+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bede Ábel
2020. június 28. vasárnap, 16:53
A legtöbb hírbe kerülő történelmi szereplőn nem 2020-as, hanem korukbeli erkölcsöt kérnek számon a tüntetők. A nyugati baloldal viszont naiv, ha azt hiszi, a gondolatok, amik ellen küzd, soha nem térnek vissza.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

A június elején induló szobordöntögető hullám a magyar közéletet is megihlette. Sajnos – félgőzös tüntetéseket leszámítva – a rasszizmusellenes diskurzus nem indult el itthon, pedig a cigányságot érintő rasszizmus, annak okai és hatásai már egy jó ideje megérnének egy komolyan vehető társadalmi diskurzust, de például az sem teljesen része a köztudatnak, milyen kisebbségpolitikai bűnei voltak a Monarchia Magyarországának.

 

Ennek ellenére a magyar sajtó nagy hányada figyelte és véleményt alkotott az amerikai és nyugat-európai szobordöntési hullámról, melyek kapcsán számos véleménycikk született. Ezek közül elsősorban Fekő Ádám cikkére szeretnék reagálni, amiben két dolgot állít: azt, hogy 2020-as erkölcsi normákat kérünk számon huszadik vagy tizenkilencedik századi politikusokon, illetve, hogy a szobordöntések a valódi kisebbségeket érintő mai problémákról terelik el a figyelmet. Ezen kívül még arra is kitérek, történelemtagadás-e többszázéves szobrokat ledönteni.

 

Az első pont, miszerint mai erkölcsi normákat kérnének számon a Black Lives Matter aktivistái, a legtöbb szobor esetében egyáltalán nem igaz. Erre az egyik legjobb példa a hullámot elindító bristoli egykori rabszolgakereskedő, Edward Colston szobra. Colston 1636 és 1721 között élt, tory képviselő volt, szobrot pedig bőkezű adakozásáért kapott, amiből Bristol sok épülete és utcája épült.

 

Nagyjából köztudott, hogy a szobrát azért döntötték le, mert a vagyonát a Brit Birodalom kiépitésének első szakaszában óriási szerepet játszó rabszolgakereskedelemből szerezte, és mivel a szobrát a városnak adott pénz miatt kapta, az elválaszthatatlan az emberiség történetének e sötét fejezetétől. Valóban: 1721-ben még nem tudhatták sokan, hogy a rabszolgakereskedelem sötét fejezetként fog bevonulni a történelemkönyvekbe, tehát valamilyen szinten jogos lenne azt állítani, hogy nem a korához mérten mondunk ítéletet Colstonról.

 

Azonban van itt egy bökkenő: a szobor nem 1721-ben épült, hanem 1895-ben.

 

Az 1890-es éveknek komoly jelentősége van a Brit Birodalom történetében. Egyrészt az imperializmus magasabb fordulatszámra kapcsolt: az európai nagyhatalmak ekkor osztották fel egymás között az afrikai kontinenst. Másrészt a birodalmi eszme válságba is került: egyes, elsősorban fehérek által lakott gyarmatok egyre hangosabban hallatták a hangjukat a függetlenségért.

 

Ausztrália 1901-ben függetlenné vált, és ebben az időszakban jött létre az úgynevezett domínium státusz is, amely nagyobb függetlenséget biztosított egyes gyarmatoknak. Az első búr háborúk során 1881-re pedig Nagy-Britannia el is vesztette egy korábbi gyarmatát, ami nagyon kínos pofon volt a saját birodalmuk megrendíthetetlenségére identitásformáló tényezőként tekintő briteknek. Ezek

 

a fejlemények nagy szorongásra adtak okot a korabeli brit elit számára az újonnan megszerzett afrikai gyarmatok megtartásával kapcsolatban.

 

A Colston-szobor építését tehát ebben a kontextusban kell értelmezni: a Brit Birodalom saját nagyságába vetett hite és szorongásos önmegerősítése miatt kellett egy több, mint száz éve meghalt birodalompárti politikusnak és rabszolgatartónak szobrot építeni. Edward Colston nem a 2020-as erkölcsi fokmérővel mérve nem érdemel szobrot, hanem az 1895-össel, amikor már 62 év telt el a rabszolgakereskedelem betiltása óta a Brit Birodalomban, ami (mivel a birodalom igen sok bevételt termelt belőle) erkölcsi, nem pedig gazdasági alapon történt meg.

 

De hogy ne lehessen megvádolni azzal, hogy kiragadok egy példát, nézzünk meg még két másik brit történelmi szereplőt, akiknek a szobrait szintén vita övezi: Cecil Rhodest és Winston Churchillt.

 

Cecil Rhodes oxfordi szobrának lebontása mellett elsősorban a második búr háborúban zajlott szerepe miatt kampányoltak. A háborút amellett, hogy hosszú évekig tartott és óriási szenvedéssel járt, azért is tartják sokan számon, mert ez volt az első alkalom, hogy koncentrációs táborokat alkalmaztak, melyekben 26 ezer ember halt meg, arról nem beszélve, hogy a brit gyarmati sereg szándékosan gyújtotta fel a terményeket, hogy ellenfelei seregeit megtörjék és az utánpótlásukat ellehetetlenítsék.

 

A Rhodes-szobor 1936-ban épült, abban az időszakban, amikor a nácik, illetve a szovjetek hasonló eszközöket alkalmaztak, immár tízmilliós nagyságrendű halálos áldozatokkal. Ha azt univerzálisan elfogadjuk, hogy Hitler- vagy Sztálin-szobroknak nincs helye Európában, akkor talán nem akkora ugrás azt mondani, hogy Rhodes szobra se maradjon, csak azért, mert a nevéhez fűződik pár jó ösztöndíj és infrastrukturális fejlesztés.

 

A legnagyobb név persze Winston Churchill, akit szerintem igazságtalan egy lapon emlegetni az iménti két emberrel (egyébként a jobboldali kultúrharcos pánikkeltéssel ellentétben az ő szobrával kapcsolatban egy komolyan vehető brit lapban vagy brit közéleti figura szájából sem hangzott el, hogy el kéne távolítani a szobrát). Churchill érdemeit nem kell bemutatni, köztudott, hogy amikor a közhangulat azt hitte, hogy békés úton lehet megfékezni Hitlert, ő már pontosan tudta, hogy háborúzni kell majd, zseniális beszédei pedig Európa legsötétebb óráiban tartották a lelket a brit katonákban és civilekben.

 

A jobboldali kultúrharcos narratívával ellentétben Churchillt nem azért kritizálják, mert ezek mellett mondott pár mai szemmel nézve rasszista dolgot. Churchillnek az 1943-as bengáli éhínségben tartott szerepét felejtik el megemlíteni a történelemkönyvek, amiben két-hárommillió indiai halt meg. 1943-ban ugyanis óriási éhínség és szárazság söpört végig Indián. Csakhogy a második világháború közepén járunk, Churchill pedig be akarta biztosítani, hogy a brit seregnek elég tartaléka (!) legyen, ezért rengeteg terményt elvitt a már amúgy is terményhiányban szenvedő országból az európai frontra.

 

Mikor felvetették neki, hogy ez indiaiak milliók életébe kerülhet, csak annyit válaszolt, „sebaj, azok úgyis úgy szaporodnak, mint a nyulak, szóval tökmindegy, ha páran meghalnak”. Leo Amery, a korabeli Indiáért felelős államtitkár például azt mondta róla, hogy Churchill indiaiakkal kapcsolatos nézeteiben és Hitler zsidókkal kapcsolatos nézeteiben gyakorlatilag nincs különbség. Vagyis annyira nem számonkérhető a brit nemzet egy jelentős, 1,4 milliós részét kitevő indiai származású briteken, hogy el szeretnék érni, hogy valamennyire legyen része ez is a történelemkönyveknek.

 

Ezeket a történelmi figurákat tehát nem azért kritizálják, mert mai erkölcsi mércével mérik őket, hanem mert például a rabszolgakereskedelem már 1895-ben sem volt oké, meg azért, mert a gyarmatosítások során európai vezetők ugyanazokat a bűnöket követték el, mint ami ellen a huszadik század közepén küzdöttek.

