Szerző:
Parászka Boróka
Amerika előbbre jár azzal, hogy ott Kolumbusz szobrait meg merik kérdőjelezni. Avram Iancu marosvásárhelyi szobra kapcsán még elmaradt ez a vita.
Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbólikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni.
Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek? Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Parászka Boróka, a Marosvásárhelyi Rádió munkatársa fejti ki véleményét.
+ + +
Szobor„döntögetésnek” nevezik magyarul azt a jelenséget, amely az Amerikai Egyesült Államokban tapasztalható az elmúlt hetekben: emberi jogi, civil jogi tiltakozás jeleként köztéri szobrokat, emlékműveket távolítanak el, rongálnak meg, helyeznek vagy értelmeznek át. A magyar „döntögetés” kifejezés hangulatkeltő és félrevezető. Azt sugallja, hogy az emberek gyakorta önkényesen rombolnak. Törnek-zúznak mindent, ami az útjukba kerül. Valójában Amerikában (Nagy-Britanniában, Belgiumban)
Drámai módon, ez igaz, többnyire nem is erőszakosan, hanem önkormányzati, kuratóriumi, tulajdonosi vagy bírósági döntéseknek megfelelően. Az események az utóbbi hónapokban kétségtelenül felgyorsultak, mióta a strukturális rasszizmus mindenki számára egyértelműen, eltagadhatatlanul láthatóvá vált. Pontosabban: mióta ezt a strukturális rasszizmust nem lehet elmismásolni, eltagadni, vagy jelentőségét lebecsülni.
Az Egyesült Államokban a George Floyd-gyilkosság óta ennek a cikknek a születéséig 49 műemléket, köztéri alkotást érintett valamilyen drasztikus beavatkozás. Ebből öt alkotást ért az utcai tüntetések alatt valamilyen atrocitás, a többi esetben a hivatalos szervek döntöttek az eltávolításról, lebontásról vagy áthelyezésről. Ennyit a „döntögetésről”. Azokban az esetekben sem volt váratlan, észszerűtlen az alkotás ellen indított, tettlegességig elmenő tiltakozás, amikor a tüntetők estek neki kalapáccsal, kötéllel, festékszóróval a szobroknak.
Nagyon sok helyen számítottak is a hatóságok: az érintett szobrokat védőburkolattal, paravánnal takarták el, vagy egyszerűen – biztonsági okokra hivatkozva – elszállították azokat.
A legnagyobb felháborodást a „szoborgyalázást” elítélők között a Kolumbusz-szobrok elleni támadások váltották ki. Kolumbusz Kristóf, Amerika felfedezőjét mi innen, Európából, az európai kolonizáció mítoszainak földjéről konszenzusosan tisztelt, kalandvágyó felfedezőnek szeretjük tudni és láttatni.
A bostoni Kolumbusz-szobrot, amelyet néhány hete „lefejeztek”, az elmúlt másfél évtizedben többször érte támadás. Hiába hördül most fel a kelet-európai közönség: egyáltalán nem precedens nélküli, ami történt. Olyannyira nem az, hogy a bostoni polgármester jelezte, mielőtt újra felállítanák vagy új helyre vinnék a szobrot, vitát kezdeményeznek a szobor történelmi üzenetéről, tartalmáról.
Az októberi szövetségi ünnepet, a Kolumbusz partraszállásáról megemlékező Kolumbusz-napot több államban is a Bennszülöttek Napjává nevezték át az elmúlt években. Columbus városban a polgármester maga döntött a Kolumbusz-szobor eltávolításáról, nem volt szükség arra, hogy tüntetők „ledöntögessék” – itt először 28 éve, 1992-ben vonultak utcára az emberek azért, hogy a helyi bennszülötteket és a valamikori rabszolgák érzékenységét sértő műalkotás ne kaphasson kiemelt helyet.
Nagyon is racionális és semmiképpen sem önkényes, a demokratikus, illetve a jogállami intézményeket megkerülő folyamat az, ami Columbusban és általában Amerikában zajlik. Még akkor is, ha kétségkívül radikális, teátrális performanszokat látni: a lefejezések, a szobrok csonkolása, megkötözése, vízbe dobása szimbolikus aktus.
Szimbolikus szinten a „fogat fogért, szemet szemért” elv érvényesül ott, ahol egyébként a lincselésnek, a köztéri kínzásnak, a nyilvános, rituális gyilkosságoknak évszázados hagyománya, forgatókönyve van. A kőtesteken vett elégtétel egyrészt azokat célozza, akiket így vagy úgy a rabszolgatartás, a kolonializmus felelőseiként tartanak számon. Ezen a szinten nincs engedmény.
amely nem menthető fel a korabeli szokásokkal, törvényekkel, a korabeli társadalmi percepcióval.
Másrészt (túl az évszázados igazságtételen) az intézményes rasszizmus, a szegregáció felszámolásának, ellehetetlenítésének a jele is ez a szoborháború. Az érintett műalkotások nem ott felejtett, útszéli kacatok valahol a külvárosokban, félreeső mellékutcákban: a konföderációs emlékművek, a Kolumbusz-szobrok mind fontos állami, szövetetségi hivatalok, oktatási intézmények, gazdasági központok, állomások, repülőterek közelében álltak, állnak. Státuszszimbólumok. Minek vagy kinek a státuszát jelzik? Azt jelzik, hogy
és ez a meghatározó, legitim politikai hatalom az adott helyen. Ezek a műalkotások jelzik a privilegizált osztályok, csoportok és a marginalizáltak közötti határt.
Ez a határ, ez a szimbolikus tér sokszorosan rétegzett. A Kolumbusz-szobrok többségét például a 19. század végén, a 20. század elején emelték – többet közülük az olasz diaszpóra kezdeményezésére (és az olasz diaszpóra gazdasági-politikai térfoglalásának jeleként).
Bristolban a rabszolgakereskedőként vagyonra szert tevő Edward Colstonból, százhetven évvel a halála után, a 19. század végén a viktoriánus elit csinált városépítő közösségi hőst. Ekkor kapott szobrot, utcát. Tulajdonképpen a rabszolgakereskedelemből eredeztette Bristol a modern városi identitását, gazdasági potenciálját.
A konföderációs szobrok zömét a huszadik század első két évtizedében a United Daughters of Confederacy, illetve a Sons of Confederate Veterans nevű szervezet állíttatta. Mindkét szervezet több válságon átesett azóta, több botrányba is keveredett (többek között a Ku Klux Klánhoz kötődő kapcsolatok miatt). Több, most „döntögetett” szobrot pontosan ezek a szervezetek bontatnak le, vitetnek máshova: megtehetik, és meg kell tenniük, hiszen ők a tulajdonosok, és a szervezeti tagok is kénytelenek szembenézni a ténnyel, hogy eltelt száz év,
Az újraértelmezésnek, az eddig biztosnak, konszenzusosnak gondolt kereteknek az újragondolása elkerülhetetlen minden szinten. Erre figyelmeztet az Amerikai Természettudományi Múzeum előtt álló Theodore Roosevelt-lovasszobor körül kialakult vita.
A nemzeti parkok ügyéért módszeresen küzdő amerikai elnök mögött, illetve alatt, lova két oldalán egy indián és egy afroamerikai ember szobra áll. Egyesek szerint a méltányosság kedvéért, a tisztelet jeleként a két, alsóbbrendűként ábrázolt alakot kellene a szobor mellől eltüntetni. A jogvédők szerint azonban a teljes szoborcsoportot el kellene vinni onnan. Egyrészt azért, mert Roosevelt maga is fehér felsőbbrendű elveket vallott: úgy gondolta, hogy a fehér ember biztosította a civilizációt ezeken a védett területeken szemben az indiánokkal. Másrészt mert a múzeum által képviselt szemlélet is kizárólagos, hierarchikus. „Annyira szürreális látni, ahogy a közösségem tárgyi emlékei ki vannak állítva, és az emberek úgy tekintenek erre a közösségre, mint a múlt embereire” – magyarázta Wendy Red Star, a Holló törzs tagja a természettudományi múzeum kiállítási anyagával kapcsolatban. „A törzsem tagjait úgy ábrázolták, mint a természet részét, együtt a dinoszauruszcsontokkal.”
