A világ új közepe: meddig tart és mit jelent Kína szuperhatalma?

Volom András

Szerző:
Volom András

2020.06.25. 17:10

Kína jó eséllyel lehet a világ új közepe, leginkább csak saját belső problémái lehetnek ebben akadályozói. Miként tud ilyen helyzetben Európa reagálni? És számítanak-e még valamit a politikai értékeink, vagy ebben is beköszönt a verseny korszaka?

A koronavírus-járvány miatt ismét rászegeződött a tekintet Kínára. Függetlenül attól, hogy mennyiben felelős a járvány kirobbanásáért, felmerült számos kérdés: Mennyiben kezdődik most Kína évszázada? Mennyiben bízhatunk Pekingben? Vagy mennyire ismerjük félre, becsüljük alá a kínai veszélyt? Az Azonnali Kínáról szóló vitasorozatának befejező részében Volom András, a Visegrad for Sustainability elnöke, Magyarország egykori ENSZ ifjúsági küldötte írja le meglátásait.

+ + +

2012 őszén, tizedikes középiskolásként jártam először Kínában a második nyári ifjúsági olimpiai játékok egyik fiatal tanácsadójaként. Az úticél Nanjing volt, a történelmi főváros, Jiangsu tartomány központja. Akkoriban az országgal való tapasztalatom leginkább két dologra korlátozódott: a ruhacímkéimen olvasható „Made in China” feliratokból, valamint az édesapám által kezembe nyomott Vízparti történet kalandos és mitologikus leírásaiból. Talán nem nagy meglepetés, hogy egyik sem készített fel arra, ami várt.

Nanjing egy közel kilencmilliós város, de Kínában csak a nyolcadik legnépesebb. Már az érkezéskor megdöbbentett a város nyaktörő tempójú fejlődése. Grandiózus reptér, rendezett utak, egymás hegyén-hátán épülő, modern toronyházak, fényűző felhőkarcolók,

két metróvonal, ami ma már tíz, két év múlva pedig tizenöt lesz, majdnem 600 kilométernyi pályával.

A négy év alatt, amíg minden nyáron megfordultam ott, az emberek leszoktak arról, hogy a kereszteződésekbe dudaszóval érkezzenek és nyitottak a távoli külvilágra. Olyannyira, hogy 2015-ben már Kis Grofó Bulibárójának egyedi EDM-feldolgozása fogadott egy szórakozóhelyen. Azonban a legnagyobb meglepetés nem ez volt. Az első látogatásom egyik estéjén egy koldus lépett hozzám. Pénzt kért – QR-kóddal.

Ma már nem lepődünk meg Kína és a high-tech összefonódásán. Szinte mindenki hallott a társadalmi kreditrendszerről, az országot keresztül-kasul behálózó, nagysebességű vasúti kapcsolatokról és a gigantikus techcégekről: az Alibabáról, Tencentről vagy épp a Huaweiről. Arról viszont hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy ezeket az értékeket nem a véletlen hozta létre:

Kína évtizedek óta járatja fiataljait a világ legjobb egyetemeire, ha jó technológiát lát, lemásolja és megalkotja a saját változatát, de napjainkban az egyedi kutatás-fejlesztésre is talicskával önti a pénzt.

Az ország, ami 30 éve még egy kopott és unalmas sufnira emlékeztetett, ma vásárlóerő-paritáson mérve a világ legnagyobb gazdasága, és évente több szabadalmat jegyez a mesterséges intelligencia területén, mint az Egyesült Államok. Ha ehhez hozzávesszük, hogy stabil és rendezett a kormányzásuk, közel másfélmilliárdnyian vannak és nagyon távol állnak még a lehetőségeik teljes kiaknázásától, akkor látnunk kell, hogy

a kínaiak sikere nem lesz kérészéletű: a huszas évek, sőt, az egész század meghatározó szereplőivé válnak.

Más kérdés, hogy milyen mértékben és formában tudnak, akarnak élni ezzel a lehetőséggel. Három dologra érdemes odafigyelnünk a következő években.