 

Fekő Ádám másik érve az volt, hogy a szobordöntögetésekkel elterelődik a fókusz és a figyelem azoktól a kisebbségeket érintő problémáktól, amik jelen helyzetben nehezítik meg az életüket, és ha foglalkozánk vele, azzal sokkal jobban segíthetnénk a kisebbségek jelenlegi életén, mint a szobordöntésekkel.

 

Ez az állítás az Egyesült Államokra nézve valamennyire igaz. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy ott a tüntetéseket egy feketéket valóban túlnyomóan rosszul érintő probléma, az amerikai rendőrség brutalitása indította el. Amerikában csak akkor kerültek a szobrok a fókuszba, miután ledőlt a bristoli Colston-szobor az Egyesült Királyságban, ahol viszont a szobordöntés nem egy valós problémától figyelmet elterelő „metropolita elites” akció, hanem a brit közbeszéd elmúlt pár évének kulminációja.

 

Ugyanis a briteknél a kisebbségekkel kapcsolatos diskurzus – ahogy Amerikában a rendőri erőszakra – Nagy-Britannia gyarmati múltjára fókuszált. A Rhodes-szobor öt éve generál vitákat Oxfordban, a balodali publicista Afua Hirsch pedig már három éve a londoni Nelson-emlékmű lebontása mellett érvelt. Ezek viszont mind tünetei a brit baloldal egyik fő témájának az elmúlt évekből, ami pedig az az igencsak fontos nemzetpolitikai kérdés, hogy a britek egyáltalán nem hajlandóak szembenézni a birodalmi múltjuk sötét oldalával. Például személyes tapasztalatom, hogy a már említett búr háborúk koncentrációs táborairól nekem kellett jó pár brit ismerősömet felvilágosítanom.

 

A brit társadalom jelentős részében a Birodalom még mindig pozitív konnotációval szerepel, mondván „technológiát és civilizációt” vittek elmaradott területekre, ami körülbelül olyan, mintha a magyar kommunizmus történetéből arra emlékeznénk, hogy sok embert kihozott a mélyszegénységből, és nem említenénk meg Recsket vagy az évtizedes elnyomást.

 

A gyarmatbirodalom iránti nosztalgia egyébként jól látszott a brexitpárti politikusok retorikájában is a referendum alatt, valamint érdemes megnézni azt is, hogy az EU-ból való távozással a brit kormány milyen irányba szeretne kereskedni. Már Theresay May és Boris Johnson is jelezte, hogy a Brit Nemzetközösséget (értsd: politikailag korrekt megfogalmazása a volt gyarmati országoknak) szeretnék revitalizálni a „közös történelmi múlt” (!) miatt. Ékes bizonyítékai ennek a nemrég bejelentett Ausztráliával és Új-Zélanddal megkezdett szabadkereskedelmi tárgyalások, illetve az afrikai nyitás.

 

A szobrok reviziója nem egy üres kultúrharcos gesztus, hanem része egy nagyobb projektnek (ennek például része az alaptanterv megreformálása is, hogy kitérjenek a Brit Birodalom problémás részeire is az iskolai tanórákon), aminek az a célja, hogy a britek előbb-utóbb nézzenek szembe a saját történelmükkel. Erre lehet ugyan azt mondani, hogy praktikusan nem fogja segíteni a brit kisebbségeket, de egyrészt egy nemzetnek igenis fontos, hogy milyen történetet állít magáról, másrészt abban talán mindannyian egyetértünk, hogyha a nyilas vagy a Rákosi-korszakra a magyar társadalom pozitív példaként emlékezne, az ellen igenis fontos lenne fellépni.

