink tömegeit fosztják meg a lehetőségtől, hogy teljesértékű állampolgárként vehessenek részt a társadalom életében, ítélik őket megbélyegzettségre, kizsákmányolásra és nyomorra, akkor

Éppen úgy, ahogy egy Horthy- vagy egy Teleki-szobor kapcsán is joggal érezhetnék zsidó honfitársaink, hogy a tény, miszerint a politikai közösségnek fontosabb e személyek államférfiúi érdemeit hangsúlyozni, semmint szerepüket annak a történelmi katasztrófának az előkészítésében, amelynek következményeit alkalmasint a mai napig nyögik, azt az üzenetet közvetíti feléjük, hogy az ő szempontjaik, érdekeik nem érnek annyit, nem esnek akkora súllyal latba, mint nemzsidó polgártársaiké, és hogy

Bizonyos szempontból nonszensz, hogy a mai Magyarországon még magyarázni kell, miért bírnak a közterek és az ő szobraik politikai jelentőséggel. Másrészt ugyanakkor nagyon is érthető. „Történelmünk nagy alakjai” – akiknek emlékezetéről a vita szól – történelmi önmegértésünk – nem kizárólagos, de fontos – referenciapontjai. Nélkülük mintha már-már képtelenek volnánk elmondani az emberi civilizációnak azt a történetét, amelyhez önmagunkat tartozni érezzük – legtöbbünk számára sajnos nem a „people’s history” a történelmi önmegértés elsődleges műfaja.

Mikor e referenciapontokat kihívás éri, sokan úgy érzik magukat, ahogy én az átnevezett utcák, villamosmegállók között: a világ kifordul természetes rendjéből, idegen, ellenséges hellyé válik, melyben nincs többé hely számukra. Ám ahogy nem „a dolgok természetes rendje” Ferenc körútnak hívni a Corvin negyedet, úgy

E kérdésekről társadalmi vitáknak kell döntenie, és e vitákban csakis akkor követelhetjük meg a másik higgadt és udvarias részvételét, ha mi magunk hajlandók vagyunk komolyan venni sérelmeiket és panaszaikat – megértve, hogy amint mi éreznénk magunkat idegennek és nemkívánatosnak egy új emlékezetpolitikai rezsim alatt, úgy ezek az embertársaink alkalmasint már most és hosszú ideje így érzik magukat a fennálló emlékezetpolitikai berendezkedés alatt.

Az idegenségnek ezt a fenyegető érzését csak akkor szüntethetjük meg – nem csak saját magunk, de mindenki számára –, ha megteremtjük annak a társadalmi, kulturális és politikai feltételeit, hogy a mindannyiunkat érintő kérdések megoldásában mindig egyenlőkként és igazságos feltételek mellett vehessünk részt.

Az Azonnali szoborvitájának többi cikkét itt olvashatod végig.