Én vagyok az egyetlen, aki Vučićot legyőzte már, és még él is – a szerb ellenzéki bojkott vezetője az Azonnalinak

Milošević kommunista volt, de legalább voltak olyan emberei, akik értettek valamihez. Aleksandar Vučićnak nincsenek ilyenek, csak maffiája, mondja az Azonnalinak Dragan Đilas, aki Szabadság és Igazság nevű pártjával több más párttal együtt bojkottálja a vasárnapi szerb parlamenti választást. Đilas volt Milošević-ellenes aktivista és belgrádi főpolgármester is, az Azonnalinak pedig elmondja, miért érzi úgy magát, mint Charlie Chaplin egy némafilmben. Interjú.

Miért bojkottálja a választást?

Mert itt nincsenek választások. Van valami, amit nem nevezhetünk választásnak, mert ahhoz szükséges lenne, hogy az emberek információkhoz jussanak, amik alapján dönthetnek, és lehetőségük lenne arra, hogy kinyilvánítsák szabad akaratukat a választás napján. 

Tehát elsősorban a kampánnyal van baja?

A kormánypárt évek óta minden nap kampányol. Amint lezajlik egy választás, ők nekilátnak az újabb kampánynak. Most is minden nap csinál valamit az elnök, amit élőben leadnak az állami csatornákon és lehoznak a hírekben. Nekünk erre nem volt lehetőségünk sem az állami, sem a négy kereskedelmi tévécsatornán. Az ellenzékből senkinek nem volt esélye egy szót sem szólni ezeken a csatornákon négy éven keresztül, Vučić pedig megkapta a közszolgálati csatornák műsoridejének a kilencvenkilenc százalékát.

19 977 másodperc. El tudják ezt képzelni? Ezalatt végig rólam, más ellenzékiekről és egyéb kormánykritikus emberekről, például professzorokról beszéltek. Minden nap megsemmisítettek minket. Minden nap.

Kinek üzennek a bojkottal? A szerbeknek? A világnak?

Szerintem a bojkott nem pártügy, hanem egy személyes döntés: mindenki mondhatja azt, hogy én nem vagyok hajlandó részt venni ebben a cirkuszban, szeretném szabadnak érezni magam ezen a napon. Az a döntésem, hogy nem veszek részt, mert nem tudok semmin változtatni és nem fogok hozzájárulni ahhoz, hogy folytassátok azt, amit az elmúlt négy évben csináltatok. Ez a bojkott.

És ezzel egyszerre üzenünk Európának is. Mert mi is Európa részei vagyunk, még ha sokan örülnek is annak, hogy Szerbia az EU határain kívül van. De az Európai Unió a jövőnk. A magyar tapasztalat nagyon hasznos abból a szempontból, hogy azzal könnyen el tudjuk magyarázni Európának, hogy miért bojkottáljuk a választásokat.

Érdekes amit mond, mert Donald Tusk, az Európai Néppárt elnöke azt írta a Twitteren kedden, hogy online beszélt Vučić-tyal és várja a választásokat, sok sikert kívánt neki. Szóval úgy tűnik, hogy Európát annyira nem érinti meg a bojkott.

Igen, írtam is Tusknak egy levelet.

Mit írt neki?

Hibát követett el, nem értette, miről van szó, amikor Szerbiáról és a szerb elnökről beszélt. Először is azt mondta, hogy Vučić mandátuma sikeresen fejeződött be. Vučić azonban nem fejezte be a mandátumát, mert most parlamenti- és nem köztársaságielnök-választás lesz. Másrészt azt mondta, hogy nagy gazdasági sikert ért el Vučić, pedig Szerbia az utolsó három ország között van a fizetések tekintetében. A GDP-növekedés tekintetében pedig utolsók vagyunk az elmúlt hét évben. Ebben az országban megöltek politikusokat, volt, akit fejbe vertek egy vasrúddal. Ebben az országban letartóztattak újságírókat, letartóztattak szivárogtatókat. Mindent tönkretettek.

