Mások vagyunk, mint a Nyugat, de ugyanúgy szakadékokkal szabdaltak

Mond-e valamit Közép-Európának, ami Amerikában és Nyugat-Európában történik? Keveset. Történelmi önvizsgálatot kellene-e tartaniuk a térség nemzeteinek? Igen, de nem azért, amiért Nyugaton.

Az Egyesült Államokban egy fekete ember rendőrök általi meggyilkolása mára a konkrét ügyön túlmutató eseménysorrá vált: az ország a saját történelmét, az ezen történelmet író győztesek (azaz főleg a fehérek) hatalmi helyzetét, az ő identitátuskra épült államidentitást vonja kétségbe. Ennek csak egyik – bár a szó minden értelmében szimbolikus – kérdése a szobroké. Ami az Egyesült Államokban zajlik, arról – hiszen így volt ez egykoron is – a világ egészén szokás vitázni. Ezért az Azonnali arra kíváncsi, mit üzenhetnek a tengerentúli események a magyar közéletnek?

Tényleg vitáznunk kell nekünk is pro és kontra az USA történelmi hőseiről? Vagy inkább magunk vonatkozásában kell a kérdést feltenni: van-e Magyarországon strukturális és emlékezetpolitkai rasszizmus? A vitában ezúttal Demkó Attila író, biztonságpolitikai szakértő fejti ki véleményét.

+ + +

A mai fősodor osztályelnyomásról és a rasszizmusról beszél. Ez a haladó és progresszív dolog. A forradalmárok egy radikálisan új világot akarnak építeni, szebbet, jobbat a romlott réginél.

A „baj” az, hogy mi nem Amerika vagy Nyugat-Európa vagyunk. Mások a problémáink, történelmi tehertételeink. A térség országainak sohasem voltak gyarmatai. Nem ritkán maguk voltak, ha nem is szó szerint, de gyarmatok. Még az egyébként később gyarmatosítóvá lett Oroszország is eltöltött két és fél évszázadot mongol igában, és ez a rendkívül hosszú vazallusi/megszállt státuszban töltött időszak máig meghatározó orosz nemzeti emlék. Aki ezt nem érti, semmit sem ért Oroszországból.

Nálunk van a másfél évszázad török megszállás, ami a Balkánon már négyszáz rettenetes év. Iszonyatos örökség ez. Egy példa: a görög létezést az egykor keresztény (görög/örmény) többségű Anatóliában egyszerűen felszámolták, szép lassan, évről évre négy évszázadon át. Az utolsó kétmillió ember a húszas évek elejének görög-török „népességcseréjében” indult a keserű útra, olyan városokat és falvakat hátrahagyva, melyekben három évezreden át éltek őseik. Persze arról, amit a térség átélt az Ottomán Birodalom uralma alatt, ma nem divat beszélni, mert az iszlámot kímélni kell. A kereszteseket lehet ostorozni, de az ottománokról vagy a mórokról csak a jót, a toleranciát, a kifinomultságot, a fejlettséget említsük.

A közép-európai térség népei nem kereskedtek rabszolgákkal sem. Sőt, magyarok, románok, szerbek és ukránok tömegeit vitték krími tatárok vagy az ottomán hadak rabszolgaságba. Az az ugyancsak rettenetes „üzlet”, ami az afrikai rabszolga-kereskedelem volt, az bizony portugál, holland, angol és amerikai zsebeket gazdagított – és persze, bár erről ma megint csak nem beszélünk, az arab rabszolgakereskedőkét. Amit az európai hatalmak tettek Nyugat-Afrikában, azt az arabok Kelet-Afrikában korábban kezdték és később fejezték be.

A másik ok, amiért a térségben nem hatnak a Nyugaton hatásos hívószavak a történelem mellett az, hogy a régió országainak legtöbbjében kisebb a vagyoni egyenlőtlenség, mint az Egyesült Államokban. Azt gondoljuk, nálunk rossz szegénynek lenni? Nos, az USA nem a szociális gondoskodásáról híres. Ott sokkal nagyobb a különbség gazdag és szegény között, mint Közép-Európában: Washingtonban egészen elképesztő viszonyok vannak alig néhány kilométerre az állam szívétől.