 

Arról nem is beszélve, hogy a gyarmati múlt Európában vagy a rabszolga és szegregációs múlt Amerikában igenis hatással van a kisebbségek jelenlegi helyzetére: ha valaki gyarmati országból, szegényen érkezett Nagy-Britanniába a hatvanas években, ahol nem ismerték el a a gyarmati egyetemeken szerzett kvalifikációit, akkor nagyobb eséllyel laknak az unokái szegény körülmények között, mint annak, akinek a családja már sok-sok generáció óta az országban él és felhalmozódott valamennyi családi vagyon. És abban talán ismét egyetértünk, hogy a szegregációnak vagy egy társadalmi réteg szegénységének okainak megértése valamivel közelebb tud vinni annak megoldásához.

 

Egy utolsó pont, amit muszáj érintentünk a szobordöntésekkel kapcsolatban (ez Fekő Ádám cikkében nem hangzott el, de mind a magyar, mind a brit, kontinentális és amerikai sajtóban többször elmondott érv), hogy a szobrok ledöntése történelemtagadás. Ez sem igaz, hiszen egyrészt ha nem ismerjük el a történelmi hőseink bűneit, az maga a történelemhamisítás, másrészt pedig azért, mert

 

a történelem – bármennyire is próbálja ezt sugallni a magyar oktatási rendszer – nem egy statikus és állandó valami, amit felülvizsgálat nélkül elmesélünk a gyerekeinknek.

 

Az, hogy kinek mikor állítunk szobrot és mikor vesszük le, ugyanúgy maga a történelem, mint az, hogy melyik politikus van hatalmon, milyen irodalmi művek és filmek népszerűek, vagy az, hogy milyen cikkek jelennek meg az újságokban. Aki látta a videót a Colston-szobor ledöntéséről, nem felejti a hihetetlenül erős képsorokat, amik pár másodperc alatt sokkal többet tudnak mondani a korunkról, mint bármilyen cikk vagy elemzés. Ha történészek a 2010-es évek kulturális konfliktusait szeretnék majd tanítani diákjaiknak, elég lesz megmutatni ezt a videót, és mindenki érteni fogja.

 

 

Éppen ezért a nyugati balodal nem azért követ el hibát, amikor szobrokat dönt, mert tagadja a történelmét, hanem azért, mert naiv és azt gondolja, hogy a gondolatok, amik ellen küzdenek, (Nagy-Britanniában a pozitív birodalomkép, az Egyesült Államokban a romanticizált rabszolgatartó Dél), soha nem fognak visszatérni a mainstreambe.

 

Mivel ledöntötték ezeket a szobrokat, rengeteg jobboldali kultúrhuszárnak ez lesz az egyik legnagyobb formatív politika élménye, így ha pár évtized múlva újra divatos lenne az imperializmus vagy a romanticizált Dél, akkor hatalomra kerülésekor az lesz az első dolga a kultúrjobbnak, hogy Colston szobrát újraépítik vagy legalábbis a hozzá hasonló embereknek állítanak újakat. Így ebből a szempontból

 

jobb lett volna, ha egy plakettel vagy szoborkiegészítéssel kontextualizálták volna az alkotásokat.

 

Csak gazdagítja és bölcsebbé teszi a történelmi emlékezetünket, hogy amikor elsétálunk egy revizionált bristoli Colston-szobor mellett, arra gondolunk, hogy ez a város – akárcsak Nyugat-Európa sok másik városa – egy egész kontinens kifosztásának eredményeképpen lehet ilyen szép. Vagy ha a londoni vagy budapesti Churchill-szoborra nézünk, arra gondolunk, hogy ahhoz, hogy a hidegháború a liberális demokrácia és a diktatúra között zajljon és ne jobboldali és baloldali diktatúrák között, és hogy azt végül a liberális demokrácia nyerje meg, többmillió indiainak kellett éhen halnia.

 

Hasonló javaslattal Brightonban megpróbálkoztak, csak épp két évig töketlenkedett az önkormányzat azzal kapcsolatban, hogy milyen két mondatot írjon a plakettre. Így akkor is megmaradna a júniusi tüntetések mondanvialója, ha az inga éppen az ellentétes irányba leng, és a társadalom nem ért egyet a Black Lives Matter üzenetével, ami bizonyos szempontból sokkal fontosabb lenne, mint a korunkkal kapcsolatos értéknyilvánítást mondani.

 

Ha elég fontosnak tartjuk a mondanivalónkat, akkor jobb megpróbálni nem pusztán átmenetileg megállítani, hanem megtörni a történelmi emlékezetpolitika kerekét, és bebetonozni az üzenetünket a mindenkori köztudatba. De ha erre nincs lehetőség, én szívesebben élek egy olyan korban, ahol a rabszolgakereskedők nem egy köztéri magaslaton állnak, hanem az Avon folyó mélyén fekszenek.

 

A szerző mesterszakos történelem hallgató a Durhami Egyetemen és a brit politikával foglalkozó Alsóház Podcast szerkesztője.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A portugál vezetés szerint abszurd, hogy a britek szerint nem biztonságos náluk nyaralni, mert az angoloknál rosszabb a koronavírus-járvány, mint náluk.

„Az, hogy gyakorolhasd a mandátumodat, nem függhet attól, hajlandó vagy-e elfogadni egy magánvállalkozás feltételeit” – véli az Európai Parlament egyik alelnöke.

A szerecsenekről elnevezett berlini metrómegálló, a Mohrenstraße a jövőben egy olyan környékbeli utca nevét fogja viselni, ami egy orosz zeneszerzőről emlékezik meg.

A függetlenként politizáló Bencsik János könyöradománynak tartja azt, és nemet nyomott a kezdeményezésre. Az okokat megkérdeztük tőle!

Az SZFE hallgatói táncoltak és énekeltek, mialatt az Országgyűlés megszavazta egyetemük alapítványi kézbe vonását, a tüntetésen megjelent Karácsony Gergely is. Fotók!

Rögös út vezetett a jobbikos német nemzetiségű politikus, Brenner Koloman parlamenti alelnökké választásáig.
Mutatjuk a részleteket!

Macron veszélyes játékot játszik, hiszen eddigi miniszterelnöke népszerűbb volt, mint ő maga. A friss kormánnyal újragondolhatja magát.

A hét kérdése

Szeptemberig pihenőre megy a parlament, kell is, mert sok minden történt: összegyűjtöttünk 10+1 emlékezetes pillanatot, te pedig szavazhatsz a kedvencedről!

Azért ide elnéznénk

A túrák csütörtökön 16 órakor és vasárnap 14 órakor indulnak, a félórás körbevezetés rövid koncerttel zárul.

A Magyar Asztronautikai Társaság 1994 óta tartó táborát ezúttal online rendezik meg július 9-én. Jelentkezési határidő: július 3.

Hogyan kéne támogatni a válság és az automatizáció miatt munkájukat veszített embereket? A Friedrich Ebert Stiftung és az Új Egyenlőség online rendezvénye. Július 9.

Mi köti össze Kozma Lajost, a fényképész házát és Nagy Imrét? Mi volt Karády Katalin Amerikából való hazatérésének titokban tartott feltétele és mi köze ennek a Rózsadombhoz? Kultúrtörténeti séta július 11-én.

Július 30-án újra vitáznak az újságírók: most Pető Péter, a 24.hu, és Békés Márton, a Kommentár főszerkesztője fog „összecsapni” a MagNet Közösségi Házban.

Ezt is szerettétek

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Milyen lehet elindulni egy olyan ország választásán, ahol az egyik ellenzéki vezető szerint „minden kibaszott rossz”?

Donald Trump annyira rosszul kezelte a koronavírus-járványt, hogy azt már a Fox News sem hagyja szó nélkül. Hatással lehetett ez a George Floyd halálát követő tüntetésekre és az elszabaduló indulatokra?

Járvány utáni munkaerőpiaci körkép a Helyzetben.

Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád szerint nem igaz, hogy a székelyek még nem értek meg az önállóságra. Podcast!

Mi áll Klaus Johannis román államelnök magyarellenes kirohanása mögött? Podcast.

Akár az egészségügynek, akár a gazdaságnak akarnak kedvezni a politikusok, katasztrofális következményekbe futnak bele.

Twitter megosztás Google+ megosztás