1. Passzív vezetés: Kína hatása a nemzetközi együttműködésre

A Szovjetunió bukásával az Egyesült Államok a világ egyetlen szuperhatalmává vált. Újdonsült helyzetét a szabadkereskedelemre, multilaterális együttműködésre és az emberi jogokra épülő liberális nemzetközi rendszer megszilárdítására használta. Azonban az utóbbi időben elkezdett visszahúzódni ebből a globális szerepből: Donald Trump elnöksége alatt visszalépett a Párizsi Klímaegyezménytől, kilépett az UNESCO-ból és az Emberi Jogok Tanácsából, valamint befagyasztotta az Egészségügyi Világszervezetnek nyújtott támogatását.

A küszöbön álló kormányváltástól sem várhatjuk a folyamat teljes visszafordítását, mivel az ország figyelmét belső társadalmi konfliktusai továbbra is lefoglalják, eközben pedig a dinamikusan növekvő fejlődő országok kitöltik a nemzetközi porondon keletkezett vákuumot.

Ereje és fejlettsége okán ez leginkább Kínát jelenti. Ők azonban egyelőre

nem úgy terveznek vezetni, mint az amerikaiak: elsősorban gazdasági jellegű az érdeklődésük,

amit az „Övezet és Út” kezdeményezésük természete is mutat, és világformáló ambícióik sincsenek. A történelmük és az elmúlt években drasztikusan felpörgő hitelezési politikájuk alapján is arra lehet következtetni, hogy amíg széles körben elismerik Kína elsőbbségét és szuverenitását, addig szívesen nyújtanak támogatást és nem terveznek beavatkozni mások belügyeibe.

Ez elsőre nem hangzik rosszul, hiszen így nem kell attól tartanunk, hogy Kína egy nap ránk erőlteti társadalmi struktúráit.

Közvetett módon mégis a Nyugat által megalkotott nemzetközi normarendszer hanyatlásához vezethet ez.

Ennek az oka, hogy a normakövetés jutalma drasztikusan lecsökken, mivel a tőke feltételek nélkül érhető el a piacon. Tulajdonképpen megszűnik az a gyakorlat, hogy a világ országai egy közös értékrend mentén értékelik és kritizálják egymás tevékenységét. Ez olyan versenyhelyzetet teremthet, ami

a mi liberális demokráciáinkat is arra készteti, hogy feladjanak elképzeléseikből.

A tanulság az, hogy Kínának nem kell igazán tolakodó politikát folytatnia ahhoz, hogy gyökeresen átalakítsa a nemzetközi kapcsolatokat, a jelenlegi céljait a „nem-aktivista” megközelítés is kiszolgálja. Ebben a „játékban”, ha felszínen akarjuk tartani a nyugati értékeket, akkor egységesnek és elvhűnek kell lennünk, miközben megújítjuk a globális versenyképességünket. Ezt viszont együttműködéssel, nem támadóan érdemes megtennünk:

Kína más értékekkel, de alapvetően nem rossz szándékkal közelít hozzánk.

Ha agresszorként kezeljük őket, önbeteljesítő jóslatként egy idő után azzá is válhatnak.

2. Az vagy, amit gondolnak rólad: Kína megítélése

Az önbeteljesítő jóslatoknak más szempontból is nagy szerepük van. Ha elhisszük, hogy Kína meghatározó szereplő, akkor egyre nagyobb felelősségek átadását fogjuk természetesnek érezni számukra. A megítélés milyensége több „érzékelési” faktortól is függ: a számokban ma már sokszor úgy érezzük, lehagytak minket, a technológiában is felvették a versenyt, történelmileg eleve is ránk vertek egy-két évezredet.

A hadviselésben viszont egyelőre nálunk az előny, ahogy az intellektuális fölényben is,

melynek elsődleges szimbólumai a kultúrafogyasztási szolgáltatások és koronaékszerként az egyetemek.

Azonban ezek a tények is változnak. Az Egyesült Államok után mára Kína költ a legtöbbet katonai kiadásokra, a második legnagyobb hozzájáruló az ENSZ békefenntartási költségvetéséhez, és a 21. században esszenciális kiberhadviselés területén is komoly képességeket tud felmutatni. Habár ez egyelőre nem fenyegeti a NATO elsőségét, arra mindenképp elég, hogy komolyan vegyük Kínát ezen a területen. A kultúrában továbbra is a Nyugat diktálja a tempót, azonban érdemes észrevenni, hogy a szórakoztatóiparban egyre gyakrabban teszünk gesztusokat és engedményeket, a szórakozást pedig egyre inkább kínai cégek és a termékeik hozzák el az otthonainkba.

