Mi gátolja Kína hegemónná válását?

Amikor azt nézzük, hogy leváltja-e Kína az USA-t a világhegemón szerepben, nem elég csak a két országra figyelni: szövetségeseikre is kell. Ebben pedig az USA előnye ma is egyértelműnek látszik.

A koronavírus-járvány miatt ismét rászegeződött a tekintet Kínára. Függetlenül attól, hogy mennyiben felelős a járvány kirobbanásáért, felmerült számos kérdés: Mennyiben kezdődik most Kína évszazada? Mennyiben bízhatunk Pekingben? Vagy mennyire ismerjük félre, becsüljük alá a kínai veszélyt? Az Azonnali Kínáról szóló vitasorozatában ezúttal Horváth Csaba Barnabás, az MTA-ELTE-SZTE Selyemút-kutatócsoport tudományos munkatársa írja le meglátásait.

+ + +

Kína felemelkedése kétségkívül impozáns. Ez az országot a jelek szerint hamarosan a világ egymagában legerősebb hatalmává emeli, hiszen 2030-ra gazdasága már nominálisan is nagyobb lesz az USA-énál. Azonban

Kína esetében elsősorban két tényező tűnik komolyan gátolni ezt.

Az egyik, hogy Kína gazdasági felemelkedése nem légüres térben zajlik, hanem ennek kontextusát Kelet-, Dél-, és Délkelet-Ázsia egészének gazdasági felemelkedése adja, itt pedig egy sor, Kínánál ugyan lényegesen gyengébb, de ezzel együtt azért jelentős nagy- és középhatalom felemelkedésének is tanúi lehetünk, amelyek riválisként viszonyulnak hozzá.

A másik pedig, hogy az USA saját (és legszorosabb szövetségesei földrajzi elhelyezkedésénél fogva olyan) geopolitikai előnyökkel rendelkezik, amelyek lehetőséget biztosítanak számára, hogy a jövőben még akkor is Kína hatalmának jelentős ellensúlya legyen, ha az a GDP és katonai kiadások terén egyébként már megelőzte.

Ázsia felemelkedése

A legnagyobb gazdasági versenytárs, India gazdasági növekedése az 1992-2019 közti 27 évben három év kivételével minden évben 4 százalék felett, ebből 14 évben 7 százalék felett volt.

Azonban Dél- és Délkelet-Ázsiában szinte mindenhol hasonló a helyzet: Banglades GDP-növekedése a 2005 és 2019 közt eltelt 14 évben két év kivételével minden évben 6 százalék felett, Indonéziáé 2002 és 2019 közt minden évben évi 4 százalék felett, Malajziáé az 1987 és 2019 közti 32 évben három év kivételével minden évben 4 százalék felett (ebből nyolc évben 9 százalék felett), Vietnamé az 1988 és 2019 közti 31 évben egyetlen év kivételével minden évben 5 százalék felett volt. Thaiföld esetében a felsoroltaktól némileg eltérő módon, a 1961 és 2007 közti 46 évben láthattunk három év kivételével mindvégig 4 százalék feletti (ebből 18 évben 8 százalék feletti) GDP-növekedést, amelyet 2007 után a belpolitikai instabilitás vetett vissza.

Tőlük északkeletre Dél-Korea, Japán és Tajvan, valamint délebbre az apró Szingapúr már ma is a fejlett világhoz tartoznak. A gazdaságilag feltörekvő országok pedig katonai erejüket is gazdasági felzárkózásuknak megfelelően igyekszenek fejleszteni.

A térség legfejlettebb országa Japán, bár gazdasága az elmúlt három évtizedben már csak lassan tudott növekedni, újabban katonai ereje tekintetében kezdett felzárkózásba a világ jelentős hatalmai közé. Az 1947-es japán alkotmány az éppen csakhogy véget ért második világháború kontextusában született, és ezért szigorúan korlátozta Japán fegyverkezését, de facto amerikai katonai védnökség alatt tartva az országot a hidegháború ideje alatt.

Japán az elmúlt egy-két évtizedben elkezdte fokozatosan felszámolni ezt az állapotot. A legmodernebb harci repülőgépek és rakétavédelmi rendszerek beszerzésével, kisebb átalakításokkal bármikor repülőgéphordozó anyahajókká alakítható „helikopterhordozók” és saját katonai műholdak rendszerbe állításával fokozatosan válik katonailag is gazdasági erejével arányos regionális középhatalommá. (Ebben megkönnyíti a dolgát, hogy szigetországként megteheti, hogy a különösen emberigényes szárazföldi erőket takaréklángon hagyja, és a hangsúlyt a flottára, valamint a légierőre helyezze, ahol sokkal inkább a tehcnológia, mintsem a létszám a döntő.)

Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy ellentétben azzal a nyugati világban közkeletű szemlélettel, miszerint Kelet-, Délkelet- és Dél-Ázsia gazdasági fejlődése a társadalmi egyenlőtlenségek és ökológiai károk miatt valójában csak a szűk eliteket és a multinacionális cégeket gazdagítaná, valójában

Itt kiemelhetjük az egyik legfinomhangoltabb életminőségi mérőszámot, a társadalmi egyenlőtlenséggel kiigazított emberi fejlettségi indexet (Inequality adjusted Human Development Index, röviden IHDI). Az IHDI először veszi az adott társadalom jövedelmi, egészségügyi és iskolázottsági adatait kombináló humán fejlettségi indexet, majd ezt a társadalmi egyenlőtlenség mértékével korrigálja.

E mutató tekintetében is látványos a felzárkózás, amit jól demonstrál, ha azt nézzük, hogy hogyan alakult 2010 és 2018 közt Ázsia három legnépesebb országa (Kína, India és Indonézia) mutatója a világelső Norvégiáéhoz, illetve az USA-éhoz, valamint az EU gazdasági motorja, Németországéhoz képest.

India 2010-ben az amerikai érték 50,62 százalékán, a német érték 48,35 százalékán, illetve a norvég érték 46,53 százalékán állt, ami 2018-ra az amerikai érték 67,5 százalékára, a német érték 62,49 százalékára, és a norvég érték 60,52 százalékára javult. Indonézia esetében 2010-ben az amerikai mutató 67,82 százaléka, a német mutató 64,78 százaléka, és a norvég mutató 62,34 százaléka volt az állás, ami 2018-ra az amerikai mutató 73,15 százalékára, a német mutató 67,71 százalékára, illetve a norvég mutató 65,58 százaléka lett.

Ha a világ országainak IHDI mutatói 2018-2030 közt is a 2010-2018 közti trendnek megfelelően alakulnak tovább, akkor 2030-ra Kína IHDI-je már el fogja érni Spanyolország szintjét. Már ma igaz, hogy Kína és Thaiföld e mutató terén már Kelet-Európa szintjét súrolják, leelőzve az arab világ és Latin-Amerika nagy részét, illetve hogy India már most előzi Egyiptomot, ami tekintve hogy ezek az országok a 20. század közepén gazdaságilag még a trópusi Afrikával voltak egy fejlettségi szinten, impozáns eredmény. Ez a fejlődés abban is megnyilvánul, hogy

A ermékenységi ráta (egy nőre eső átlagosan jutó gyerekek száma) a Világbank adatai szerint 2017-ben Indiában már csak 2,24 volt, Indonéziában 2,34, Vietnamban 2,04, Malajziában 2,02, Bangladesben 2,06, Thaiföldön pedig mindössze 1,53. Még a környezetvédelem terén is történtek előrelépések az elmúlt évtizedek kárainak helyreállítására: Kína 2013-ban meghirdette a szennyezés elleni háborút, 2016-2021-es energiastratégiájában a megújuló energiaforráson szerepének növelését tűzte ki, és 2016-ban országos tilalmat vezetett be a természetes erdőkben zajló kereskedelmi célú fakitermelésre, India pedig 2019-ben az összes egyszerhasználatos műanyageszköz forgalomból kivonását jelentette be 2022-es céldátummal.

Mindezek következtében az idő előrehaladtával csak egyre igazabbá válik az a Paul Bracken által Fire in the East című munkájában már két évtizeddel ezelőtt tett megállapítás, miszerint stratégiai értelemben Ázsia egyre „zsúfoltabbá” válik: A második világháborút közvetlenül követő évtizedekben Ázsia egy olyan államok által lefedett területet jelentett, amelyek ellenőrizni még saját peremterületeiket is csak igen korlátozott mértékben tudták, az akkor még technológiailag meglehetősen elmaradott hadseregeiket pedig az akkor még rossz infrastruktúra és számukra technológiai elmaradottságuk miatt még szinte átjárhatatlan természeti akadályok, hegyláncok, sivatagok, dzsungelek, képességeikhez mérten nagy földrajzi távolságok védték egymástól.

Ehhez képest ugyanitt ma egymás fővárosait elérni képes raktétarendszerekkel és korszerű légierőkkel, egyre korszerűbb úthálózatokra támaszkodó és egyre korszerűbb tankokkal felszerelt szárazföldi erőkkel rendelkező, a kontinenst annak egyik végétől a másikig kőolaj- és földgázvezetékekkel behálózó, gazdasági fejlődésük miatt egyre nagyobb nyersanyag- és energiaigényű, a harmadik világbeli létállapotból egyre inkább kilábaló államok, sőt, birodalmak néznek farkasszemet egymással, köztük már négy atomhatalommal (Kína, India, Pakisztán, Észak-Korea).

Riválisok Kína körül

Ez a fajta zsúfoltság azonban Kína számára sokkal inkább jelenti felemelkedő riválisok sorát, mintsem potenciális szövetségeseket. Bár Kína környezetében vannak országok, amelyek szívesen működnek együtt vele (Kambodzsa, Laosz, Malajzia, Mianmar, Pakisztán, Srí Lanka és Észak-Korea sorolhatóak leginkább ide), addig jellemzően

és Kínában ezekben az aspirációkban fenyegető riválist lát.

Ezen a téren elsősorban India, Indonézia, Japán és Vietnam emelhetőek ki. India a világ második legnépesebb államaként saját nagyhatalmi identitást épít, az újrafegyverkező Japán a saját jogán akar a térség meghatározó középhatalma lenni, és esze ágában sincs Kínának alávetnie magát, Vietnam az 1979-es kínai-vietnami határháborúban elért győzelme adta önbizalomtól hajtva eltökélten őrzi önállóságát, és különösen Joko Widido elnökké választása óta a világ negyedik, Ázsia harmadik legnépesebb országa.

Indonézia is egyre inkább igyekszik saját jogon játékossá válni. Ennek a trendnek sokak számára ironikusnak tűnhető kimenetele a Kínával rivalizáló, felemelkedő ázsiai hatalmak és az USA egymásra találása: Az USA inkább asszisztál ahhoz, hogy ezek kiépítsék a maguk kisebb, regionális birodalmait, ha ezzel Kína globális befolyásának ellensúlyai lesznek.

így vevőnek is bizonyulnak egy ilyen együttműködésre.

Itt fontos hangsúlyozni azt is, hogy „Ázsia” kulturális értelemben nem egy valós kategória, hanem csupán nyugati konstrukció, a hatalmas eurázsiai kontinens kulturálisan nem nyugati régióinak gyűjtőneveként. Valójában a Távol-Kelet Kínával rokon kultúrájú konfuciánus és buddhista országainak nem igazán van több köze a hindu Indiához, vagy e két térség bármelyikének is az iszlám Közel-Kelethez, mint Európának hármójuk bármelyikéhez, így aztán a vele rivális viszonyban lévő országok közül Kína valamiféle kulturális rokonságra is csak Japán és Vietnam esetében építhet, ellenben India vagy Indonézia esetében már nem igazán. Pakisztán viszont annyiban érdekes kivételt jelent, hogy bár kulturálisan egész más kötődései vannak, de ősellenségétől, Indiától való félelme okán szívesen működik együtt annak riválisával, Kínával.

Az együttműködés messze van egy hagyományos katonai szövetségtől, azonban arra már bőven elegendő, hogy Kína hegemóniához jutását megelőzendő, a négy ország koordináltan lépjen fel, amikor és ahol ez éppen különösen fontos. A négyes szerepe szempontjából ugyanakkor meghatározó jelentőségű Ázsia gazdasági felemelkedése is.

Bár az USA és Japán folyamatosan veszítenek relatív világgazdasági súlyukból, India növekedése ezt ellensúlyozza annyira, hogy bár egymagát az USA-t 2030-ra Kína nominális GDP terén is leelőzi, a vele szemben összejátszó USA, India és Japán kombinált világgazdasági súlyát nem lesz képes belátható időn belül meghaladni. 2030-ra várhatóan éppen ez a négy ország lesz a világ négy legnagyobb gazdasága, első helyen Kínával, másodikon az USA-val, harmadikon Indiával, negyediken Japánnal.

Ráadásul Kína Oroszországra sem számíthat egyértelműen szövetségesként. Bár nyugatról nézve hajlamosak vagyunk Kínát és Oroszországot egy kalap alá venni,

Mikor néhány évvel ezelőtt Peking javaslatot tett egy Kínát, Oroszországot és a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságokat összefogó szabadkereskedelmi övezet létrehozására, Oroszország határozottan elutasította az elképzelést, vélhetően Kína gazdasági túlsúlyától tartva, ami jól mutatja Peking esetleges globális hegemón szerepével szembeni kevéssé lelkes attitűdjét is. Nem szabad megfeledkeznünk Kína és Oroszország határvitáinak minimum a 19. század közepéig visszamenő történelméről és a Közép-Ázsia feletti befolyás kapcsán fennálló kínai-orosz érdekellentétről sem.

Oroszország tehát együttműködik egy bizonyos pontig Kínával az USA ellensúlyozásában, egy ponton túl azonban Kínával szemben is bizalmatlan, így sokkal inkább tekinthető Kína is az USA mellett önálló, harmadik pólusnak, mintsem Kína szövetségesének.

Kínának tehát, bár minden esélye megvan arra, hogy első legyen az egyenlők közt egy egyre inkább multipoláris világban, azonban

Ázsiá nagy- és középhatalmainak felemelkedésével a 21. századi Eurázsia egészét tekintve egyre inkább a 18-19. századi Európa dinasztikus szolidaritással átszőtt multipoláris egyensúlyi helyzetével állítható párhuzamba, ami ugyan a napóleoni háborúkban felbomlott, de az 1815-ös bécsi kongresszus újabb száz évre helyreállította.

Az USA jelenlegi, Kínával szemben Indiát, Japánt, Indonéziát és Vietnamoit támogató Ázsia-politikája tulajdonképpen Nagy-Britannia korabeli kontinentális egyensúly-politikáját képezte le, amelynek lényege az volt, hogy a britek mindig a kontinens legerősebb szárazföldi hatalmával szembenálló hatalmakat támogatták, hogy az éppen aktuális legerősebb ne kerülhessen hegemón szerepre.

hegemón szerephez jutnia (elsősorban a brit egyensúlypolitika miatt) soha nem sikerült. A 19. századi Európa „nagyhatalmi koncertje” évtizedekig akadályozta meg sikeresen a nagy országok közti háborúkat, azonban végül nem tudta megakadályozni az első világháborút. Remélhetőleg a 21. század globális „nagyhatalmi koncertjének” résztvevőit, Kína és az USA mellett Indiát, Japánt, Oroszországot és az EU-t a gazdasági interdependencia és az atomfegyverektől való félelem sikeresen fogja visszatartani egy ilyen, végzetes hibától.

Az USA geopolitikai ütőkártyái

Az USA-nak ugyanakkor van még két további ütőkártyája, amellyel jelentős mértékben ellensúlyozhatja azt is, ha Kína gazdasága nominálértéken is leelőzi, és katonai ereje nagyobb lesz, mint egymagában Washingtoné. Az egyik, hogy míg Kínát, ahogy láthattuk, számos, jelentős katonai erőt képviselő, ellenséges, de legalábbis nem baráti szárazföldi szomszéd veszi körül, addig az USA stratégiai értelemben szigetországként működik, hiszen Kanada és Mexikó egyaránt a befolyási övezetébe tartozik, az észak-amerikai kontinenst pedig minden oldalról óceánok védik.

Így míg Kína kénytelen erőforrásai jelentős részét egy hatalmas szárazföldi hadsereg fenntartására fordítani, hogy egyszerre tudjon megfelelő készültséget fenntartani India, Oroszország, Vietnam, illetve az instabil Koreai-félsziget és Afganisztán irányába is, és ez behatárolja a haditengerészetre fordítható erőforrásai mértékét, addig de facto szigetországként az USA megteheti, hogy erőforrásai szűkülésével úgy spórol, hogy csak a szárazföldi haderejét építi le, a flottáját viszont változatlanul fejleszti tovább. Így

A másik, ehhez szorosan kapcsolódó ütőkártya az USA angolszász szövetségi rendszere. Bár az etnokulturális kötődések hangsúlyozása napjainkban nem számít politikailag korrektnek, ezért az USA nem is nagyon hansúlyozza ezt, de valójában évtizedek óta számos, sokáig titokban tartott, de legalábbis kevéssé hangoztatott privilegizált katonai és hírszerzési egyezmény köti hozzá Nagy-Britanniát, Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot: UKUSA, ABCANZ, AUSCANNZUKUS, ASIC, TTCP.

Ezzel az USA négy angolszász szövetségese szövetségi rendszerének egy de facto privilegizált, belső körét jelenti, amely tendenciát a brexit várhatóan csak tovább fogja erősíteni. Az öt angolszász ország viszont Észak-Amerikát, Ausztráliát, Nagy-Britanniát, a csendes-óceáni és karibi amerikai érdekeltségeket, valamint a karibi, dél-atlanti-óceáni és indiai óceáni brit külbirtokokat fennhatósága alatt tudva egyedülálló globális támaszpontrendszerrel, illetve a saját mezőgazdasági erőforrásai és kőolajkészletei mellett Ausztrália és Kanada mezőgazdaságával, valamint Kanada olajkészleteivel egyedülálló stratégiai előnyökkel és természeti erőforrásokkal rendelkezik.

Ehhez hasonlót Kínának nem igazán lehet reménye kulturálisan hozzá hasonló mértékben kötődő országokból kiépíteni, egészen egyszerűen azért, mert

Még ha a Kínához kulturálisan és történelmileg legerősebben kötődő országok, úgy mint a kínai többségű Tajvan és Szingapúr, a jelentős Kína kisebbséggel rendelkező Malajzia, a konfuciánus kultúrájú Vietnam és mindkét Korea, valamint az Indokínai-félsziget buddhista vallású, Kínához a birodalmi időkben vazallusként kötődő országai, valamint az egykor a birodalmi Kína részét képező Mongólia mind Kína befolyási övezetévé válnának is (ami nagyjából megfelelne Zbigniew Brzezinski elképzelésének egy Kína vezette regionális blok kiterjedéséről), ez akkor is egy, az angolszász szövetségnél jóval szűkebb és korlátozottabb földrajzi kiterjedést és természeti erőforrásokat jelentene.

Az USA-nak ez az előnye tehát még akkor is megmaradna, ha a négy angolszász szövetségesén kívül az összes többi, általa vezetett katonai szövetséget feladná, Kína pedig regionális blokkot építene ki a kulturálisan és történelmileg hozzá legerősebbek kötődő országok köréből. A világtengerek uraként, és a globális angolszász támaszpontrendszerrel és természeti erőforrásokkal a birtokában tehát

Összegezve tehát azt állapíthatjuk meg, hogy egyfelől kétségtelen, hogy egy multipoláris világ felé haladunk, ahol Kína szerepe növekedni, az USA-é és a nyugati világé pedig csökkenni fog. Azonban az áttekintett geopolitikai tényezők, a Kína szomszédságában felemelkedő, rá riválisként tekintő másodvonalbeli ázsiai hatalmak, az ezekkel való amerikai stratégiai összejátszás, valamint az USA tengereken élvezett előnye és globális támaszpontrendszert biztosító angolszász szövetségesei következtében Kína ebben az új rendben inkább csak első lehet az egyenlők között, mintsem hegemón.

Feltéve persze, ha az USA a jövőben is megőrzi belső egységét, amelya legfrissebb események tükrében lehetséges, hogy már nem is annyira vehető biztosra, mint akárcsak pár hónappal ezelőtt is. De ez már egy másik történet.

Az Azonnali Kína-vitájának többi része itt olvasható.