A feketék élete is számít, de majd foglalkozhatnánk a vietnámiakéval is

A feketék generációs traumáiról rég volt annyira aktuális beszélni, mint most, viszont Spike Lee legújabb filmje nem csak az aktualitása miatt érdekes.

Könnyű lenne mondani, hogy Spike Lee valami sorsszerűségnek köszönhetően adta ki épp akkor a feketék elnyomásáról szóló Da 5 Bloods című filmjét, amikor Minneapolisból indulva az egész világ a feketék elnyomásáról beszél, de azért ennél egyszerűbb a helyzet: Spike Lee ugyanis már az 1980-as évek vége óta a feketék elnyomásáról készít filmeket, egy ilyen hosszú karrier alatt pedig már csak a számok törvénye alapján is hot topic-ká kell válnia valaminek párszor.

A történet szerint négy vietnámi veterán visszalátogat a délkelet-ázsiai országba a háborúban elhunyt bajtársuk testének megtalálásának álcázva, hogy megszerezzék a véletlenül hozzájuk került aranyat, amit eredetileg az amerikaiak küldtek a helyi kommunistákkal harcoló erőknek. Lee tényleg Vietnámban forgatta a filmet, ami rögtön autentikussá is teszi azt. Nyilván a helyi kormánynak sem volt ellenére, hogy valaki leforgat egy az amerikaiak háborús szerepét erőteljesen kritizáló filmet náluk, ahol eleve csak amerikai háborúnak hívják az egészet.

Magyarországról nézve nem mindig egyértelmű, milyen hatása volt az USA-ra Vietnámnak, pedig kis túlzással mindent megváltoztatott: kaptunk egy hippimozgalmat, tulajdonképpen akkoriban született meg az a baloldal, aminek a vélt túlsúlya ellen harcol épp Magyarország is, és akkoriban nőttek nagyra a polgárjogi mozgalmak is, amik többek közt kiemelték, hogy valahogy Vietnámban jóval több fekete amerikai állampolgár harcol, mint ami a társadalom összetételét nézve logikus lenne. Mire az USA befejezte a csúfos bukással végződő háborút, már nem ugyanaz az ország volt, mint amikor belefogott.

Maga a történet nem okoz meglepetést: a kissé kalandfilmként induló történetben gyorsan megtalálják a hősök az aranyat, amitől az is gyorsan kiderül, hogy mégsem akkora barátok. De itt ez a történet csak váz, hiszen Lee most is mondani akar valamit azon kívül, hogy a pénz még a vérszerződést kötött bajtársakat is gyorsan egymás ellen tudja fordítani.

A vázra húzva az a lényeg, hogy egy amúgy teljesen értelmetlen háború generációkat nyomorított meg lelkileg. A hetvenes éveikben járó hősökben még a pénz iránti vágy sem tudja elnyomni azt a jogos sértettséget, amit emiatt éreznek, de Lee nem ragad le ennél a nézőpontnál, hanem mindenki megkapja a magáét: az afroamerikai társadalom nem egyszerű elszenvedője a dolgoknak, hanem láthatjuk az ő rossz berögződéseiket is, itt a vietnámi nő, akit kiközösítettek az országban, amiért feketének szült gyereket, és fontos szerepe van a gazdag francia lánynak, aki a szülei pénzén azzal próbálja nyugtatni a lelkiismeretét, hogy taposóaknákat keres.

A Da 5 Bloods egyik legjobb tulajdonsága, hogy kicsit mindenkinek igaza van benne úgy, hogy azért a végén senkinek ne legyen. Amikor a vietnámi exkatonának olvassa a fejére a helyi lakos, hogy megölte az egész családját, az egyszerre jogos és értelmetlen is, és igazából egyedül a csak visszaemlékezésekből látható bajtárs, Stormin' Norman figurája sérthetetlen, de hát ő már évtizedek óta halott. Chadwick Boseman figurája egy személyben tolmácsolja a fekete polgárjogi mozgalom gondolatait el-eltévedő társai felé, és rávilágít arra a tragédiára, hogy miközben fekete katonák ezrei maradtak ott Vietnámban, Martin Luther Kinget Amerikában lőtték le.

Spike Lee viszont nemcsak dühös, hanem fanyar is: nagyon jó húzás volt a visszaemlékezés-jeleneteket gyakorlatilag a Rambo stílusában leforgatni, mert ez, illetve az, hogy a színészeket nem fiatalították vissza ezekre a jelenetekre, erősen jelzi, hogy azért nem minden történt pontosan úgy, mint ahogy hőseink felidézik. Épp ezek a részek teszik kicsit többé a filmet annál, mint hogy szokásos tananyag legyen a feketék generációs tragédiáiról.

Ezek után akár tökéletes filmnek is tűnhez a Da 5 Bloods, de nem az: azon még a legvérmesebb Lee-rajongók sem tudnak túllépni, hogy teljesen felesleges volt 2,5 órásre húzni, ráadásul ahhoz képest, hogy ilyen hosszú, még a négy főszereplő mindegyikét sem sikerült igazán bemutatni. Az olyan apróságokon nagyvonalúan ugrik át a film, hogy tulajdonképpen kik azok a vietnámi fegyveres emberek, akik úgy gondolják, őket illeti az arany, de a főgonosz franciaként feltűnő Jean Reno is nagyon alulteljesít.

A Da 5 Bloods két dolognak köszönheti, hogy mégis kérdés nélkül érdemes rászánni ezt a 2,5 órát:

1. Magyarországról nézve kis túlzással csak Spike Lee képes közérthetően bemutatni, mi is ez a zavargás ott sokezer kilométerrel arrébb. Pontosan azért, mert a saját közösségét is ugyanúgy képes kritizálni, mint a többségi társadalmat. Bár továbbra is az 1989-es a Szemet szemért a rendező legstílusosabb munkája, a Da 5 Bloods is tud annyit mondani, amivel kicsit közelebb kerülhetünk a megoldáshoz.

2. Szinte sablon, de Spike Lee még ha nem is hibátlanul, de legalább megpróbál mondani valamit. Elég szomorú, hogy ezzel már ki lehet emelkedni a mezőnyből, de mégis üdítő látni, ahogy a mostanra szinte teljesen lebutított amerikai filmiparban valaki mer megosztó lenni.

A Da 5 Bloodsot nézve mégis felmerül az emberben egy kérdés: ez már a sokadik film, ami bemutatja az amerikai katonák, ezúttal a fekete amerikai katonák szenvedéseit Vietnámban. Sokat tudunk már a poszttraumás stresszről, a visszailleszkedés nehézségéről, egyvalamiről valahogy még mindig elfeledkezik az amerikai filmipar: arról, hogy ennek az egész történetnek a legnagyobb elszenvedői azért mégis a vietnami emberek voltak, valahogy az ő szemszögüket mégsem ismerhetjük meg igazán, pedig a teljes szembenézéshez azért nem ártana megismernie a világnak azt sem, milyen volt úgy élni, hogy két-három ott portyázó ország hadserege biztosan börtönbe akart zárni.

Talán kicsit az USA szerencséje is, hogy nem él annyira jelentős vietnámi kisebbség az országban, mert nagyon úgy tűnik, az ország nem teljesít túl jól történelmi feszültségek feloldásában.

KÉPEK: Netflix