Az előző választásokkor az Európai Unió támogatása sokkal erősebb volt, mint most. Most csak Tuskot találták meg, mert ő egyszerre valami és semmi. Az előző választásokkor Vučić az utolsó harminc napban állandóan Moszkvába ment vagy Putyin jött ide, meglátogatta Angela Merkelt vagy valaki hasonlót. Most a koronavírus miatt nem nagyon ment sehova.

Csak Orbán jött.

Orbán a legjobb barátja! Vučić a koronavírus-járvány elején kétszer látogatta meg Orbánt, és az első ember, aki a járvány után eljött Szerbiába, az Orbán volt. Van ez a csodálatos új törvény, hogy tíz évig titkosítják a kínai szerződést a Budapest-Belgrád vasútvonal kapcsán. Gyönyörű üzlet: Orbán, Vučić és Hszi Csin-ping. Szerintem ez jövedelmező Vučićnak és Orbánnak, de nem jó az országainknak. Ez két vezető ügye, de nem olyasmi, ami hasznos lenne az állampolgároknak.

Hagyomány Szerbiában bojkottálni a választásokat? Az előző pártja, a Demokrata Párt már megcsinálta korábban, a kilencvenes évek végén.

Igen, bojkott volt 1997 decemberében, azelőtt száz évvel pedig szintén, de 1945-től kommunizmus volt és nem volt választás, szóval nem hívhatjuk hagyománynak.

Olyan rossz most a helyzet, mint Milošević alatt?

Nem, rosszabb.

Komolyan?

Igen, mert

Volt tapasztalatuk az üzleti életben, a gazdaságban. Most nincsenek ilyenek. Másrészt pedig minden országnak van maffiája, de most a maffia a kormány része. Minden város nyomás alatt van, megfenyegetik az embereket, hogy munkanélküliek lesznek, ha nem vesznek részt Vučić pártgyűlésein vagy nem mennek szavazni. Személyi igazolvánnyal együtt lefotóztatják a szavazólapot, hogy azt a pártot karikázták-e be. Még Vučić pártjának polgármesterei is csináltak ilyen fotókat és kiposztolták őket Twitterre, pedig ezt törvény tiltja. Hihetetlen.

Nyolc éve sem örültem, hogy ezek nyertek, de nem gondoltam volna, hogy nyolc év múlva egy ilyen helyzetben leszünk. Nem tudják elképzelni, hogy amikor étterembe megyek Szerbiában, mi van. Ugye mindenki ismer engem, mert én vagyok a fickó, akit Vučić és a napilapjai meg a tévécsatornái minden nap aláznak. Az emberek fele azonnal odébbáll, mert félnek, hogy netán egy fotón fognak szerepelni velem. A szerb emberek tényleg félnek, és ez nagy probléma.

Mi az oka annak, hogy idáig fajult a helyzet? Megakadályozhatta volna az ellenzék?

Hogyan? Lehetetlen. Ha öt hülye megver az utcán, tehetetlennek érzed magad, ez ugyanez a helyzet. Ha az elnököt hallgatod az állami tévében évi hetvenszer, csak a közszolgálatin. Engem sosem hívnak meg, hogy szóljak hozzá. És mások is ezt nézik. Önök szerint hányan kezdik elhinni ezt? Nagyon sokan.

Ön médiavállalkozó is volt: hogyan tud ilyen körülmények között nyereségesen túlélni a média?

Eladtam nyolc éve a cégem, ami az exjugoszláv térség legnagyobb médiareklámcége volt.

Miért adta el? Politikai oka volt?

Nem lehetett tovább dolgozni, túl nagy volt a nyomás az ügyfeleken. Nem tudtunk tovább dolgozni így, és végül eladtuk.

Nem lehet jó üzletet csinálni, ha nincs jó kapcsolatod a kormányzó párttal. Ez egy maffiaország, itt nincs demokrácia.

Mi van a pártja finanszírozásával? Akkor kapnak a pártok állami támogatást, ha van képviselőjük a parlamentben. Ha bojkottálják a választást, akkor nem lesznek képviselőik, ezzel pedig az állami pénzt is elutasítják, és bele kell nyúlniuk a zsebükbe.

Én vagyok a világ leggazdagabb embere, ezt mindenki tudja. (Nevet.) Igen, feláldozzuk az állami támogatást, mert csak így lehet folytatni. Látják, ez az egyetlen irodánk, ahol most vagyunk: a pártközponté, a városi szervezeté és így tovább. És mi vagyunk a legnagyobb ellenzéki párt Szerbiában. Nem tudunk többet megengedni magunknak.

Szóval külföldről kell pénzt kérniük?

Ja, persze, mindenki segíteni akar nekünk! (Nevet.) Nem tudunk pénzt szerezni, és nagyon szűkösen dolgozunk. És kérdezik az emberek, hogy miért nem kampányolunk a bojkottal a tévében, óriásplakátokon. De hát hogyan? Honnan szerezzünk rá pénzt? Én minden nap trolival járok, három megállóra lakom innen, az emberek pedig nagyon furcsán néznek rám. Van, hogy taxival vagy gyalog járok.

Egyszer meg akartam mutatni a külföldieknek, hogy mi folyik itt. Fogtam az újságok rólam szóló szalagcímeit, csak épp Matthew Palmer, az Egyesült Államok nyugat-balkáni képviselőjének nevét raktam a sajátom helyére. Egy hónap alatt odaadtam neki ötven újság címlapját, persze nevetett, de átment neki az üzenet.

Megéri-e perelni és a bíróságra vinni ilyen ügyeket?

Szoktam, jelenleg vagy száz bírósági ügyem van. És akkor az újságok elvesztik a pert, fizetnek ezer-kétezer, néha hatszáz-hétszáz euró büntetést. De azért mégsem lehetek ott a bíróságon három órán át minden másnap. Most a bírák elkezdtek ideiglenes intézkedéseket hozni: ha például egy újság állít rólam valamit, és emiatt beperelem őket, nem írhatják le ugyanazt, mielőtt az aktuális per befejeződne. És mi a büntetés? 800 euró. Kifizetik, folytatják. De a probléma így még nincsen megoldva.

Megbízható az igazságszolgáltatás Szerbiában?

Nem. A tapasztalataim szerint a bírák jó 90 százaléka nagyon profi, de eljutottunk oda, hogy senki sem bízik már az igazságszolgáltatásban, sőt, az államban sem. Ott van például a koronavírus: abban sem hiszünk, hogy az adatok, amit a hatóságok közzétesznek, igazak, és mondjuk csak hetven új eset volt egy nap alatt. Mert mind itt élünk, tudjuk, mi a helyzet: csak a választások miatt mondják, hogy csak hetven új fertőzés történik naponta.

Június 10-én például több, mint húszezer szurkoló előtt tartottak egy focimeccset. Az egész világ Szerbiáról beszélt, egy amerikai csatorna még egy háromperces sztorit is szentelt a meccsnek – kívülről nem hiszik el, hogy rögtön a járvány után egy focimeccset tartanak húszezer szurkolóval.

Húszezren kimentek egy meccsre rögtön a járvány után?  

Ezek a srácok teljesen őrültek. Sok huligán a Szerb Haladó Párt környékén mozgolódik.

Minden este fél kilenckor, mindezt harminc méterre a lakásomtól, ahol a gyerekeim is ott voltak. Teljesen olyan volt, mint a kristályéjszaka a náci Németországban. A gyerekek féltek, sírtak, mert nem értették, mi történik, azt hitték, a huligánok meg akarnak ölni valakit.

Ezek az akciók ráadásul a járvány közepén, a kijárási tilalom idején történtek, tehát a huligánok nem is lehettek volna az utcán. Végül

Miért kampányolnak ön ellen, ha egyszer bojkottálja a választást? Így nem is jelent a kormánypártra veszélyt.

Na, ez az egymillió dolláros kérdés. Nincs rá válasz. Miért, és miért pont én? Erre nem létezik válasz. Nem veszek részt a választásokon. Sergej Trifunovićot (a választáson elinduló ellenzéki színésszel itt olvashatjátok az interjúnkat – a szerk.) nevezték már drogdílernek, tolvajnak, de most már Trifunović úrnak nevezik, mert mégis elindul a választáson. 

Tehát csak zavarja őket eszerint a bojkott.

Igen. A huligánok akciójakor az egyik tévécsatorna még meg is szakította az adását és odakapcsolt, hogy erről beszámoljon. Egy másik bejátszásban pedig egy újságíró egyenesen azt mondja, hogy az akció mindazok ellen szól, akik azt szeretnék, hogy a koronavírus nyerjen. Tehát azzal gyanúsítanak minket, hogy azt szeretnénk, hogy a vírus nyerjen. Hihetetlen, ezt elképzelni sem tudják.

El tudjuk, Orbánék is ezzel gyanúsították az ellenzéket Magyarországon.

Szerintem egyébként a budapesti ellenzék megoldása lenne a megoldás számunkra is. Két éve azért buktuk el a belgrádi választást, mert nem tudtam elmagyarázni az embereknek, hogy az ellenzék csak együtt nyerhet: ez a mi nagy hibánk. Pedig

(Vučić elnöksége előtt kétszer is indult a belgrádi főpolgármesteri címért, mindkétszer sikertelenül – a szerk.). Szóval, ha ugyanaz lenne a forgatókönyv, mint Isztambulban vagy Budapesten, nyerhetnénk is. Nagyon jó a kapcsolatom Magyarországról Dobrev Klárával és Ara-Kovács Attilával is.

Pont ezek az emberek egyébként nagyban hozzájárultak, hogy Orbán hatalomra kerülhessen, mert előtte meg ők kormányoztak – szörnyen gyenge teljesítménnyel.

Én pedig Szerbiában a Demokrata Párt tagja voltam, és nagyban felelősek vagyunk azért, mert Vučić emberei nyertek. De Belgrádban legyőztem Vučićot: én 36 százalékot kaptam, ő 26-ot. Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet, de nálunk a Demokrata Pártból sokan átléptek Vučić Progresszív Pártjába, többen váltottak ruhát, mint ahányan maradtak.

Úgy tűnik, mintha Szerbiában minden ellenzéki vagy kamuellenzéki politikus a Demokrata Pártban kezdte volna. Mi ezeknek a törésvonalaknak az oka, miért léptek ki ennyien a pártból?

A Demokrata Párt már nem valami nagy párt, nincs is nagy támogatottsága, mert nem nacionalisták és nem populisták. Alig tíz százalék támogatta a pártot, és annak elnökét, Zoran Đinđićet. Đinđićből csak akkor lett hős, mikor meggyilkolták. Én 2004 körül Boris Tadić miatt csatlakoztam a párthoz, a kilencvenes években Milošević-ellenes diákpolitikus voltam, nagyon népszerű voltam. Jó volt: 24 évesen a legjobb népszerűnek lenni. De akkor még nem akartam a párthoz csatlakozni, Đinđić hívott, de úgy voltam vele, hogy előbb befejezem az egyetemet és keresek egy kis pénzt, majd utána ráérek belépni a politikába.

Tehát Tadić idején csatlakoztam, 2004-ben. Hittem benne, mert azt hirdette, hogy egy nemzet vagyunk, és nem kéne egymást gyűlölnünk azért, mert máshova szavazunk. Ő nagyban csökkentette a megosztottságot a társadalmunkban. 2012-ben még a miniszterelnökséget is felajánlották nekem, visszautasítottam, nem tudom, hiba volt-e. Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy ilyesmi fog itt történni.

A Demokrata Párt már 1998 felé kezdett széttöredezni, Vojislav Koštunica volt az első miniszterelnök, akit támogatott a párt. De persze mikor hatalmon vagy, akkor nem esel szét. Mikor Vučić nyert 2012-ben, még akkor is sikerült a pártot egyben tartanunk. Én lettem a pártelnök, de 2014-ben Tadić úgy döntött, hogy harminc nappal a választások előtt szétszakítja a pártot, és pár emberével újat alakít. Persze sokan mondták nekik akkor, hogy „basszátok meg, idióták”.

