Budapest és Belgrád csak abban különbözik, hogy Orbánnak már a formalitásokra sem kell adnia

Ami Szerbiában zajlik, az sokban mindannak a karikatúrája, ami Magyarországon történik. Mint minden karikatúra: a valóság túlzó, de éppen ezért a lényeget hangsúlyozó tükre. Öt hasonlóság a magyar és a szerb politika között. És egy fontos különbség!

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A szerbiai választásokon egyrészről az illiberális demokrácia győzött, de két különbséggel Magyarországhoz képest: egyrészről az ellenzék komolyan vehető (értsd: nem a hatalom zsebében ülő) része bojkottálta a választást, másrészről ennek van jelentősége az EU-nak még kicsit azért megfelelni akaró Szerbiában (a már az EU-ban lévő Magyarországon nem lenne).

1. Budapest barátkozása a szerbekkel történelmileg nem annyira meglepő

Sem az, hogy Budapestnek vannak geopolitikai érdekei a Balkánon (hasonlóan Bécshez), sem az, hogy (ellentétben Béccsel) nem Zágrábbal vagy Tiranával, hanem az ortodox szerbekkel van jóban, nem annyira meglepő történelmileg.

Noha történelmileg a magyar-horvát perszonálunió – és az emiatti majdnem ezeréves közös múlt – ismert, a horvát történelemírásban – mind a jugoszlavistában, mind a nacionalistában – Budapest imperialista gyarmatosítóként jelenik meg, amivel szemben a horvátok – hol Bécs által megsegítve – ellenálltak. Ez persze több szempontból leegyszerűsítő magyarázat, elvégre a horvát elit egy jelentős része magyarpárti volt (ők az ún. mađaronok), és a horvátfalóként ábrázolt Khuen-Héderváry Károly bánsága sem (csak) horvátfalásról, hanem Zágráb építészeti és kulturális megújulásáról, a vasút kiépüléséről, az országrész gazdasági fellendüléséről szólt.

De ami a magyar nacionalistáknak Bécs volt, az a horvátoknak Budapest – miközben meg éppen Bécs a horvát nacionalisták számára (akik egészen 1918-ig nem gondoltak a Habsburg-birodalom elhagyására, csak a magyar uralom leváltására) mentsvárként jelenik meg.

Ez a mai napig meghatározza a két ország viszonyát. Amikor az egész MOL-INA-huzavonát akarjuk megérteni, nem árt látni: emögött ott van a (hamis) horvát nacionalista történelmi narratíva, miszerint őket Budapest elnyomta volna. Nem véletlenül mondta még Zoran Milanović horvát kormányfőként egykoron, hogy ő nem lesz Khuen-Héderváry Károly – és az utalást ma is értik a horvát közéletben.

De ha már Khuen-Héderváry Károly. Az tény, hogy az ő zágrábi parlamenti többsége nemcsak a mađaron horvát arisztokráciára, de a horvátországi szerbekre is támaszkodott. Miközben a horvátok vagy szlovénok aranyos katolikus népecskék voltak, akik legfeljebb Budapest uralmát vonják kétségbe, de nem a Habsburgokét,

És főleg Horvát-Szlavónországon belül a magyar uralom jelentősen támaszkodott a szerbekre a horvátok ellenében – amint meg Fiumében a magyar uralom az olaszokban talált hűséges szövetségesre szintén a horvátok ellen. Tehát már csak történelmileg se teljesen furcsa, hogy Budapest miért a szerbekkel spanol leginkább a Balkánon – még ha ez nekem személy szerint nem is tetszik.

2. Sérelmi nacionalizmus

Közép-Kelet-Európában minden népnek megvan a maga nacionalista-autista történelemszemlélete, amely az adott ország, nép történetét úgy meséli el, mintha más ország, nép abban szerepet se játszana. A magyar történelemoktatás is azt az illúziót táplálja, mintha Magyarország ezer éve fennállna (holott a mai Magyarország ugyanúgy a trianoni békeszerződéssel született, mint a térség többi nemzet- és pszeudo-nemzetállama). Persze a valamennyi térségbeli népnél látható történelemhamisítás más népek ellen irányul – a horvátok a magyarokat, a szerbek a horvátokat, a szlovákok a magyarokat, a magyarok az osztrákokat (meg eleve az összes többi nemzetiséget) rekesztik ki, mert csak így lehet visszaprojektálni a múltba a mai homogén nemzetállamiságot.