De a térségünkben van más.

A strukturális elnyomás nagyon is létezik, nemzeti elnyomás formájában és persze ott van a cigányság problémája. De míg az utóbbiról divat beszélni haladó körökben, az előbbiről nem. Pedig általános, nem egy országra és nem is egy nemzetre korlátozódó kérdésről van szó. Kétdimenziós, mélység nélküli papírmasé, amit a régiónk népei egymásról és saját magukról gondolnak. Mindenki áldozat, valaki más áldozata, hősei pedig makulátlanok. Majdnem mindenkié. Azért van egy kivétel, méghozzá Magyarország.

Ami a térségünkben tehát releváns – és igazán veszélyes, a nemzeti kérdés. 1990 óta minden háború az ütköző nemzeti narratívák eredménye, Horvátországtól Koszovóig, Moldovától Abháziáig, Boszniától Ukrajnáig. Ha szűken is számoljuk, akkor is kétszázezer halott és sokmillió menekült az „eredmény”. Persze, minden konfliktusban voltak/vannak nagyhatalmi érdekek is, de a külső erők a meglévő belső törésvonalak nélkül nem mentek volna semmire.

Ugye nem gondolja senki, hogy Ukrajna csak a külső agresszió áldozata? A valóság az, hogy a Krím lakosságának jelentős része egy pillanatig sem fogadta el az ukrán államot 1991 után, és ez nem is volt tőle elvárható. Az emberek nem szeretik, ha tologatják a fejük felett a határokat. Oroszoknak tartották magukat, és a 2004 óta erősödő ukrán nacionalizmust aggódva figyelték. Ugyanúgy, ahogy egyébként a magyarok is. Nem ok nélkül.

A valóságban a két Ukrajna közül a Nyugaton oroszbarátnak tartott, megbélyegzett „keleti” vonal volt a befogadóbb, ők elfogadták, hogy az ország különféle régiói más-más identitásúak, és hogy a modern ukrán államnak egy befogadóbb alkotmányos berendezkedésben kellene elismernie ezt a diverzitást. A nyugatról támogatott demokraták küzdelmére egy radikális nacionalista mozgósítás telepedett – csak erről nem szokás beszélni.

Akarhat valaki legitimen és őszintén európai Ukrajnát, szövetséget a Nyugattal, de ettől még nem lesz befogadó. Eközben az „oroszbérenc” Janukovics elnök alatt 2012 júliusában elfogadtak egy olyan törvényt, amely az adott régión belül hivatalosnak minősített egy nyelvet, ha azt helyben a népesség legalább tíz százalékát kitevő kisebbség beszéli. Ennek a törvénynek az eltörlése volt a Majdan egyik legfőbb követelése, sőt az, hogy az ukránon kívül minden más nyelvet és hagyományt háttérbe szorítsanak. De ismétlem, ettől még sokan őszintén akartak egyben egy új Ukrajnát, korrupció nélkül, oligarchák nélkül. Ez nem egy fekete-fehér történet.

Mégis, Ukrajna addig nem békélhet meg önmagával, amíg nem ukrán örökségével meg nem békél. A sokat szenvedett, a történelem során oroszok, lengyelek és valamennyire még magyarok által is elnyomott ukrán népnek megvan az igazsága, de az ukrán államba akarata ellenére került románoknak, magyaroknak és oroszoknak is.

A Kárpát-medencében nincs ugyan háború, de sok konfliktus izzik a hamu alatt. Harminc év telt el a rendszerváltás óta, de az ellentétes nemzeti narratívák mindenhol inkább megmerevedtek, mint oldódtak.