A „szobordöntögetés” (vagyis az a mozgalom, amit magyarul ilyen leegyszerűsítő módon nevezünk) most szembesít azzal: mit gondolunk a közterek közjellegéről, kisajátíthatóságáról, a történelmi relikviák újragondolásáról, a művészet funkciójáról, a múzeumok funkciójáról, mennyire engedünk a felejtésnek, a történelmi részigazságoknak, vagy nem tudásnak?
akik nem csupán a rendőri erőszak miatt utcára vonuló tüntetők, hanem a demokratikus döntéshozás résztvevői, a jogalkotók, jogérvényesítők, civil szervezetek, műtárgytulajdonosok. Szóval a demokratikus közösség tagjai. Nincs köztük konszenzus: van, aki tényleg szobrot dönt; van, aki csak átköltöztet, vagy elrejt. De
Hogyan zajlik ez nálunk?
Erdélyben az impériumváltások előtt-alatt (egy időben a konföderációs emlékművek köztéri elhelyezésével) ugyanilyen szoborállítási, térátépítési düh tombolt. Marosvásárhely főterét két oldalról két ortodox templom zárja le. Az Urunk Mennybemenetele székesegyház és az Angyali üdvözlet katedrális. Mindkettőt a huszadik század húszas éveiben kezdték el építeni, és mindkettő alapvetően változtatta meg a város arculatát.
A két templom elé két Avram Iancu-szobrot állítottak. Az egyiket 1930-ban, a másikat 1978-ban. Az első szobrot Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásakor elszállították a városból. De helyére, illetve közvetlen közelébe 1963-ban felállították az Ismeretlen Katona szobrát. Ebben a zárt térben 1990-ben halálos áldozatokkal járó etnikai konfliktus alakult ki. A huszadik század folyamán fenti módon átépített tér, a szimbolikus térfoglalás konkrétan áldozatokat követelt. Szó szerint beékelődött ide a város román és magyar lakossága, napokig tartottak az összecsapások, amelyek aztán a város etnikai arányainak radikális megváltozásához, a magyar lakosság háttérbe szorulásához vezettek.
Azalatt a három évtized alatt,
Az egykori népfelkelő és tömeggyilkosságokat levezénylő hadfi dicsőségesen, zavartalanul ülhet a lován ma is, néhány méterre onnan, ahol románok és magyarok husángokkal verték agyon egymást 1990 márciusában. Emléktáblája, nyoma ennek a három évtizeddel ezelőtti atrocitásnak helyben nincs. A magyarok segítségére siető romákról, illetve a romákat mozgósító Puczi Bélának hatszáz kilométerrel arrébb, Budapesten állítottak emléket.
Avram Iancut nem kellene kiiktatni a romániai közterekről. Nem kellene elfedni azokat az igazságtalanságokat sem, amelyek a 19 századi románok lázadásához vezettek. De
És ahhoz, hogy mindez ne maradjon jeltelen, hogy a Marosvásárhelyhez hasonló erdélyi történelmi terek végre a maguk teljességében, terheltségével együtt láthatóvá és érthetővé teljenek,
Legalább azt a merszet, hogy a ki nem mondott mondatok, a rosszul elhelyezett, aránytalan és hiteltelen szobrokon, feliratként, graffitiként megjelenjenek. Ez a mersz egyelőre hiányzik.
Kedélyesen elviccelődnek az Ismeretlen Katona szobrán, aki győzedelmes karjával állítólag a helyi szülészet felé mutat. Mert itt a frontokon elkövetett nemi erőszak is csak vicc, a katonai emlékmű mellett kacarászva sietnek el a járókelők. Csak azt kifogásolják, hogy az Ismeretlen Katona „szocreál”, azt pedig, ellentétben a nemi erőszakról szóló viccekkel, kevésbé értékelik. Azon pedig, hogy egy másik kontinensen „lefejezték” a hódító rabszolgakereskedelemnek utat nyitó Kolumbuszt, kifejezetten felháborodnak.
Lovon ülő, erős férfiaknak, konkvisztádoroknak nálunk feltétlen, megkérdőjelezhetetlen tisztelet jár.
Olvasd el az Azonnali szoborvitájának többi cikkét is!
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.