Öt tanulság a szerb választások után: Vučić megroggyant, de országának utána se lesz helye az EU-ban

Szerző: Techet Péter
2020.06.22. 11:56

A szerbiai választások megmutatták: nincs többsége Aleksandar Vučićnak a szerb társadalmon belül. De ne gondoljuk, hogy a vele szemben állók kevésbé lennének Nyugat-ellenesek, oroszpártiak. A mostani választás számos tanulságot hordoz az Európai Unió, a szerb társadalom, de még a magyar autonómiakövetelések kapcsán is.

Öt tanulság a szerb választások után: Vučić megroggyant, de országának utána se lesz helye az EU-ban

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

1. Az Európai Unióban könnyebb diktatúrát építeni, mint azon kívül

Amikor Orbánt Viktort és legjobb tanítványát, a majd kétméteres Aleksandar Vučić szerb elnököt szokás összehasonlítani, mindig van egy szembetűnő különbség:

Vučićnak nagyon fontos, hogy mit gondol róla a nyugati közvélemény.

Noha ő is barátkozik politikailag Moszkvával és gazdaságilag Pekinggel, mégis ad arra, hogy a nyugat-európai fővárosokban tárgyalóképes demokratának látszódjék.

Orbán már – azért, mert a németek a franciák ellenállását lenyomva elérték a posztszocialista térség idő előtti (vagy eleve felesleges) EU-tagságát – az Európai Unión belül van, neki már nem kell különösebben arra figyelnie, hogy a nyugati közvéleménynek tetszik-e. Az Európai Unió 2004-ben úgy vett fel tagállamokat, hogy a belépéshez szükséges kritériumok teljesítését csak a belépés pillanatában ellenőrizte, utána már semmiféle mechanizmus nem volt arra, hogy egy adott tagállam megfelel-e mindannak, amit egy tagjelölttől még elvárnak.

Azon Kelet-Európa vonatkozásában, amelynek friss demokráciái 2004-ben alig 15 évre voltak a rendszerváltástól, kulturálisan meg eleve a nyugati társadalmaktól évszázados lemaradásban vannak, különösen felelőtlen – a térség nem ismeretét (naivitás) vagy nagyon is jó ismeretét (gazdasági érdekek) bizonyító – döntés volt beengedni őket úgy, hogy semmiféle későbbi kontrollmechanizmus nem alakult ki. Ez ma odavezetett, hogy

az európai kontinensen az elmúlt 16 évben a legkönnyebben demokráciát, jogállamiságot, sajtószabadságot leépíteni az EU-ban lehetett.

Miközben a még küszöbön várakozó országok igyekeztek megfelelni (hosszú ideig Vučić is így tett, szavak szintjén még ma is), vagy eleve sikeresek tudtak lenni a rezsimváltások, kormánybuktatások (Ukrajna, Észak-Macedónia), Magyarország és Lengyelország az EU-tagságának köszönhetően, EU-pénzekkel megtámogatva az elmúlt 16 évben visszazuhant olyan szintre, hogy ma már nem lehetne tag. Csak mivel ma már tag, minden EU-pénz adott ahhoz, hogy kiépülhessen egy EU-ellenes rezsim, az EU-nak meg tényleg – szerencsétlenkedő jogászkodáson kívül – ezellen tényleg semmiféle eszköze nincs.

Vučićnak még ki kell várnia az idejét. Most még neki is ugyanolyan EU-barát arcot kell mutatnia, ahogy Orbán is tette 1998 és 2002 között.

2. A vučići rendszer politikailag nem legitim

Éppen ezért lenne Magyarországon sikertelen a bojkott: mivel az EU-n belül vagyunk, a rezsimnek már nincs szüksége arra, hogy bármiféle legitimáció látszatát is fenntartsa. Egy szintísztán fideszes parlament, egy teljesen jogfosztott ellenzék se jelentene semmiféle legitimációs problémát, ugyanis Orbán az Európai Unióban nem tehet olyat, amiért a legkisebb szankciótól is kéne tartania.

Szerbiában viszont Aleksandar Vučić számára kínos eredmény született.

Hiába szerzett kétharmados többséget a belgrádi parlamentben, a körülmények nem kedveznek neki. A választásokon a szavazók fele se vett részt (azaz az ellenzék nyugodtan beszélhet arról, hogy a bojkott hívei győztek a választásokon), Belgrádban még a 40 százalékot se érte el a részvétel, eközben a parlamentbe – pedig Vučić tényleg leszállította 3 százalékra is a küszöböt – egyetlen komoly ellenzéki párt se jutott be.

A mostani belgrádi parlament annyira demokratikus és politikai értelemben legitim, mint a minszki vagy moszkvai: egy egyszemélyes rezsim kormánypártja és kitartott (kamu)pártjai ülnek csak bent.

Ha mindez az Európai Unióban történne meg – ahogy azt a magyarországi bojkott hívei akarnák –, abból semmi nem következne. Vučićnak azonban még szüksége van a demokrácia látszatára. Egy ilyen eredménnyel, egy ilyen parlamenttel viszont nem jelenhet meg demokratikus vezetőként.

Ennél még a miloševići parlamentek is színesebbek voltak. Ami nem meglepő: Vučić belpolitikailag sokkal keményebb diktatúrát, elnyomást épített ki, mint ami Slobodan Milošević alatt bármikor is volt. Ez azzal függ össze, hogy egyrészről Vučić a szerb szélsőjobboldalról jön (Milošević viszont mindig is meg akarta őrizni a baloldaliságának látszatát), másrészről

Milošević befelé valóban több szabadságot hagyott, mint most Vučić.