A legjobb, bár nem egyetlen példa Románia. Már maga a 2007 előtti megbékélési folyamat is nagyon féloldalas volt. 2004 óta Aradon áll a Román-Magyar Megbékélés Parkja, pontosabban a Parcul Reconcilierii Româno-Maghiare. Magyarul ugyanis egy betű sincs kiírva. A turistáknak szánt kétnyelvű, román-angol tábláról már az is lemaradt, hogy éppen ki békél meg kivel. Az egyetlen valódi gesztus a magyarság számára maga Zala György elegáns alkotása, az aradi vértanúk gyönyörű emlékműve. Minden más a román-magyar megbékélés valódi állapotát mutatja.

Az omladozó kőfalon a csak és kizárólag román nyelvű utcatábla, és a mindenhonnan figyelő kamerák a rongálók elriasztására. Mert lenne igény a magyar szobor megsemmisítésére, nagyon is. Egy mellékutcában, húsz méterre a tértől, román graffiti emlékeztet arra, hogy a jelenlegi határ nem Románia igazi határa – a Tiszára utalva. De leginkább az rombolja szét a román-magyar megbékélés szimbolikus illúzióját, ami szemben van: Avram Iancu és az erdélyi felkelők, meg néhány bukaresti forradalmár diadalíve. A kilencezer magyar civil haláláért parancsnoki felelőséggel bíró Iancu szerepeltetése egy diadalíven eleve kérdéses gesztus, különösen úgy, hogy a román szoborcsoportról szó sem volt az eredeti tervben, azt Bukarest zsarolással kényszerítette bele.

Kicsit odébb, Temesváron Dózsa György emlékművén van magyar felirat. De egy szót kivéstek belőle: azt, a szót: „magyar.” Az Avram Iancu felkelőihez köthető egyik legnagyobb mészárlás helyén, Zalatna mellett az obeliszkről teljesen levésték a feliratot, ma a hétszáz lemészárolt magyar civil sírját jelképező oszlopnál kis autós pihenő van, ahol a rozsdás asztalnál az arra járó utazó megeheti szendvicsét. Nem messze, Nagyenyeden a város ezer magyar lakójának halálért és a híres nagyenyedi kollégium elpusztításáért felelős Axente Severről iskolát neveztek el. Ha már kivésések: azért 2016-ban Bukarestben jutott idő visszavésni a Budapest elfoglalásáról megemlékező feliratot az ottani diadalívre.

Szlovákiában valamivel jobb a helyzet, de érezheti-e magát otthon egy magyar, amíg a Beneš-dekrétumokra hivatkozva vagyonától meg lehet fosztani? Vagy amíg Párkány Štúrovo? A magyarság szimbolikus megalázása, hogy a települést 1948-ban az ott soha nem járt, 1848-ban magyarellenes felkelést szervező Ľudovít Štúrról nevezték el a szlovák hatóságok, az eredeti történelmi név visszaállítását pedig a lakosság 1991-ben kifejezett egyértelmű, 87 százalékos akarata ellenére kormányzati szinten megakadályozták. A szlovákok legitimen tarthatják hősüknek Štúrt, de se szobor, se a településnév ne Párkányban emlékezzen meg róla.

A szimbolikus „gesztusok” sora még nagyon hosszú Romániában és Szlovákiában is, Ukrajna pedig követi őket a rossz úton. Van ugyan itt-ott némi reménysugár, Szerbiában több, de Pozsonyból is jönnek időnként pozitív hangok. Mégis, a szlovák, ukrán és román állam ma is homogenizáló nemzetállam, de Magyarországon egyes körökben minden rosszat, ami az ott élő magyarokkal történik, képesek a „magyar nacionalizmussal” magyarázni.

Persze, a történelmi szembenézést nekünk is meg kellene végre ejtenünk, az aktuálpolitikát lehetőleg kizárva a történetből.

Semmi sem megoldott a Balkánon, Bosznia-Hercegovinától Koszovóig vagy Észak-Macedóniáig. Ezek az országok már nagy árat fizettek, mások pedig nagy árat fizethetnek a várhatóan igencsak turbulens 2020-as évtizedben, amiért elmulasztották a valódi megbékélést önmagukkal vagy szomszédaikkal.

Az Azonnali szoborvitájának többi cikkét itt lehet elolvasni.