Bezzeg Horvátország!

A társadalom tengertől messzebb élő része traumatizáltabb, kiszolgáltatottabb és depresszívebb, de a választási kampányban senki nem hergelt senki ellen, nem voltak gyűlöletkeltő plakátok.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nem tudom, ti hogy szoktatok strandolni, én általában felvásárolok előtte egy komplett újságost, kifejezetten untat ugyanis, ha csak feküdnöm kell meg magamba szívni az elvileg a koronavírus ellen is segítő napot (ezt a feltételezést a Facebookon olvastam egy komoly biztonságpolitikai szakembertől, én pedig szeretnék hinni benne). Ezt azonban most elfelejtettem, ráadásul a strandolás helyszínén, egy a magyar turisták által kevésbé feltárt adriai szigeten az újságosok az „avete giornali tedeschi? njemački novine?” kérdésemre csak a Bildet meg a Buntét tudták ajánlani, így miután kicsodálkoztam magam a horvátországi szerb kisebbség lapjának, a Novostinak a gyönyörű, latin és cirill betűket egybefésülő tördelésén, a német kézben lévő hotel könyvespolcába helyeztem minden reményemet. 

Itt most lehetne szörnyülködni egy sort, hogy ezek a németek már az Adriára is betették a lábukat, illetve hogy eleve mi az, hogy ott vannak, miért nem a Balatonon, amikor a kedvükért pancsolták ott még a bort is a '80-as években, hogy szürkebarátként, azaz drágábban lehessen eladni az olaszrizlinget, de amúgy meg tudják mit, inkább ne is jöjjenek, ilyen turista ide nem kell. Szóval ezek a németek wiesbadeni (pozitív jelző) igényességgel felújítottak egy horvát szigeten egy eldugott halászfaluban egy kikötői romot, csináltak belőle egy kifejezetten korrekt hotelt (név és cím a szerkesztőségben), majd telepakolták a folyosói könyvespolcokat harmadvonalas lovestorykkal és nyolcvanas évekbeli útikalauzokkal.

Sempre avanti

Így került a kezembe egy olyan könyv, ami német turistáknak mutatja be hülyebiztosan Horvátországot. A szerző magát Jugodeutschnak mondja (félig német, félig dalmát), és valami elképesztő magabiztossággal, megbocsájtható fogalmatlansággal, cserébe kifejezetten önreflexív humorral mutatja be a mai Horvátországot azzal a céllal, hogy mire a német turista először kirendeli a fél liter malvazijáját a janjetina mellé a konobában, tudhassa, miért nem egy tengerparti restoranba ült be, miért épp ezt kérte ki scampis risotto helyett, és hogy miért ne hagyhassa el soha az ő száját, hogy Horvátország a Balkán része.

Ilyet ugyanis csak egy horvát mondhat. Ha neki mondják, az borzasztó sértés. Ha ő mondja, ugyancsak, de egy horváttól, hovatovább egy dalmáttól egyenesen elvárás az őszinte beszéd, megsértődni ezen nem szabad, mi több, díjazni illik és vitázni vele, azt ugyanis még a sértegetésnél is jobban szereti. A vita utáni teátrális kibékülés pedig egyenesen élteti, jellemzi a szerző a horvát nemzetkaraktert, én pedig szolidan nyugtázom, hogy akkor innen van ez meg bennem. Amikor azt írtam, hogy némi fogalmatlanság is vegyül a képbe, azt azért tettem, mert – mint ahogy azt számos horvátországi eleve sérelmezi – alapvetően a tengerpart jut az eszébe mindenkinek az országról, és ezt a képet élteti tovább a német szerző is a könyvével, Szlavóniáról alig ejt csak szót, azt is csak akkor teszi, amikor meg akarja magyarázni, hogy mi az a kulen, ami felbukkanhat néha pár étlapon. (Íme.)

elég ha csak a lélekben olasz Isztriára, a tenger (értsd: Velence) és a hegyek által a helyiek szent meggyőződése szerint a török hatástól is megvédett Dalmáciára, a monarchiabeli életérzést ma is tükröző, egy egész napot átkávézni képes Zágrábra vagy a Duna és a horvát-szerb-magyar együttélés által alakított Szlavóniára gondolunk.

Délen azt gondolják, Horvátország alakja egy nadrág két szárára hasonlít, és ez logikus is, hiszen ha Olaszország a csizma, azt értelemszerűen egy nadrág kell kövesse. Északon ellenben kiflinek látják az ország alakját, délen viszont eleve nem értik, pontosan micsoda is egy kifli, Isztriáról pedig nem is beszélve, amely alapvetően mind a sztereotípiák szerint lusta, a szezonális turizmusból élő, ám abból érdemben az emberek együttműködésre való képtelensége miatt nemhogy fenntarthatóan fejlődni, de még meggazdagodni sem igazán tudó Dalmáciától, mind a centralizálni vágyó Zágrábtól, mind az elmaradott, nacionalista hangokra mindig is kapható kelettől élesen elhatárolja magát. A félszigeten a legnépszerűbb, kétnyelvű IDS-DDI párt a rádióreklámjaiban is azzal a (horvátokhoz képesti) isztriai felsőbbrendűséget tükröző szöveggel kampányolt, miszerint nem kérnek a nacionalizmusból, az extremizmusból és a primitivizmusból, mutogatva ezzel a többi országrészre, cserébe „sempre avanti”.

