A feltétel nélküli alapjövedelemmel a szabadpiac is jól járna

A libertarianizmus legalapvetőbb célja, hogy az egyéni akarat szabadsága hatékonyan érvényesülhessen. Ehhez pedig igenis hozzásegítene a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének kérdése egyre relevánsabbá válik, főleg most, amikor a munkanélküliség és az alacsony foglalkoztatottság veszélye újra előtérbe helyeződött a koronavírus-járvány és az erre válaszként meghozott korlátozó intézkedéseket övező gazdasági visszaesésnek köszönhetően. Az alapjövedelem ugyanakkor rendkívül megosztó téma mind a szocialista munkaetika erkölcsi felsőbbségét preferáló baloldal, mind pedig a munkaalapú társadalom ideáját magasztaló jobboldal felől.

Azonban akármilyen éles vitákat vált ki a baloldali-jobboldali körökben, azok berkein belül is polarizálva a csoportokat, a mély egzisztenciális válság, hogy

Mi is az a feltétel nélküli alapjövedelem és mi a célja?

A feltétel nélküli alapjövedelem egy olyan támogatási rendszer, mely különböző feltételek és követelmények nélküli biztosít univerzálisan minden állampolgár számára pénzbeli juttatást. Az alapjövedelem célja elsősorban a társadalmi igazságosság előmozdítása, a jogegyenlőség gyakorlatban való megvalósulása, az emberi méltóság és az egyéni önrendelkezés szabadságának védelme. Egy olyan progresszív finanszírozási és támogatási rendszerről beszélünk, mely valójában a jóléti állam modelljével éppúgy szembehelyezkedik, mint a munkaalapú társadalom eszméjével.

Alapjövedelem és szabadság

Az alapjövedelem gondolata korántsem egy kizárólagosan szocialista és baloldali követelés: mi több, akár kapitalista és libertárius eszményekkel is kompatibilis lehet. A feltétel nélküli alapjövedelem melletti érvek is amellett szólnak, hogy

Az alapjövedelem abból kiindulva, hogy minden polgár számára biztos anyagi forrást nyújt, felszabadítja az egyént azon csoport vagy közösség dominanciája alól, melybe beleszületett, s amelynek környezetében így szocializálódnia kellene. Az anyagi függetlenség biztosítja az egyén autonómiáját, melynek hála valóban szabad individuummá lehet: ez adja garantálja neki azt a mozgásteret, hogy kizárólag az ő akarata bírjon befolyással a fontosabb döntések meghozatalakor.

Az egyén autonómiája egy libertáriusnak önérték, de számos dolog következik is belőle. Mindenekelőtt előmozdítja a kreativitást, ugyanis a biztos jövedelem ösztönzően hat az önképzésre, önreflexióra, az egyéni akarat kibontakozására. Így olyan tevékenységekre ösztönzi a támogatott polgárt, melyeket az azonnali munkakényszer keretei között nem tudna megvalósítani, vagy legalábbis rendkívül szűkre lennének szabva ennek lehetőségei. Ilyen lehet a tanulás, több szakma elsajátítása, több speciális képzés elvégzése – mely egyébként az egyén munkához hozzáadott értékét, s így termelékenységét is növelheti a későbbiekben a munkaerőpiacon. De ugyanide sorolható a művelődés lehetősége is, mely az egyén intellektualitására, s összességében véve a nemzet kulturális nívójára is pozitívan hat.

Mivel az alapjövedelemmel minden egyén számára – éljen bármilyen közösségben, legyen munkavállaló vagy munkanélküli, családos vagy egyedülálló –

Az alapjövedelem bevezetése tehát fontos szerepet játszana abban a folyamatban, melynek során a fejlett, civilizált társadalmak egy gyakorlatban is érvényesülő liberális módon – a valódi önrendelkezés és szabadság egyenlőségét preferálva – nyújtana megoldást a belső társadalmi konfliktusokra, az egész társadalmat átfogó szociális-gazdasági problémákra, és az abból eredő egyenlőtlenségekre.

Mik ezek a szociális problémák, és miért kell csökkenteni a bürokráciát?

A legszembetűnőbb probléma, melyet orvosolni tudna az alapjövedelem bevezetése, az a szegénység, melynek egyik megnyilvánuló jele a munkanélküliség. A munkanélküli szegények többnyire azért nem tudnak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, mert megfelelő kompetenciák és tapasztalat hiánya miatt más munkakeresőkkel szemben eleve kedvezőtlenebb pozícióból indulnak. Ezt az állapotot pedig csak rontja az a tény, hogy a munkaerőpiacon a kereslet aránya határozza meg a munkára való alkalmasság mércéjét, magyarán minél többen keresnek munkát, annál nagyobb követelményeket állíthatnak – egyébként jogosan – a munkaadók.

A szegénység súlyosan érinti azokat a többnyire részmunkaidőben vagy alkalmanként dolgozó embereket is, akik az elégtelen termelékenységi szint és a kollektív önszerveződés (szakszervezet) hiánya miatt nem kapnak akkora fizetést, mely biztos megélhetést jelentene számukra. A rossz alkupozíció és a megfelelő kompetenciák hiánya miatt pedig alig tudnak mindkét fél számára kedvező szerződéses munkaviszonyba lépni a munkaadókkal. Így alakul ki a szegények és munkanélküliek körében a szociális juttatásoktól és segélyezési programoktól való, s ezúton az állami és önkormányzati bürokráciától való függőség, mely abszolút leredukálja az egyén méltóságát és önrendelkezésének szabadságát.

Az egyéni akaraton és tudatos elhatározáson alapuló életvitel megválasztására való szabadság háttérbe szorul a szegénység, munkanélküliség közvetlen hatásainak következtében. Ez a jóléti állam modelljének egyik hátulütője.

A segélyezési programok ugyanis túlbürokratizáltak, eközben pedig az adminisztratív intézkedések állandó kényszerhelyzetben tartják a munkanélkülieket különféle szankciók kivetése, és különböző követelményekhez kötött integrálási programok által. A segélyezés és a szociális juttatások intézményei korlátozzák a valódi, szabad és önkéntes választás lehetőségét, hiszen nem az egyéni preferenciákat veszik alapul, és az adminisztratív követelményeknek való megfelelési kényszert is támasztanak.

A bürokratikus intézményrendszer, vagyis a szabályozó és ellenőrző szervek költségei, az állásnélküliek garmadájának indirekt költségei, és egyéb ügyintéző, munkaközvetítő hivatalok költségei igencsak magasak – különösen, ha az árukat a hatékonyságukkal vetjük össze.

Hogyan oldja meg ezt az alapjövedelem?

A feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésével számtalan bürokratikus intézmény, adminisztrációs eljárás válna feleslegessé. Minden polgár rendszeres, feltételekhez nem kötött, individuális, adóból finanszírozott támogatásban részesülne,

Az alapjövedelem ugyanis az alapvető létszükségletek kielégítéséhez szükséges tételeket – melyek nélkül nem lehet máról-holnapra sem élni, s melyek hiányában mély egzisztenciális válságba kerülnénk – maradéktalanul fedezi, a szegényeknek pedig ez már elegendő segítség lenne ahhoz, hogy a bürokratikus függőségeket leküzdve önállóan szervezzék meg életüket, és sokkal előnyösebb alkupozícióba kerülve tudjanak munkalehetőséghez jutni. Az alapjövedelem tehát nem csupán megszünteti a külső koordinációnak való megfelelési kényszert, hanem megspórolja az alapvető létszükségletek megalapozására fordított energiát és időt, mely lehetővé teszi azt, hogy a szegényebb rétegek maximalizálják termelékenységüket, munkához hozzáadott értéküket, és ezáltal a gazdaság egészét is élénkítsék.

Libertárius közgazdászok az alapjövedelemről

Az osztrák közgazdaságtani iskola egyik nagyhatású teoretikusa, Friedrich A. Hayek, valamint a chicagói iskola emblematikus alakja, Milton Friedman is szükségszerűnek tartotta egy olyan finanszírozási forma bevezetését, mely a hatalmas költségeket felemésztő, túlbürokratizált és kevésbé hatékony jóléti modellt nélkülözve tudná támogatni a társadalom legszegényebb rétegeit.

Míg Hayek úgy tartotta, hogy minden egyént érhet önhibáján kívül potenciális fenyegetést jelentő egzisztenciális válság, mellyel szemben abszolút legitim védekezés egy alapjövedelemhez hasonló alanyi jogon járó finanszírozás, addig Friedman azért szorgalmazta az alapjövedelem bevezetését, mert a jóléti állami bürokrácia leépítésének egyik lehetséges és hatékony eszközének tartotta.

Alapjövedelem és szabadpiac

Bevezetésével, illetve a jóléti, bürokratikus, drága modell szisztematikus leépítésével párhuzamosan ugyanis egyrészt lehetővé válna – a bürokráciacsökkentéssel felszabaduló költségek révén – egy radikális adócsökkentés, másrészt pedig a még államszocialista szektorok szabadpiaci reformja is elérhető távolságba kerülne.

Ennek alátámasztásához kiváló példa az említett Friedman, aki libertárius közgazdászként egy piaci alapú, de az állam által utalványok révén támogatott oktatási rendszert vázolt fel. Az utalvány – hasonlóan az alapjövedelemhez – alanyi jogon minden gyermekes családnak járt volna, egyetlen kikötés csupán az volt, hogy az utalványt csak az iskoláztatással járó költségek fedezésére lehetett beváltani. Friedman tervezetéven az utalványokat – melyek rendszeresen jártak volna a családoknak – a kormány finanszírozta volna, ennek mértékét 1-2000 dollárra becsülte.

Ennek rendkívüli előnye az lett volna, hogy az oktatás állami monopóliumának és a rendszer fenntartásának fedezésének ürügyén kivetett adók megszűnésével a szülők és a gyermek döntési szabadsága is maradéktalanul érvényesült volna, az egyéni preferenciák kielégítése lett volna a prioritás minden elismert magániskola számára, és mindemellett komoly költségektől szabadította volna meg az érintetteket.

Ennek rendkívüli előnye az lett volna, hogy az oktatás állami monopóliumának és a rendszer fenntartásának fedezésének ürügyén kivetett adók megszűnésével a szülők és a gyermek döntési szabadsága is maradéktalanul érvényesült volna, az egyéni preferenciák kielégítése lett volna a prioritás minden elismert magániskola számára, és mindemellett komoly költségektől szabadította volna meg az érintetteket.

Alapjövedelem és adóztatás

A libertarianizmus erkölcsi és etikai normája alapvetően a non-agresszió és a jogok kölcsönösségének elvén, vagyis az egymás jogai és szabadsága iránti tiszteleten alapul, így az adóztatás intézménye – mivel az egyént önkéntes beleegyezése nélkül kényszerítik arra hogy a közösbe tegyen – is agressziónak, egyenesen rablásnak minősül a libertárius normák szerint, mely sérti az elidegeníthetetlen szabadságjogokat.

melyet maga Friedman is támogatott. A negatív jövedelemadó univerzálisan, mindenki számára ugyanakkora mértékű összeggel csökkentené a szja-terheket, és a csökkentett összeg illetve az eredeti adóteher közötti különbséget az emberek pénzbeni juttatás formájában kapnák meg.

A legátláthatóbban Philippe Van Parijs belga politikai filozófus és közgazdász vázolta fel eme finanszírozási formát egy tanulmányában, mely dióhéjban így összegezhető: hogyha az egységes, fix, minden háztartásra vonatkozó adókedvezmény mértékével lenne azonos az alapjövedelem mértéke, akkor azon szegények – akiknek nincs munkájuk így jövedelemadót sem fizetnek – ugyanúgy megkapnák az alapjövedelmet, mint azok akik munkát vállalnak. Ez pedig úgy válik igazságosan finanszírozhatóvá, hogy a támogatás összege – vagyis a különbözet – a jövedelem növekedésének arányában csökken, így aki nulla fix havi jövedelemmel rendelkezik a teljes támogatást megkapja, s a munkavállalók a jövedelem-mennyiségének arányában, differenciáltan részesülnének az összegben.

Az adók és a támogatások oda-vissza utalása révén így átfedés alakulna ki a két intézmény között, és mint a körforgás úgy áramolna a pénz a rendszerben, vagyis

Összességében a feltétel nélküli alapjövedelem, mely az egyik legprogresszívabb finanszírozási és támogatási forma, a legátfogóbb társadalmi-politikai-egzisztenciális problémákra is hatékony megoldást jelentene. S nem mehetünk el azon tény mellett sem, hogy az alapjövedelem egy strukturális átrendeződést is lehetővé tenne, mely a jóléti állam befolyásának mérséklésére, a piaci szabadság kiterjesztésére, és így egy hatékonyabb, működőképesebb oktatási, egészségügyi és nyugdíjrendszer megalapozásához is hozzájárulhatna.

A szerző diák. Olvasnál még tőle az Azonnalin? Katt ide!