Elég csak a két korszak sajtóját összehasonlítani: ma Szerbiába a Danas napilapon és Vreme hetilapon kívül minden – a közszolgálati médiától a bulvárlapokig – a legbrutálisabb vučići propagandát szolgálja.

3. A bojkott sikeres volt

A választásokon a szervezetileg és ideológiailag is teljesen töredezett szerb ellenzék nem tudott egységes stratégiát kialakítani. Miközben az ellenzék fontosabb pártjai, amelyek a Savez za Srbijuban (Szövetség Szerbiáért) tömörülnek (itt van a balliberális Dragan Đilas pártja ugyanúgy, mint a klerikálnacionalista Dveri), bojkottot hirdettek, a kisebb ellenzékiek – bízva abban, hogy esetleg a 3 százalékon átférnek, és így kapnak parlamenti mandátumot – mégis elindultak. Az eredmény azonban egyértelmű:

az antivučićista (de nem bojkottpárti) ellenzék siralmasan leszerepelt,

Sergej Trufunović Szabad Polgárok Mozgalma, az Egy az Öt Millióból egyetemistapárt és a hajdani liberális demokraták romjai együttesen se érték el a 3 százalékot.

Azaz a választások igazi nyertese a bojkottpárti ellenzék. Noha nem tudni, ki miért maradt otthon, az biztos: az eddigi szerbiai választások legalacsonyabb részvételi adata jött össze, az ország többsége otthon maradt. Az ellenzék nyugodtan mondhatja:

hiába kapta Vučić egy kisebbségen belül a többséget, a többség nem vett részt az egész színjátékban.

Ez adhat lendületet a szerb ellenzéknek. De hozzá kell tenni: az ellenzék szervezetileg, morálisan és anyagilag katasztrofális állapotban van, ideológiailag továbbra is töredezett, és a német befektetőknek továbbra sem érné meg rájuk leváltani a bizonyos stabilitást ígérő Vučićot.

4. A magyar kisebbség legnagyobb pártja kollaboránssá vált

A választási kampányban az orbáni szólamokat szerbül is kinyomtató Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) történelmi sikert ért el, majdnem ugyanannyi képviselője lesz, mint az egyetlen nem Vučić-párti új parlamenti erőnek, a Szerb Patrióta Mozgalomnak.

A VMSZ sikeresen valósította meg a saját etnikai gettóján belül azt a politikai egyeduralmat, amit Vučić Szerbiában épít.

A vajdasági magyar közélet ezért ma rosszabb állapotban van, mint Milošević alatt. Lapjaik, fórumaik a magyar szélsőjobboldali propagandakiáltványok nyelvezetét idézik, a VMSZ minden más magyar hangot, magyar pártot, magyar szerveződést elnyom.

A VMSZ az autonómiát nacionalizmusra, nepotizmusra, a budapesti és a belgrádi kormánypolitikai célok kritikátlan kiszolgálására használja. Az az autonómia, amit más határon túli közösségek kapcsán is szokás követelni, Vajdaságban egyértelműen a tényleges szabadság leépítésének adott keretet.

Ez pedig sokban talán intő jel lehet annak kapcsán is, hogy mivé lenne akár egy székelyföldi autonómia is, ha megvalósulna.

5. Mi lesz most?

Az egészen biztos, hogy Szerbiát a jelenlegi állapotában semmiképpen sem szabad felvenni az Európai Unióba, de

a felvételi tárgyalások folytatásának sincs sok értelme – mert az is csak a vučići rezsimet legitimálja.

Az EU balkáni érdekeit akkor és azzal is nagyon jól lehet képviselni, ha Szerbiát sikeresen „lövi körbe” az EU, azaz a Szerbiával szomszédos, az országgal akár nem is feltétlenül jó viszonyt ápoló államokkal, mint Montenegróval, Koszovóval, Albániával, Észak-Macedóniával kezd – persze egy távoli jövőbe nyúló – tárgyalásokat. Szerbia ugyanis ma is már orosz és kínai érdekzóna, egy EU-tagság ezen nem változtatna, legfeljebb Moszkva és Peking Budapest mellé nyerne még egy belülről bomlasztó tagállamot.

A szerb ellenzék most kapott egy esélyt, mert az alacsony részvétel az ő retorikájukat támogathatja meg. Jó lenne, ha a nyugati közvéleményben is nagyobb teret kapna az ügyük – a 2018-ban kezdődő tüntetéshullámról a nyugati média alig számolt be –, ugyanis az a vučići stabilitás, amit még mindig az EU védelmezne, elfogadhatatlan Szerbia többsége számára.

Ettől még persze látni kell: a szerb ellenzéken belül is nagyon sokan oroszpártiak, Koszovó kérdésében akár nacionalistábbak, mint Vučić maga. Azaz

arra az illúzióra se kell felülni, hogy a bojkott sikere valamiféle EU- és Nyugat-párti szerb többség bizonyítéka lenne.

Nem, a szerb társadalmat – ellentétben akár a horváttal vagy albánnal – annyira áthatja a magyarhoz hasonló sérelmi nacionalizmus, a múltban maguknak okozott sebekért mások hibáztatása, az „egyedül vagyunk” dacossága, hogy Vučićnak az alternatívája egy szabadabb szerb közélet ugyan lehet, de semmiképp sem egy olyan nyugatos Szerbia, amelynek bármikor is lenne helye az Európai Unióban. Miközben a horvát vagy albán nacionalizmus határozottan nyugatos és atlantista, a szerbeknél még a balliberálisok egy része is Keletre fordulna.

CÍMLAPFOTÓ: Szerb Haladó Párt / Facebook

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek