Latin-Amerika a járványkezelés csődje: most már haza akarok menni

Cartagena végveszélyben, az orvosok halálos fenyegetéseket kapnak, és már csak tíznaponta járhatunk ki. Kolumbia rengeteget bénázik, de Peruban sem jobb a helyzet. Álvaro Uribe egykori elnök ellen három nyomozás is folyik, Uruguay pedig megfutamította a Covid-19-et. Elegem lett, és ha lesz hely a Bogotá-Bécs mentőjáraton, június 17-én hazaindulok.

Kömlődi Ferenc március 21. óta tudósítja az Azonnalit Cartagenából, hogy mi a helyzet a koronavírus miatt lezárt Kolumbiában.

Június 4-én múlt három hónapja, hogy Kolumbia területére léptem. Békeidőben már illegálisan tartózkodnék itt; igaz, rég meghosszabbítottam volna, sőt, az eredeti tervek szerint május eleje óta otthon lennék, és nyilván tervezném a következő utazást. A mostani napok és hetek viszont mindennek nevezhetők, csak békeidőnek nem. A vízum szeptember 1-ig, az egészségügyi vészhelyzet végéig és a nemzetközi utasszállító légiforgalom beindulásáig automatikusan, utána pedig jutányossági alapon pár hétig meghosszabbodik.

Ez a hivatalos álláspont, ez a jelenlegi céldátum. Az Air Colombia belföldi járataira már lehet foglalni, elvileg július 2-től repülnek – ha minden igaz, és ha Duque elnök be nem rág rájuk, mint májusban az egyeztetés nélkül utakat hirdető Aviancára.

Hatóságilag a kutyát sem érdekelné, ha még októberben is Getsemaniban várnám az újjászületést, a békeidők visszatértét, átdorbézolható cartagenai éjszakákat. A valóság sajnos megint prózaibb: semmi nem fog itt idén újjászületni, csak magamat áltatnám vele a karantén addigra közel kétszázadik napján.

Hogyan jutok innen haza?

Márciusban azt hittem, júniusra túl leszünk az egészen, utána marad pár hetem, járhatom a karibi paradicsomot, élvezhetem az édes életet. Édes élet helyett azonban ugyanúgy nézem a hotelszobám fehér falait, mint eddig; március 16. a múlt ködébe vész, utoljára akkor jártam kint este 6 után az utcán. A világ egyik legszigorúbb karanténjában várjuk a holnapot, és a holnapról mindig kiderül, hogy a ma silány mása. Június végéig csak kibírom, talán enyhül valamit a helyzet, aztán július első felében hazahúzok – gondoltam az utóbbi hetekben.

Az élet és a járvány kibogozhatatlan logikája azonban közbeszólt. A pandémia elleni küzdelem második szakasza, az intelligens elszigetelődés vagy az ördög tudja már, minek hívják a kormányzati szómágiában, elvileg június 1-én kezdődött. A folyamatosan romló számok miatt senki nem bízott már a mostani nyitásban, az meg a kutyát sem érdekli, hogy mehetünk könyvtárba, ez és az a szektor ismét munkába áll, talán a fodrászok is, mert tényleg csak egyvalami számít: meddig tart ez a rohadék zárda, mikor módosítanak rajta érdemben?

Június első napján megtudhattuk: feloldották a hétvégi kijárási tilalmat, az addig kétszámjegyű pico y cédula rendszer viszont egyszámjegyűre módosult, azaz

Cartagena az egyik legérintettebb város, ezért a Covid-19 drasztikus terjedését megelőzendő, július 1-ig az egyszámjegyű rendszer marad érvényben, a lehető legkevesebben fognak az utcán tartózkodni (hiszik az okosok, muhaha), én például május 28. után június 8-án mozdulhattam ki legközelebb, meg is tettem, Getsemani, némi óváros, Exito szupermarket, ennyi volt. Legközelebb majd 18-án. Napi egy órát szerencsére sportolhatunk, mesés, reggel 5 és 7 között egyenesen a mennyek országa, mert mikor máskor, ha nem hajnalhasadtakor?

Miután átfutottam az új rendszerismertetőt, elnyomtam pár káromkodást, és eldöntöttem: ha lehetőség adódik, nem várom ki július közepét, minél előbb húzok haza Budapestre, Kis-Svábhegyre, Benzli bácsihoz, Leókához. És adódott: csütörtökön írt a konzulátus, hogy a Lufthansa és az Avianca június 18-án Bogotából közös mentőjáratot indít Bécsbe, péntekre pedig a 18-i éjféli időpontokra áttették 17-én 22 órára. Az árba beszámítják a március és október közötti Lufthansa- és Avianca-foglalásokat.

Tripla öröm: nem kell júliusig várakozni, Bécsről Budapest csak egy köpés, valamelyik barátomat megkérem, jöjjön ki elém – megtörtént –, és az április végi Panama-Frankfurt-Amszterdam-jegyem sem vész teljesen kárba. Magamtól is hajlottam az igenre, de azért a legközelebbi barátaim közül (tudatalatti megerősítésként) felhívtam négyet: mit tanácsolnak? Ugyanazt mondták, amit gondoltam: semmi értelme nincs már ott lenned, jövőre úgyis visszamész, most engedd el, Budapesten beindult az élet. A beszélgetések után azonnal visszajeleztem Dr. Beck András konzulnak, aki egyébként egész itteni tartózkodásom alatt az összes járatindulásról értesített; tényleg csak jókat tudok róla mondani.

A konzulátus elküldte egy megbízható helyi taxis számát, felhívtam, járműve tízszemélyes, de a mostani biobiztonság és a társadalmi távolságtartás miatt csak négy, maximum öt utast szállít, a kisbusz ára 4 millió peso, négy személlyel számolva, fejenként cirka 280 dollár. Bankkártyával lehet fizetni, 15 órás az út, házhoz jön, 16-án késődélután indulunk az EL Dorado reptérre. Az ár viszont akkor is 4 millió, ha nem jön össze a négy fő, de nyilván össze fog, különben nagy szívás lenne egyedül, többe kerülne a Cartagena-Bogotá, mint a Bogotá-Bécs út (ami 720 dollár, derült ki pénteken, mínusz az áprilisi jegy, az viszont még nem derült ki, mennyivel lesz így kevesebb).

B-tervként felhívtam egy másik fuvarozót is: 16 személyes kisbusz, most nyolc főre, 220 dollár per koponya. Valamelyik csak összejön. Persze még nem tartunk ott, mert mi van, ha nem lesz elég hely a gépen? Szerdán hív az Avianca, és ha hív, az már jó, mert megyek, ha nem, akkor maradok. A taxis egyébként kissé bőbeszédű és fontoskodó, de hang alapján jó arc. A másik egy hölgy, vele jóval kevesebbet beszéltem.

Egyre csak tolódik az enyhítés kezdetének időpontja

A kőkemény szigorításokat egyébként a fertőzöttek számának emelkedésével, az egészségügy korlátaival és a lakosság nagy részének fegyelmezetlenségével indokolták. Kiengesztelésként, a turisztikai és szállodai szolgáltatások december 31-ig áfamentességet kaptak.

Cartagena június 1-én, pünkösdhétfőn ünnepelte alapítása 487. évfordulóját, a korrupcióellenes fellépése miatt megsüvegelendő, ám a járvány elleni stratégiájával, főként az emberi szabadságjogoknak az egészség jegyében történő, gondolkozás nélküli beáldozása miatt nálam megbukott William Dau polgármester a dicső múlt és a fényes jövő méltatása között kiemelte a 2020-as esztendő tragikus unikumát, és az arra járó boldog kevesek megcsodálhatták a városi ikonikus köztéri szobraira, például Botero mezítelen Kövér Gertrudisára húzott kötelező szájmaszkot. Dau pár nappal később belengette: ha jól viselkedünk, megsimogatja a buksinkat, és 15-én felülvizsgálja a kijárási szabályokat.

Getsemaniban tényleg jól viselkedünk. A falakkal körbevett városrészekben alig laknak, az óváros főként szállodák, éttermek, szórakozóhelyek, boltok, múzeumok, templomok és más műemlékek március 20. óta reménytelenül csendes turistacsalogató összevisszasága. Valamelyik este a szomszéd hölggyel beszélgettem, és mondta: az utcában öt család él, mind az idegenforgalomban dolgozik, és a negyed más részein is hasonló a helyzet. Nem itt tarol a Covid-19, ahol meg igen – 6-8 kilométerre, a képeslapokon nem látható, utazók szemei elől gondosan titkolt „másik” Cartagenában –, ott változatos okokra, de egyetlen eredőre, a szegénységre vezethető vissza a fegyelmezetlenség. Szállásadómnak, Davidnak és öccsének megjegyeztem: elmennék oda fényképezni. Egyrészt ők sem jártak még arra, másrészt,

Az ünnepi hétvége kevésbé fennkölt történéseként, a rendőrség 38 személyt állított elő az egészségügyi szabályok megszegéséért, közülük 26 ellen indítottak büntetőeljárást. Mások ellen engedély nélküli fegyverviselés, fegyver- és/vagy drogkereskedelem, és hasonlók miatt. Csak a szokásos. Hétfő délutánra országosan 39 236 lett a koronavírussal fertőzöttek száma, pénteken újabb szomorú napi rekordként 2 ezer feletti új fertőzöttet regisztráltak, a kezdetek óta 1259-en hunytak el, 15 322-en gyógyultak meg. Cartagenában 3842, 142, 161, 1132 volt a hétfői számsor. A rideg számok és statisztikák ugyanolyan távoliak, mintha Budapestről figyelném az itteni járványhelyzet alakulását, és ugyanúgy csak újsághírekből értesülök róluk, mintha otthon ülnék, macskáim társaságában.

Itt hamarosan óriási káosz lehet

Kolumbiában – Cartagena messzi külvárosaiban pláne – a szegénység kezelését mindig szép szólamokkal intézték, majd mismásolták azonnal el. A járványhelyzeten tovább ront, hogy a dolgozó lakosság 60 százaléka a karanténnal ledózerolt informális szektorban kereste a kenyerét. Egyes külsőbb negyedekben a legalapvetőbb közszolgáltatásokhoz sem jutnak hozzá, a fém-, műanyag- és fahulladékból épült házak zömében nincs víz, a koszos, bűzös utcákon nem vezetik el a szennyvizet. A szegénység történelmi okokkal is magyarázható: a gyarmati időkben Új-Granada elsőszámú kikötőjébe, „a” kikötőbe hozták a fekete rabszolgákat Afrikából, itt kereskedtek a legélénkebben velük.

A lakosság többségét szinte a kezdetek óta ők, afrikai felmenőkkel rendelkezők alkották. Mára a városfalakon kívülre szorultak, az esélyegyenlőséget csak hírből és a médiából ismerik, már születésük előtt hátrányos helyzetűek, eleve hendikeppel indulnak az oktatás és a foglalkoztatás szinte összes előnyét élvező meszticekkel és (főként a) kreolokkal szemben. A bőrszín szerinti megkülönböztetés a multikulti Cartagenában abszolút életidegen, a sokszorosan hátrányos helyzetben toporgás abszolút realitás.

A korrupció szintén; a város 2012 óta nyolc polgármestert fogyasztott el, általában elbocsátották őket, de egyikük, Manuel Duque hűtlen kezelésért – mi másért? – börtönbe is került. Működőképes kórházhálózat nem épülhetett ki, a város teljesen eladósodott, állandósult a brutál költségvetési hiány. Folyamatosan nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek, az elmúlt évtizedekben az országnyomorító fegyveres konfliktus elől rengetegen menekültek a karibi-parti nagyvárosba. Szó szerint földönfutóként, akárcsak a szélsőbaloldali kormányok áldásos tevékenységét nyögő venezuelai tömegek.

William Dau, Cartagena mostani polgármestere ebben a közegben igyekszik rendet vágni, és próbálja megakadályozni, hogy az ország turisztikai büszkesége az ország járványügyi szégyenévé váljon. Pedig afelé halad, mert a hírek egyre letaglózóbbak, a helyi médiumok naponta számolnak be otthonukban talált, esetenként legalább 24 órája halott Covid-19 betegekről. Másokat a család nem enged elhamvasztani, a polgármester pár napja hozzájárult a temetésekhez, de egyébként is túlzsúfolt a halottasházak és a temetkezési vállalkozók napirendje.

Hat teljes negyed még mindig lezárva, katonákkal és rendőrökkel körülvéve, nyomós ok nélkül, se ki, se be. Már a közelebbi Bocagrande-ba, Cartagena amerikanizált üdülőnegyedébe is betört és gyorsan tarol a járvány, ami nagyon rossz hír. Most is rengeteg az építkezés, a kőművesek és az alkalmi munkások a fertőzöttebb külsőbb negyedekből érkeznek – magyarázza David.

Szorongatják az elnök legfőbb támogatóját

Nő a feszültség, összeomlás szélén az egészségügyi rendszer, a közösségi médiumokon gyorsan terjednek a rémhírek, például hogy egyes orvosok csalnak, szándékosan Covid-19-cel diagnosztizálnak pácienseket. Sokan nem értik: ha valaki törött karral érkezik egy klinikára, majd ott koronavírus-tesztet is végeznek rajta, és az eredmény pozitív, attól még nem helyben fertőzték meg; a betegséget bárhol, még tünetmentes családtagtól is elkaphatta. A Facebookon halálos fenyegetések jelentek meg: „javaslom, hogy minden egyes klinikáról vagy kórházból öljünk meg két-három orvost, mindegy, kiket” – írta egy kamu nick.

Az egészségügyi dolgozók torkig vannak a megválasztása óta notórius ígérgető, ígéreteit soha be nem tartó, de az országot naponta Facebook live-on tájékoztató, szeánszain egyre érdektelenebbeket mondó Iván Duque elnökkel. Nincsenek egyedül, mert az éhségtől elcsigázott etnikai kisebbségek, őslakosok és afrokolombiaiak jogi képviselői szintén bírálják az elnököt. A Bogotá melletti Cundinamarca megye Legfelsőbb Bírósága szerint

A kormányrendelet értelmében mint mindenkinek, nekik is otthon kell maradniuk, aztán csáó, verd ki, öcsi, el vagytok intézve ennyivel.

Az elnök mögötti politikai erők, különösen elsőszámú támogatója, az országot 2002 és 2010 között vezető Álvaro Uribe sem dőlhet hátra. A Legfelsőbb Bíróság három fronton nyomoz utána. A családja halálosztagokkal való kapcsolatát állító tanúk megfélemlítése az első. A ma már nem a Pablo Escobar idejéből ismert fényükben pompázó, de még mindig hatékony és erős drogbandákkal való együttműködés a 2018-as elnökválasztás (ki is nyert?) megtrükközésére a második. Összeesküvés magasrangú katonatisztekkel politikai ellenfelek megfigyelésére a harmadik. A folyamatban lévő vizsgálatokat illegális lehallgatások, nyomozók halálos megfenyegetése és az állítólagos bizonyítékokat eltüntető vagy meghamisító korrupt rendőrök hátráltatják.

Uribe szülővárosának angol nyelvű portálja, a Medellin Guru kiszámolta, hogy az április 22. és június 2. közötti fertőzések 83 százalékát, átlagosan napi 546-ot 13 városban (Barranquilla, Buenaventura, Bogotá, Cali, Cartagena, Ituango, Leticia, Malambo, Quibdó, San Andrés de Tumaco, Soacha, Soledad és Villavicencio) rögzítették. Az ország többi részén 113 a napi átlag. A Covid-19-et – egy lezárt barrio kivételével – nagyszerűen kezelő Medellin közéjük tartozik. A szakértők most azt mondják: június-július a tetőzés.

A Rosario Egyetem, az Országos Egészségügyi Intézet és az Icahn Orvosi Iskola közös tanulmánya alapján a koronavírus nem március elején (az első fertőzést március 6-án regisztrálták), hanem korábban, február 14. és 17. között jelent meg Kolumbiában, és egyenesen Franciaországból érkezett. A kutatók megállapították, hogy más országokhoz hasonlóan, 11 koronavírusfajta szedi áldozatait. Kettő a leggyakoribb: az egyik az USA-ból, a másik Európából, a többi Izlandról, Ausztráliából és Chiléből jutott el különböző időpontokban az országba. Emiatt is lehetséges, hogy a betegség egyeseknél enyhe, másoknál súlyos lefolyású.

Kolumbiával összehasonlítva, Peruban lényegesen rosszabb a helyzet, Limában a fertőzöttek száma bőven átlépte a 120 ezret, országosan pedig elérte a 200 ezret. Lazul a fegyelem, kevesebbet büntetnek a rendőrök, mintha – ellentétben az itteniekkel – az ország és az önkormányzatok vezetői jobban értenék, hogy az egészség oltárán nem áldozható fel teljesen az emberi szabadság. Kolumbiát jobban bírom, már 2015-ben beleszerettem, de a szerelem nem a vezetőinek szól. Lassan tökmindegy, kiről van szó, lehet felőlem Duque, Claudia López bogotái főpolgármester vagy Dau, horribile dictu, akár maga Uribe – igaz, most ő nem zárna el senkit, inkább őt zárják be egyszer, de valószínűbb, hogy soha –,

Ahogy mi számoljuk a fertőzötteket és a halottakat, ugyanúgy mi is csak számok vagyunk a szemükben. Az országot és az embereket jobban szeretem Európánál, vezetőivel összehasonlítva viszont a legautokratább hajlamú európai politikusok is az egyéni szabadságjogok felkent bajnokai. Talán az előző kolumbiai elnök, Juan Manuel Santos a kivétel. Talán, de járványügyileg róla és tőle sem lehet semmit sem hallani…

Egyik este Soós Tamás barátom nagyszerű Inkalauz blogjából tudtam meg, hogy május 30-a Peruban a nemzeti krumplinap, majd Whatsappon fel is hívtam. Megbeszéltük a két ország sorozatos bénázásait, töketlenségét, aztán Trumpot és az USA fehér felsőbbrendűséget hirdető idiótáit gyaláztuk. Teljesen megértem a tüntetőket, itt, Kolumbiában sok mindent el tudok képzelni, azt viszont végképp nem, hogy bőrszíne miatt hidegvérrel meggyilkol valakit egy rendőr. Olyan sincs sehol, hogy faji különbségek, mert emberből csak egy, az anatómiai értelemben vett modern faj, a Homo sapiens sapiens létezik.

Bezzeguruguay

– foglalta össze az amerikai és a hongkongi helyzetről is egybecsengő gondolatainkat Tamás. Latin-Amerika a járványkezelés csődje – állapítottuk meg. Legyen az Kolumbia, Peru, Chile, Mexikó vagy Brazília, ki így, ki úgy, de mindegyik abszolút elbaltázta. Soha véget nem érő karantén emitt, az egész teljes elengedése amott. Szerencsére két üde színfolt azért van: a zöld paradicsom Costa Rica és a még nála is üdébb Uruguay.

A 3,5 millió lakosú Uruguayban hétfő délutánig 845-en fertőződtek, 23-an haltak meg koronavírusban. 730-an felépültek, és mindössze 92 az aktív eset. A számok napról napra javulnak. Az „oázis”, a „kivétel”, a „példa”, lelkendeznek a médiumok. Az egészségügyi rendszer soha nem volt veszélyben, hetek óta éled a gazdaság, elsőként vidéken már indul is be az offline oktatás. A főváros, Montevideo lesz az utolsó.

A járvány kezdetén – az első esetet március 13-án regisztrálták –, a két héttel korábban beiktatott Luis Lacalle Pou elnök tanácsadó testületet nevezett ki, munkájukat 40 szakértő segíti. A kormány az ő ajánlásaikat figyelembe véve hozza meg adat- és információalapú, és nem ad hoc, improvizatív döntéseit. Az építőipar áprilisban nyitott, a kereskedelem és a hivatalok májusban, családok és barátok is találkozgatnak már. A maszkhasználat és a társadalmi távolságtartás erősen ajánlott, egészségügyi kockázatot jelentő személyek közelében tilos a munkavégzés.

Nem sokkal az első fertőzést követően a határokat le-, az iskolákat és a templomokat bezárták, felfüggesztették a légi közlekedést, szüneteltették a focimeccseket és más tömegrendezvényeket. A karantént nem tették kötelezővé, mert – például Kolumbiával szemben – az állampolgári felelősségvállalásra alapoztak helyette. A lakosságot részletesen informálták a Covid-19-ről, és ugyan nem kötelezték őket, az emberek zöme (kb. 90 százalék) mégis otthon maradt. Ezt látva, boltok sora zárt be, és nemcsak Montevideóban, hanem az ország többi részén is. Felmérésekből kiderült: a családi és baráti összejövetelek elkerülése okozta a legtöbb problémát. Eleinte a lakosság 84, most 63 százaléka tartja ezt a „távolságot” is.

Ellenzék és kormány egyetértett a védekezési stratégiában, és létrehozták az elnök, miniszterek, képviselők és a havi 1800 dollárnál magasabb keresetű közalkalmazottak fizetésének 20 százalékából finanszírozott Koronavírus Alapot. Emellé nemzetközi szervezetektől (Amerikaközi Fejlesztési Bank, Andok Fejlesztési Társaság) kértek, és kaptak kedvező feltételű hiteleket, azaz Paraguay-jal és Peruval ellentétben, Uruguaynak nem kellett az ingatag kötvénypiacra támaszkodnia. A pénzeket a szociális és az egészségügyi háló megerősítésére, majd később a gazdaság újraindítására használták.

Uruguay infrastruktúrája és egészségügyi rendszere is fontos szerepet játszik a sikerben, a demográfia és az alacsony népsűrűség szintén segít. Majdnem mindenki hozzáfér orvosi szolgáltatáshoz, ivóvízhez. Igyekeztek elkerülni, hogy más betegségben szenvedők kórházba kerüljenek, rengeteg tesztet végeznek, és az egészségügyi munkaerő is jóval képzettebb, mint a környező országokban. Diadalt mégsem ülnek, az Argentínával és Brazíliával határos városokra pedig külön odafigyelnek. Fogalmam sincs, hogy az elnök naponta megosztja-e a Facebookon gondolatait az országgal, és jópofizik is mellé, vagy sem.

Valahogy így, Señor Duque és Señora López!

FOTÓK: Kömlődi Ferenc / Azonnali