Mi volt a szakadás oka?

mert Tadić kabinetfőnöke, a párt legbefolyásosabb embere rákban meghalt, Vučićnak pedig már nem kellettek. A Demokrata Pártból én 2016-ban szálltam ki, azt mondtam, nincs szükségem többet a politizálásra, mert én lettem a szerb kosárlabdaszövetség elnöke. Gyönyörű időszak volt, mert ez a hobbim, szóval életem legnagyobb hibája volt, hogy 2018-ban visszatértem a politikába. 

Csak egy példa arra, hogy mit gondolnak rólam az emberek: egyszer a gyerekeimet vittem iskolába, mikor egy idős hölgy egy nagyon kicsi, körülbelül kétéves gyerekkel odajött hozzám és megkérdezte: bemutathatom magát az unokámnak? Zavartan igent mondtam, mire a néni elmagyarázta: az unokája egyre több szót tanul, de van egy probléma: a kislány rengetegszer hallotta a Đilas szót, de nem tudták neki elmagyarázni, mi az a Đilas. Szóval rám mutatott, és azt mondta a kislánynak: ő a Đilas, a Đilas egy emberi lény. Elképzelni sem tudják: a kormánypárti médiában minden nap rólam beszélnek úgy, mintha legalábbis én lennék a legbefolyásosabb fickó a világon.

Kicsit vissza a választásokra: mit gondol, milyen eredménnyel számítana sikeresnek a bojkott?

Már most is sikeres. Ez számunkra nem is arról szól, hogy hányan mennek el szavazni, és hányan nem. Az a fontos, hogy legyen mondjuk ötszázezer ember, aki egy napra végre szabadnak érezheti magát. Bátor emberek, hogy nemet mondanak. ők lesznek a jövőnk kulcsai.

És túl fogja élni az ön pártja ezt? Négy év múlva ott lesz a Szabadság és Igazság Pártja a következő választásokon?

Naná. Nem is beszélve arról, hogy

Ha négyszázezer ember munka nélkül marad a következő hónapokban, úgy nem lehet folytatni.

De akkor nem is a bojkott lesz sikeres, hanem a koronavírusnak mondhatnak köszönetet.

Persze, de már a koronavírus előtt is háromszáz eurós fizetésekkel éltünk itt. Öregebb vagyok maguknál, emlékszem a harminc évvel ezelőtti Magyarországra, és látom, mennyi minden megváltozott. Mondjuk Orbánnal nem valami szerencsések, de megesik az ilyen: ugyanakkor minden megváltozott, Magyarország már Európa. Eközben mi történt velünk? Lecsúsztunk.

Mit gondol, segít a bojkott Szerbiának, hogy egy nap EU-tag legyen belőle? Mert érezhető egy kis ellentmondás itt: a bojkottal szeretnék megmutatni, hogy Szerbia nem normális demokrácia, viszont ahhoz, hogy csatlakozzanak az EU-hoz, az kéne, hogy normális legyen a demokrácia.

Nem csatlakozhatunk az EU-hoz demokrácia nélkül, nem fognak felvenni minket úgy, ahogy ma állunk. A bojkott segíthet, hogy szabad és tisztességes választásokat tartsunk a jövőben, demokráciát építsünk normális kormánnyal. Lehet, hogy most nem nyerünk, de egy nap igen. Harminc éve harcolok az EU-ért: az az álmom, hogy Szerbiából EU-tag legyen. Vučićnak az élete nagy részében nem voltak ilyen álmai. De egy pillanat alatt megértette, hogy nem maradhat hatalomban, ha ugyanazt a politikát folytatja. Ezért változtatott a retorikáján, de magán már nem:

Ezért vagyunk most ebben a helyzetben.

FOTÓK: Bukovics Martin / Azonnali