Kiváló fekvésük, bejáratott idegenforgalmuk, működő iparuk, nagyszerű malvazijájuk és szarvasgombájuk mellől én se mondanék mást a helyükben.

Bezzeghorvátország

Noha a magyar sajtóban a bezzegromániázás és a köcsögromániázás a két kedvenc sport, a bezzeghorvátországozás sokkal indokoltabb lenne, ebben ugyanis még igazság is van. Milorad Pupovac, a szerb kisebbségi párt vezetője célzott arra nagyon erősen nekünk, hogy

Noha – mint az több, 2004 után csatlakozott EU-tagállamnál megfigyelhető a belépés óta – itt is felerősödtek a fasiszta múltat elfogadottabbá tenni akaró nacionalista hangok és az identitáspolitizálás, az orbáni/vučići hatalomgyakorlásra kísérletet tevő HDZ-s Karamarkót nemcsak az erős intézmények, hanem saját pártja is legyűrte. Mert Horvátország klubtag, és nem akar lesüllyedni oda, amit a közös nyelvnek köszönhetően napról napra végigkövethet részükről bárki. Ez persze kölcsönös: a szerb sajtó is árgus szemekkel követi Horvátországot, és tesz szóvá minden olyan akár apróságot is, amiben a horvát nacionalizmus szerbek kárára történt megnyilvánulását látják.

Noha az Orbán-kormány valamiért Szerbiát tartja a magyar kisebbséget legjobban kezelő szomszédjának (valamivel csak meg kell indokolniuk, hogy pont egy nem EU-taggal vannak a leginkább jóban, ahelyett, hogy mondjuk Sebastian Kurzról mondhatnák el ugyanezt), azért Horvátország sem épp szűkmarkú.

A horvát parlament, a Szábor 151 tagjából 8 eleve kisebbségi képviselő: és nem szószóló, mint itthon, hanem érdemi, szavazati joggal bíró képviselő, mint amilyen a magyarországi németeknek is lehetne, ha a németül akcentussal beszélő Ritter Imre helyett mondjuk a szerencsétlenségére a Jobbikban politizálni kényszerülő, cserébe viszont a mai naptól fogva talán már az Országgyűlés alelnökeként tevékenykedő Brenner Kolomant választanák meg. Horvátországban nemcsak egy, hanem több ilyen is van: egy magyar, egy olasz, három szerb, egy roma, és még pár hely azon kisebbségeknek, akik képesek összefogni annyira, hogy megugorják az ehhez szükséges küszöböt. Mivel sokszor ezeken a kisebbségi képviselőkön múlik egy-egy törvény elfogadása, ezért értelemszerűen kiválóan lehet hergelni ellenük, főleg ha az illetők szerbek.

Én – a jugoszlavizmus lassú kimúlása felett érzett szomorúságom mellett – mindezen belső feszültségek és ellenérzések ellenére nagyszerű konstrukciónak tartom a mai horvátországi demokráciát, és őszintén örülök annak, hogy ezt az itt politizáló pártok is így látják a most vasárnapi parlamenti választás kampányhajrájában.

Noha itt huszonpár éve még polgárháború volt, ugyanúgy probléma lehet a migrációs nyomás, az elvándorlás mértéke sokkal nagyobb, mint nálunk, nem beszélve a turizmus GDP-arányosan óriási jelentőségéről és a koronavírus-járvány miatt várhatóan rengeteg kieső bevételről, meg persze az országon belüli különbségekről – habár ez létezik nálunk is, így ez inkább csak kibeszéletlen téma a sajtóban annak Budapest-központúsága miatt –, azaz a társadalom tengertől messzebb élő része traumatizáltabb, kiszolgáltatottabb és depresszívebb, a választási kampányban senki nem hergelt senki ellen, nem voltak gyűlöletkeltő plakátok, kicsit mintha a német politika unalmasabbik részét láttam volna viszont.

Mindezt csak tetézte, amikor a horvát köztévét néztem este, ahol egyszerre két csatornán is a választásokról volt szó: az egyiken minden létező induló lista bemutatkozhatott, így ugyanabban a műsorban szerepelt a klerikális-neoliberális Most vezetője és egy jugoszláv zászlós nyakkendőt magára öltő horgászmellényes idős bácsi, aki arról beszélt egy II. János Pál pápa-portrét mutogatva a kamerának, hogy Isten és a horvátok együtt nagy dolgokra lehetnek képesek. A másik csatornán meg a jelöltek vitája ment, mármint minden parlameti helyre esélyes országos párt embere lehetőséget kapott arra, hogy érdemben ütköztesse álláspontját a többiekével, egyenlő időkerettel és azonos számú reagálási lehetőséggel.

Rendeztek persze duellt is a két legesélyesebb, Plenković jobbközép miniszterelnök és kihívója, a szocdem Bernardić között: egy EU-tagországban működő lap főszerkesztőjeként duplán kínosnak érzek leírni ilyet, és kifejezetten mérges is vagyok emiatt, de nálunk ilyesmi viták utoljára mikor mentek le a köztévén? Az MTVA-ra ráküldött újabb évi plusz húszmilliárdnak még a töredékéből is világraszóló választási műsorokat lehetne készíteni, közszolgálatért mégis arra a közmédia költségvetésének töredékéből (!) készülő Indexre megy mindenki, amelynek a szerkesztősége újságírás helyett arra kényszerül, hogy amiatt aggódjon, hogy tudják-e még folytatni.

Ne ma Vučić

Noha 30 éve még mind Horvátország, mind Szerbia egy állam, Jugoszlávia része volt, a köztük azóta kialakult különbség ordítóbb nem is lehetne. Míg Szerbiában Oroszország a fő szövetséges, az EU-tagság elérhetetlen, a választás egy kabaré, az ellenzék romokban, érdemi sajtó pedig alig van, addig Horvátországot Nyugat-Európa egyik kedvenc konzervatívja vezeti, ősszel Zágráb hosztolta az Európai Néppárt kongresszusát, a választás a koronavírus-járvány és a zágrábi földrengés miatt kifejezetten éles küzdelemmé változott a kampányhajrában, a sajtóban pedig napról napra jönnek ki a jobbnál jobb sztorik arról, hogy ki kivel hogyan állna össze, és hogy a szedett-vetett szélsőjobboldali pártok közös listájához az arcát adó, a horvát néplélek nacionalista részét dalaival gyönyörűen ápolni képes Miroslav Škoro és felesége mi minden olyat csinált a múltban, ami ellentmond mai politikai tevékenységüknek. 

A képlet persze nem ennyire egyszerű: az az Európai Néppárt, amely a horvát kormányfőt egyfelől kelet-európai mintának tartja, másfelől minden további nélkül támogatja a demokráciát kiüresítő, az érdemi sajtót elhallgattató, az államot saját pártja és maffiája igájába hajtó szerb elnököt. Ez persze az Európai Néppárt hitelességét kezdi leginkább ki, a horvátok erényein így sem változtat. Hiába, aki klubtag, annak fontos adnia a látszatra, azt tartalommal megtölteni pedig az intézményeket működtető és/vagy adójukkal eltartó polgárainak kell. Ők pedig elég öntudatosak ahhoz, hogy ne hagyják magukat: még az újbaloldaltól sem hallottunk olyat, hogy a vasárnapi választást követő legesélyesebb forgatókönyv, a jobboldal (a kormányzó HDZ) és a szélsőjobboldal (a jobb sorsa érdemes Škoro mögött felsorakozó, HDZ-ből kikopottakat mindenféle futottak még jellegű széljobbosokkal vegyítő társaság) koalíciója esetlegesen orbanizálódást/vučićizálódást vetítene előre.

Annak ellenére sem, hogy a horvát Mérceként jellemezhető Index.hr a köztévés duellben Plenković egy-egy arrogánsabb kiszólása mögött már Vucic elnök stílusát látta (olyan, Magyarországon politikusok részéről már alapnak számító beefeket értenek ezalatt, hogy rákérdez egy újságírónál, hogy ő az ellenzéknek dolgozik-e, illetve hogy kioktatja vitapartnerét, mondván nem ért az semmihez, Vučićnak ez a stílus a védjegye ugyanis), és arra szólított fel, hogy akinek fontos a horvát sajtószabadság, szavazzon a plenkovići jobboldal ellen.

Valahol mélyen tehát – hogy folytassam a horvátországi szerbeket képviselő Pupovac professzor ki nem mondott gondolatát – óriási szerencséje a horvátoknak, hogy nacionalizmusuk annyira a szerbek irányul, hogy még az EU-tagsággal járó követelményeket is inkább betartják, csak hogy büszkék lehessenek arra, hogy nekik – ellentétben velük – 

Újdonság volt, amit láttál? Ez azért lehet, mert még nem jár neked a Reggeli fekete, az Azonnali hírlevele – akinek igen, az már péntek reggel megkapta ezt a cikket (is) a postaládájába. Iratkozz hát fel te is!