Mégis van egy jelentős különbség a helyi nacionalizmusok között. Míg a horvát, szlovák, szlovén, de akár lengyel is szereti a homogenizáló történelemhamisítást, mégis egyrészről nyugatosak (ezen nacionalizmusok éppen a Kelettel szemben fogalmazódnak meg), másrészről részben győztesnek érzik (mert érezhetik) magukat. Ezzel szemben

Egyrészről amint a magyarok meg vannak győződve arról, hogy ők el voltak nyomva a térségben, ugyanúgy gondolta ezt a szerb értelmiség is a 1980-as évektől Jugoszlávián belül. És ami Magyarországnak Trianon, az Szerbiának Koszovó. Nem, nem igazságtalan döntésre gondolok, hanem a változásokba való belenyugvás képtelenségére. Ahogy egy Trianon előtti Magyarország nem működne ma – legalábbis nem úgy, ahogy a magyar nacionalisták képzelik –, úgy Koszovóból se lesz már újra Rigómező.

3. Oroszpártiság

Szerbia esetében az oroszpártiságnak – az ortodoxia miatt – mély hagyományai vannak. Magyarország kapcsán ennek nem kéne így lennie, elvégre sem a katolicizmusnak, sem a protestantizmusnak, sem a zsidóságnak a magyarságot nem Moszkvához kéne kötnie. Nem beszélve 1849 vagy 1956 élményéről.

Az, hogy az orbáni rezsim – a vučićihoz hasonlóan – Moszkva-párti, összefügg éppen a sérelmi nacionalizmussal.

Míg a horvát vagy szlovén nacionalizmusnak még a kultúrrasszizmusa is éppen a Kelettel, az ortodoxiával szembeni elhatárolódásról szól, a magyar és a szerb nacionalizmus elárulva érzi magát ezen Nyugat által, és így könnyen rákapcsolódik a szintén sérelmi nacionalista orosz gondolatiságra – ahonnan pedig már csak egy lépés a moszkvai geopolitika célok kiszolgálása, amint azt Budapest, Belgrád vagy Banja Luka is teszi.

4. Ideológiailag szétzilált ellenzék

Miközben a térségben az illiberális demokratákkal szemben nyugatpárti, liberális (ami Magyarországon kívül többnyire jobboldalt jelent) erők állnak Pozsonytól Varsóig, a szerb ellenzék még a magyarnál is összetettebb és bonyolultabb.

sőt, például Koszovó kérdésében a szerb ellenzék számos pártja radikálisabb, mint Vučić.

A szerb ellenzékben ma többszörösen odakozmált balliberálisok és klerikálnacionalisták vannak. Az utóbbi irányzatot megjelenítő Dveri párt sokban a Jobbikhoz hasonlítható (a Dveri alelnökével készült interjúnkat itt olvashatod el). Ilyen jellegű párt – azaz egyszerre nacionalista, antiliberális, de a helyi illiberalizmus ellenfele – tényleg csak Budapesten és Belgrádban van, nem véletlen, hogy mindenütt másutt irtó nehéz a mai napig elmagyarázni nemcsak azt, hogy mi is ez a Jobbik és Dveri, de még inkább azt, hogy egyáltalán ezen pártok miért is nem szeretik igazából Orbánt vagy Vučićot.

5. Maffiaállam

A Magyar Bálint által kidolgozott maffiállam-koncepció – miszerint az orbáni állam nem erős, hanem családszerűen szervezett és főleg kiszervezett, amelyben a korrupció azért értelmezhetetlen jogi tényállás, mert a rendszer lényegét adja (ezt maga Lánczi András, a NER ideológiai hoppmestere volt szíves közölni) – a vučići rezsimre is teljesen illik:

Vučić és Orbán ennyiben nem egy állam élén áll – mint mondjuk a PiS Lengyelországban –, hanem egy maffiát fognak össze, amely mind a szerb, mind a magyar államot teljességgel felszámolta, intézményeit pedig egyetlen csoportérdeknek rendelte alá.

+ Az egyetlen különbség

Belgrád még befele törekszik, azaz Vučićnak még néha kicsit el kell játszania a liberális demokratát. Ezért fáj neki a bojkott és a gyakorlatilag ellenzékmentes új parlament. És ezért nem zavarná se Orbánt, se Brüsszelt, ha Magyarországon bojkottálna az ellenzék, és a budapesti parlament csak narancssárga lenne. Orbánnak – hála az európai uniós tagságunknak – már nem kell adnia a formalitásokra sem.

Ha Techet Pétertől olvasnál több cikket, ide kattints!