Az egyetemek az utolsó mentsvárunk, gondolnánk, hiszen Kína hozzánk küldi fiait és lányait okulni, mi viszont nem járunk Kínába ugyanezért. Tévedünk.

Idén az első magyarországi Schwarzman-ösztöndíjasként a Tsinghua Egyetemen fogom a globális kormányzás elméleteit és gyakorlatát boncolgatni. Habár a társaimmal még csak az ötödik évfolyamot alkotjuk, a programot már most a Rhodes-ösztöndíjjal említik egy lapon. A jelentkezők többsége olyan egyetemekről kerül ki, mint a Harvard, az Oxford vagy a Yale, közülük átlagosan harmincháromból egyetlen jár sikerrel. A tény, hogy a jövő vezetői Kínát annyira fontosnak találják, hogy a tanulmányaikat a bevett nagyágyúk egyike helyett Pekingben folytassák, előrevetíti, hogy

10-20 éven belül már nagyobb számban fogunk keletre utazni, hogy az ottani egyetemek tudástőkéjéből és kapcsolati hálójából részesüljünk.

3. Forró kása: belső feszültségek Kínában

Viszont eredmények ide vagy oda, a kínai sikernek is van ára, ami elsősorban az ország stabilitását fenyegető belső feszültségekben ölt testet. Az elmúlt évek gazdasági fejlődése a mélyszegénység szinte teljes megszűnéséhez vezetett, azonban jelentősen növelte az egyenlőtlenségeket. A kormány számos választ adott a kihívásra, aminek következtében 2008 óta kis mértékben újra csökkent az ország GINI-indexe, de az alapvető problémát eddig nem sikerült orvosolnia.

Vidéki munkások milliói költöznek családjuktól távol a nagy iparvárosokba jobb megélhetésért, de a pénz hazaküldése mellett arra már nincs lehetőségük, hogy félre is tegyenek. Eközben a combosodó felső- és középosztály egyre látványosabban költi a pénzét, ami lassan, de biztosan roncsolja a társadalmi kohéziót, ezáltal a stabilitást.

Részben erre adott válasz az erősödő nacionalizmus, amivel egy zászló alatt igyekeznek egyesíteni minden állampolgárt a „kínai álom” narratívájában. Azonban a történelmi tapasztalat alapján ez egy kétélű fegyver: az összetartás kezdetben nő, de a vadhajtások etnikai villongásokra és agresszívebb külpolitikára sarkallhatják az országot, végső soron ismét aláásva a stabilitást.

Alternatíva lehet a vagyoni újraelosztás radikálisabb reformja, azonban ezen a fronton a demográfiával kell farkasszemet nézni. A hajdani egykepolitikának és a mai relatív fejlettségnek köszönhetően Kína még Japánnál is gyorsabban öregszik el, így az általános egészségügyi és szociális ellátás kiterjesztése hatalmas terhet róhat a központi költségvetésre. Eközben azzal is számolni kell, hogy az automatizáció terjedésének következtében számos gyári munkás eshet el egyetlen bevételi forrásától, tovább növelve a lakossági bizonytalanságot.

Tegyük fel azonban, hogy a központi kormányzat képes ezeket a problémákat harmonikusan orvosolni. A felső vezetés már többször megmutatta, hogy erősségévé tudja tenni a megoldásorientált, innovatív cselekvést. A megvalósítás azonban az alsóbb szinteken is múlik, ahol

továbbra is problémát okozhat a rendszert jellemző teljesítési nyomás és az abból fakadó információ-visszatartás.

A koronavírus vuhani kitörésének története intő példa: a kínai újév többletbevételének kiesésétől tartva a helyi önkormányzat kezdetben eltitkolta a járvány tényét, ezzel akadályozva a reakciót. A város végül a határozott és hatékony állami fellépésnek köszönhette, hogy sikerült megfékeznie a vírust.

Mindezeken túl Kína vezetői még egy gigászi próbatételre számíthatnak, ez pedig a liberális demokráciára kialakuló társadalmi igény. A tudományos tapasztalat azt mutatja, hogy amikor létrejön egy vagyonos, önmegvalósításon túl is érdeklődő, széles középosztály, az részese akar lenni a döntéshozatalnak. Egy ilyen folyamat minden kétséget kizáróan zavart keltene a központosításra erősen építő kommunista rendszerben. Paradox módon minél sikeresebben veszi Kína a többi akadályt, annál előbb kell szembenéznie ezzel a kihívással.

Merre tart Kína, és merre mi?

A nemzetközi kapcsolatok területén úgy tartják, jóslásra vetemedni blaszfémia. Ezzel egyetértve az én gondolataimat sem ajánlom készpénzként senkinek. Ugyanakkor fenntartom, hogy Kína szerepe a 2020-as években a fent kifejtett triád mozgásain fog múlni,

ezeket érdemes figyelni: nemzetközi viselkedés (és annak esetleges változásai), globális megítélés és belső feszültségek.

Ezek közül a legnagyobb jelentőséggel számomra az utolsó bír. Kína a leginkább saját sikerének kovácsa, jövője azon múlik, hogy sikerül-e megküzdenie saját démonjaival.

Ha viszont ez a helyzet, akkor Kína szerepe helyett inkább azon kellene tanakodnunk, hogy nekünk hogyan érdemes Kínához viszonyulnunk a 2020-as években. Sajnos kevéssé meglepő módon ezzel kapcsolatban sincs egyetértés az Európai Unió tagállamai között. Kína sikerrel harcolt a közép-kelet európai államok és Görögország figyelméért a 17+1 formátum keretében, és Olaszországgal is szoros kapcsolatot alakított ki, amivel megosztotta az érdekeket.

A kérdés az, mire van szükség ahhoz, hogy inkább egységesen akarjunk tárgyalni? Kényelmes lenne ezt annyival elintézni, hogy a keleti országok, Magyarországot beleértve, szeretnek két kapura játszani. Lehet, ha a „nagyok” többször engednének minket az asztalhoz vagy több lenne a közvetlen vesztenivalónk, nekünk is több okunk lenne az asztal érdekeit szem előtt tartani.

Az esetlegesen megvalósuló egység birtokában nagyobb biztonságban tudhatnánk a közös európai szuverenitásunkat és értékeinket. De ez egyáltalán nem szabadna, hogy elbizakodottá és konfrontatívvá tegyen minket. Egyrészt azért, mert nem a mi stílusunk, másrészt azért, mert hosszú távon mindenképp alulmaradnánk.

Kevesebben vagyunk, kevesebb a szabad tőkénk, és kevesebbet dolgozunk.

Így arra kell összpontosítanunk, hogy megtaláljuk, miben tudunk hatékonyan versenyezni, illetve egyenrangú partnerekként együttműködni.

Az előbbihez élénk európai diplomáciára és némi kitekintésre van szükségünk. Az Európai Zöld Megállapodással is kísérletezhetünk. Például ahelyett, hogy a teljes karbonsemlegesség egészét az EU-ban valósítjuk meg, az utolsó 10 százalék elérésére szánt pénzből nagyobb kibocsátás-csökkentést valósíthatnánk meg a világ egyéb pontjain, közben üzleti lehetőséget teremtve a vállalatainknak és kutatóinknak. Ez azonban addig nem fog megtörténni, amíg nem fogadjuk el, hogy

Európa már nem a világ közepe, és ha nem cselekszik globálisan, akkor nem számíthat mások érdeklődésére.

Az utóbbi esetben sem állunk messze a sikertől, ha a fenntarthatóságra tesszük a pénzünket. A klímaváltozás sok ponton alááshatja Kína stabilitását, csakúgy, mint Európáét. Ezt az ottani vezetők is tudják. Szoros együttműködéssel kölcsönösen támogathatjuk egymást, miközben megerősítjük az EU vezető szerepét a korunk legnagyobb kihívásának leküzdésében. Ha tényleg mi leszünk az évszázad megmentői és ezt mindenki elismeri, akkor az értékeink mellett is szívesebben fognak kitartani. Ki tudja, akár Kínát is meggyőzhetjük fontos dolgokról.

Olvasd el a többi cikket is az Azonnali Kína-vitájában!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek