+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Horváth Csaba Barnabás
2020. június 9. kedd, 07:03
Igaz, hogy a korban viszonylag haladó volt Magyarország nemzetiségi politikája, csak épp egy itteni románt nem az érdekelt, hogy hozzá képest mit szabad egy flamandnak Belgiumban.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Míg előző cikkemben azzal foglalkoztam, hogy hogyan hozta létre a Balkán nemzetiségi térképének az oszmán hódítás következtében történt átrendeződése azokat a demográfiai viszonyokat a történelmi Magyarországon, amelyek később a trianoni rendezés alapjául szolgáltak, addig az alábbi cikk a dualizmuskori magyar elit felelősségéről szól az 1867-1918 közti, dualizmuskori nemzetiségi politika kapcsán.

 

A kérdés régóta intenzív vita tárgya, és ahogyan a mai magyar közéletben az már szinte szabályszerű, ebben a kérdésben is az álláspontok polarizációját tapasztalhatjuk. A skála egyik végén a korabeli Magyarországot szinte a népek börtöneként, Trianont pedig ennek szükségszerű következményeként tárgyaló álláspontot láthatjuk, míg a skála másik végén a magyar nemzetiségi politikának a korabeli Európához képest toleráns mivoltát kiemelő, és ezért az előbbi érvelést megalapozatlannak tekintő álláspontot. 

 

Hol van tehát az igazság?

 

Az 1867-1918 közti magyar nemzetiségi politika felelősségét például úgy lehet reálisan felmérni, ha annak kontextusában vizsgáljuk, hogy a korabeli Európában mi tartozott a bevett megoldások közé, és mi nem.

 

Hiszen minden politikus a maga korának normái kontextusában hozza meg döntéseit,

 

így aligha várhatóak el egy korabeli államon olyan lépések, amelyek az adott korban sehol nem fordultak elő,

 

más a helyzet viszont olyan megoldásokkal, amelyek az adott korban bevett gyakorlatot jelentettek.

 

A cikk ezt a kérdést kizárólag az 1867-1918 közti dualisztikus berendezkedés keretei közt vizsgálja, mert a monarchia föderalizálása, a dualisztikus berendezkedés alternatíváinak kérdése akkora téma, ami magában is külön történet.

 

Magyarország nemzetiségi politikája és a korabeli Európa

 

Nemzetiségi jogok terén valóban a magyar szabályozás a legtoleránsabbak egyike volt a korabeli Európában

 

(ami viszont nem mondható el a mai román és szlovák szabályozásról, ha azt a mai Európához viszonyítjuk).

 

Ne feledjük, a 19. század elején Írország lakosságának még nagyjából fele az angoltól gyökeresen különböző kelta ír nyelvet beszélte anyanyelveként, Wales lakosságának többsége walesi ajkú volt, Skócián belül pedig a Felföld az írrel szoros rokonságban álló gael nyelvet beszélte. Vagyis a 19. századi Nagy-Britannia lakosságának jelentős kisebbsége még e három kelta nyelv valamelyikét beszélte anyanyelvként.

 

Ennek ellenére a 19. század folyamán és még Trianon idején is az Egyesült Királyságban e nyelvek stáusza terén nem az volt a kérdés, mint Magyarországon a nemzetiségi nyelvek kapcsán, hogy mennyire kiterjedt e nyelvek iskolahálózata vagy hivatali használata vagy mennyire nem, hanem semmilyen iskolahálózattal vagy közigazgatási státusszal nem rendelkeztek, a közigazgatás és a közoktatás egyedüli nyelve az angol volt.  

 

Így nem is csoda, hogy a 20. század közepére e helyi nyelvek Walesben kisebbségbe, Skóciában és Írországban pedig törpe kisebbségbe szorultak (érdekesség, hogy Írországban még a függetlenné válás után is évtizedekig tartott, mielőtt sikerült volna a hanyatlást megállítani).

 

Franciaországban hasonló volt a helyzet. A preindoeurópai baszk, a kelta breton és az olaszos korzikai, valamint a dél-franciaországi okcitán nyelvek – melyek közelebb állnak a katalánhoz, mint a franciához – még a lakosság jelentős kisebbségének anyanyelvét alkották a 19. században. Ennek ellenére a közigazgatás és a közoktatás itt is kizárólag francia nyelven működött.

 

Még a ma a tolerancia iskolapéldájaként számontartott Belgium sem állt ekkor sokkal jobban Magyarországnál:

 

1898-ig az ország egyedüli hivatalos nyelve a francia volt, és a flamand jogállása egészen eddig a magyarországi nemzetiségi nyelvekéhez volt hasonló.

 

A saját szomszédságunkban sem volt jobb a helyzet. A korabeli kis Románia semmilyen anyanyelvi oktatást nem biztosított a csángó magyaroknak, és az I. Világháborúig megtagadta az alanyi jogon járó állampolgárságot a területén élő zsidóktól (azt csak egyénenkénti kérelemmel kaphatták meg, ami többségük esetében egészen 1918-ig nem valósult meg).

 

Szerbia szintén nem biztosított semmilyen anyanyelvi oktatást és anyanyelvi közigazgatást az ország északkeleti részén élő százezres Timok-völgyi román kisebbségnek, és nem bánt kesztyűs kézzel a koszovói albánokkal sem.

 

Ehhez képest az 1868-as Eötvös-féle nemzetiségi törvény széleskörű nemzetiségi iskolahálózatot, és a nemzetiségi nyelveknek az alsóbb szintű közigazgatásban történő használatát is biztosította Magyarországon.

 

Ezt az 1907-es Lex Apponyi bár szűkítette valamelyest(például a magyar nyelv tantárgy oktatásának kötelezővé tételével, illetve számos nemzetiségi iskola kéttanyelvűvé alakításával), de alapvetően a továbbiakban is meghagyta.

 

Önmagában tehát igaz az az állítás, hogy a magyar nemzetiségi törvények a korabeli Európa legtoleránsabbjai közé tartoztak, és még a lex Apponyi is jóval kedvezőbb volt mind a Trianonban döntőbíráskodó Nagy-Britannia és Franciaország, mind az általuk leginkább kedvezményezett, I. világháború előtti Románia és Szerbia fentebb tárgyalt vonatkozó szabályozásánál.

 

Miért tűnt fel mégis negatív színben a magyar nemzetiségi szabályozás?

 

Miért keltett mégis, a korabeli kontextusban is elégedetlenséget a magyar szabályozás? Itt a kérdés kulcsa: ahogyan azt pszichológiai kutatások sokasága mutatja, az ember elégedettségérzetét annál, hogy abszolútértéken milyen helyzetben van, sokkal jobban befolyásolja az, hogy ez relatíve hogyan viszonyul saját addigi életpályájához és mikrokörnyezetéhez viszonyított helyzetéhez.

 

Gazdasági szempontból például ugyanaz az életszínvonal sokkal alacsonyabb elégedettségi szintet eredményez akkor, ha valaki korábban jobban élt, és a környezetében a legtöbb ember jobban él nála, mint akkor, ha ugyanez az életszínvonal javulás a saját korábbi helyzetéhez képest és magasabb a környezetében általánosnál.

 

Ezen a téren viszont a magyarországi helyzet már korántsem mutatott annyira kedvező képet. Bár lényegesen toleránsabb volt a brit, francia, szerb és román szabályozásnál, de éppen a legközelebbi szomszédjánál, a monarchia osztrák felének szabályozásánál volt szigorúbb.

 

Egyazon monarchia polgáraiként pedig a nemzetiségi lakosok nyilván sokkal gyakrabban hasonlították helyzetüket ahhoz, ami a monarchia osztrák felében volt általános, mintsem a távoli brit vagy francia helyzethez.

 

(A román és szerb példa pedig azért nem lehetett mérvadó, mert itt a román és szerb megfigyelők számára logikusabb lehetett az ottani többséggel azonosulni, mint az ottani kisebbségekkel.)

 

A dolog kedvezőtlen az időbeli alakulást, tendenciát illetően is: lehet, hogy a flamand nyelv státusza Belgiumban a 19. században nem volt jobb annál, mint a nemzetiségi nyelveké Magyarországon, de míg a flamand nyelv státusza lassan, de biztosan bővült, addig utóbbiaké ha nem is sokkal, de egyre inkább szűkült. Valóban még a lex Apponyi is több jogot biztosított a nemzetiségeknek, mint a korabeli brit, francia, román vagy szerb szabályozás, de logikus, hogy Magyarország nemzetiségi lakosai nem ezeket, hanem saját korábbi helyzetüket vették összehasonlítási alapul.

 

Az Eötvös-féle nemzetiségi törvényhez képest viszont a lex Apponyi valóban érezhető visszalépést jelentett. Így tehát ebben a kérdésben, ami a kor viszonyai közt is reális felvetés, hogy a már garantált jogokat (esetünkben az Eötvös-féle törvényt) ha bővíteni nem is lett volna a kor viszonyai között elvárható, de annak változatlan formában történő fenntartása, következetesebb végrehajtása és a jogok – lex Apponyiban megnyilvánuló – szűkítésétől való tartózkodás viszont a kor normái közt is reális opció volt.

 

Az autonómiák lehetősége

 

Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet a területi autonómiákkal, megelőzhetők lettek-e volna ezáltal a Trianonnal elszenvedett területvesztések. Az etnikai határok mentén megszervezett autonómiák a 20. század második felére már bevett gyakorlattá váltak, de az 1867-1918 közti évtizedeket nézve az ilyen elképzelések sajnos még szembementek a kor logikájával. Ilyen jellegű autonóm tartományokat akkor még nem igazán láthattunk Európában, hiába lesz ez majd a 20. század második felére elterjedt megoldás a kontinensen.

 

Így tehát ilyesmit elvárásként megfogalmazni a korabeli magyar elittel szemben nem reális, hiszen ezzel olyan engedményeket kellett volna tenniük, ami példátlan lett volna a korabeli Európában. Mire más megoldás híján ilyen gondolatok a 20. század elejére komolyabban felmerültek, már egyszerűen nem volt elég idő hátra az I. világháborúig ahhoz, hogy ezek még addig megvalósulhassanak és érdemben enyhíthessenek az addigra már elmérgesedett viszonyokon.

 

Ugyanakkor van az autonómiának egy formája, ami a kor mércéjével is bevett gyakorlatnak számított: a történelmileg kialakult tartományok autonómiája.

 

Ilyen volt a monarchia osztrák felében Galícia, Csehország vagy Morvaország, az 1867-1918 közti Magyarország esetében pedig Horvátország, melynek ilyen jellegű státuszát már rögtön az osztrák-magyar kiegyezés keretei közt tető alá hozott 1868-as magyar-horvát kiegyezés szabályozták, és a korabeli magyar nyelvezet „társországnak” nevezte Horvátországot.

 

Az ilyen jellegű autonómiák logikája olyan területekre vonatkozott, amelyek már a középkori és koraújkori rendi, feudális fejlődés időszakában nyertek el ilyen státuszt, és ezt a 19. század közepére már évszázadok óta, élvezték. Ez pedig behatárolta, hogy mely területeken lehetett ilyesmiről reálisan szó, és mely területeken nem. Magyarország esetében Horvátországot leszámítva csak két ilyen régió volt, amelyek esetében a kor mércéjével is reálisan mérlegelhető opció volt, hogy hozzá hasonló módon már rögtön az 1867-es rendezés keretei közt „társországi” státuszt kapjon: Erdély, illetve a Bánát és Bácska térsége.

 

A kettő közül

 

Erdély az egyértelműbb eset.

 

A már a középkortól fogva külön vajdák által irányított tartomány, az Erdélyi Fejedelemség, a három rendi nemzet uniójának történelme olyasmi, ami a magyar történetírás közismert kérdése, így ehelyütt nem szükséges bemutatni. Ahogyan közismert a transzilvanizmus gondolata is, ami a románok, magyarok és szászok többévszázados együttélésén alapuló, Budapesttől és Bukaresttől egyaránt elkülönülő helyi identitásra és állameszmére épít.

 

Itt azonban kevéssé szoktuk hangsúlyozni azt, hogy a transzilvanizmus nemcsak valamiféle, a fejedelmek kora óta nem látott idealista multikulturalista utópia, hanem Erdély tartományi státusza egészen 1865-ig fennállt. Így tehát az a lehetőség nem volt ellentétes a kor felfogásával, hogy ez a státusza Horvátországéhoz hasonló társországi formában a kiegyezés után is fennmaradjon.

 

A Bánát és Bácska kérdése már kétségesebb ügy, azonban így sem lett volna teljesen életszerűtlen: A Bánát tartományi önállósággal rendelkezett a török kiűzésétől egészen 1778-ig, ekkor lett újra beolvasztva a magyar vármegyerendszerbe. 1849-ben a szabadságharc leverésekor ismét tartományi státuszt kapott Bécstől, mégpedig Bácskát és a Szerémséget is hozzácsatolva, „Szerb Vajdaság és temesi Bánság” néven. Utána 1860-ban lett ismét a vármegyerendszerbe beolvasztva.

 

Erdéllyel ellentétben e terület tartományi jogállásának visszaállítása több okból is sokkal nehezebben lett volna támogatható a korabeli magyar közvélemány számára: Egyrészt, míg Erdély különállásának gyökerei a középkori magyar rendi államberendezkedéshez nyúlnak vissza, addig a Bánát mint külön tartomány 18. századi Habsburg kreáció volt, ráadásul tartományi különállása idején újabb sérelemként a Habsburg hatóságok tevőlegesen akadályozták is magyar lakosság beköltözését a török háborúkban nagyrészt elnéptelenedett területre, és még a Bácska esetében is igaz volt, hogy a Balkánról betelepülő szerbeknek gyakran a magyarok kárára, a magyar visszatelepülést megakadályozó módon adott privilégiumokat a bécsi udvar.

 

Másrészt míg az erdélyi magyarságnak magának is megvolt a sajátos erdélyi identitása, addig a Bánátban és a Bácskában a török háborúkban elnéptelenedett területre érkező magyar betelepülés a vármegyerendszerbe való visszaintegrálás részeként történt,

 

így itt a helyi magyarság körében az erdélyihez hasonló erős regionális identitásról ekkoriban nem igazán beszélhetünk.

 

Harmadrészt a Bánát már 1778-ban újra a vármegyerendszerbe lett olvasztva, így a reformkorban már végig annak részét képezte, a tartományi különállása Erdéllyel ellentétben ekkor már nem volt élő valóság a magyar közvélemény számára, és 1849-ben a szabadságharc leverése utáni megtorlás kretében, mintegy büntetésül lett ismét külön tartománnyá szervezve. Ráadásul az 1848-1849-es szabadságharc legbrutálisabb epizódját jelentették a délvidéki magyar civil lakosság ellen a szerb szabadcsapatok által végrehajtott tömegmészárlások.

 

Mindez nyilvánvalóan rendkívül terheltté tette a Bánát és Bácska társországi stuszának kérdését. Azonban, lévén hogy a terület tartományi jogállása nem volt precedens nélküli, így annak lehetősége, hogy Erdély és Horvátország mellett szintén társországi rangot kapjon, nem volt ellentétes a kor felfogásával, így egy különösen előrelátó magyar politika az ország stabilitása érdekében a tragikus előzmények ellenére is megfontolhatta volna.

 

Az autonóm Erdély és Bácska-Bánát enyhítette volna a nemzetiségi feszültségeket

 

Milyen előnyöket tartogatott volna, ha Erdély és a Bánát-Bácska Horvátországéval megegyező társországi státuszt kap a Magyar Királyságon belül? Azon a területen, amely nélkülük alkotta volna a Budapestről közvetlenül irányított szűkebb Magyarországot, 1910-ben a magyarság aránya a lakosság közel kétharmadát tette ki, a területi aspirációkkal nem bíró németekkel együtt pedig már a lakosság közel háromnegyedét.

 

Ráadásul a dolog szempontjából jelentős kérdés az az eltérő identitásfejlődés is, amelyet Bibó István fogalmazott meg az északi és déli típusú nemzetiségek megkülönböztetésével, kiemelve, hogy

 

egyik oldalon a szlovákok és a ruszinok körében erős magyar államnemzeti, „hungarus-tudat” gyökeresedett meg az évszázadok során amely egészen az első világháborúig kecsegtetett valamiféle közös identitás úrateremtésének lehetőségével,

 

addig a szerbek és románok történelmi okokból már a 18. századtól politikailag külön nemzetként tekintettek magukra. Jelzésértékű, hogy az 1848-as szabadságharcban résztvevő szlovákok és ruszinok többsége még a magyar oldalon harcolt, míg a szerbek és románok Bécs oldalán.

 

Erdély és a Bánát-Bácska tartományi különállása éppen e két népcsoport nagy részének adott volna korlátozott, saját államiságot. Ugyanakkor le is választotta volna őket a közvetlenül Budapestről irányított belső részről, lényegesen enyhítve az azon belüli nemzetiségi feszültségeket.

 

A Horvátország, Erdély, valamint a Bánát és Bácska nélküli szűkebb területen nemcsak a magyarok aránya volt lényegesen magasabb, de ezen a szűkebb területen a nemzetiségi lakosság túlnyomó többségét is a magyar államnemzeti identitáshoz sokkal erősebben kötődő szlovákok és ruszinok tették ki.

 

Ezzel tulajdonképpen Bibó István azon elképzelése valósult volna meg, miszerint a 19. századi magyar elitnek le kellett volna mondania a románokról és szerbekről, hogy megtarthassa a szlovákokat és ruszinokat.

 

A két tartomány beolvasztása a vármegyerendszerbe ráadásul a magyar nemzetiségi politikával kapcsolatos közhangulatot is rontotta olyan módon, hogy míg a szlovákok és ruszinok helyzete érdemben nem változott az 1867-es kiegyezéssel, addig a románok és szerbek számára a legnagyvonalúbb nemzetiségi politika is visszalépést jelentett ahhoz képest, hogy a megelőző évtizedekben egyfajta autonómiával rendelkeztek e két tartomány különállása révén.

 

A két terület tarományi jogállása ugyanakkor nem jelentett volna román vagy szerb uralmat az ottani magyarok számára: Erdély lakossága nagyjából háromötöd részben volt román, egyharmad részben magyar, és egytized részben szász, a Bánát és a Bácska együttes lakossága pedig nagyjából egyenlő részben magyar, szerb, német és román. Vagyis mindkét tartományban csak a különböző etnikumok közti hatalommegosztás rendszerében lett volna lehetséges egy-egy stabil, helyi kormányzat kiépítése, ami pedig az ottani magyarság számára is garanciát jelentett volna.

 

Míg az egységes Magyarországgal szemben 1918-ra már a teljes elszakadás vált széles körben elterjedt céllá a románok és szerbek körében, addig egy,

 

már 1867-től kezdve a dualizmus évtizedei alatt mindvégig társországi státuszt élvező Erdélyt vagy Bánát-Bácskát már korántsem biztos, hogy annyira lelkesen adtak volna fel Bukarest vagy Belgrád uralmáért cserébe.

 

Esélyes, hogy ez alaposan visszavetette a monarchiától való elszakadás iránti tömegigényt sőt, ötven évnyi ilyen jellegű államisággal a háta mögött, és ennek az államiságnak a struktúrájába már beleszkova a helyi román és szerb lakosság jelentős része talán még a monarchia szétesése esetén is ezek önálló országgá válását preferálta volna.

 

Akkor miért döntött mégis máshogy a magyar politikai elit?

 

Mielőtt még kizárólag a sokat ostorozott „nemzeti szűkkeblűséget” tennénk meg egyedüli indítéknak, érdemes figyelembe vennünk két, szintén a kor felfogásából következő, sajnálatos tényezőt.

 

Az egyik, hogy Erdély és a Bánát korábbi tartományi státuszát a korabeli magyar elit elsősorban közjogi nézőpontból szemlélte, és elsősorban a rebellis Magyarország gyengítésére irányuló Habsburg ármányt látott bennük. Ez sajnos elvonta a figyelmüket attól, hogy ezeket mint az ott élő népek együttélésének addigra megszilárdult kereteit szemléljék.

 

A másik, talán még fontosabb probléma az volt, hogy

 

a korabeli európai progresszió teljesen egyoldalú módon a forradalom után létrejött Franciaország centralizált, egységesítő, uniformizáló berendezkedését tekintette a modern államisághoz vezető útnak, és az Erdélyhez hasonló történelmi tartományokban a feudális múltnak a modernitás útjában álló poros relikviáit látta.

 

Vagyis a korszellemben erőteljes tendenciák szóltak a tartományi autonómiák ellen, nemcsak a magyar közgondolkodás, de az európai progresszió részéről is.

 

Mégis, történelmileg kialakult tartományok legitimitása egy, a korban ezzel szembe állítható és gyakorta (például a monarchia osztrák felében) szembe is állított közismert elvet képviselt, tehát a kor kontextusában a magyar elit előtt 1867-ben mindkét út nyitva állt, még ha a társországi státusz megadása paradox módon az adott korban a kevésbé modern opciónak számított is volna.

 

Elég lett volna-e?

 

Mik voltak tehát a reális opciók a korabeli magyar elit számára a nemzetiségek megbékítése esetében a korabeli Európában és a korabeli Habsburg birodalomban bevett szemlélet keretei közt, és mik nem?

 

Az 1868-as Eötvös-féle nemzetiség törvénynél szélesebb jogokok nem voltak reálisak, de azoknak megtartása és a tartózkodás az azt érezhetően szűkítő lex Apponyi meghozatalától az lett volna.

 

Nemzetiségi autonómiák etnikai vonalak mentén meghúzott határokkal szintén nem tartoztak a realitásokhoz, de Erdélynek, valamint a Bánát és Bácska területének Horvátországéval azonos jogkörű társországi státuszt adni már rögtön az 1867-es kiegyezéskor lehetett volna.

 

Hogy mindez elég lett volna-e? Nehéz kérdés.

 

Horvátország társországi státusza nem akadályozta az antantot abban, hogy 1918-ban Jugoszláviához csatolják, és ne támogassák önálló államiságát. Ha így nézzük, akkor esélyes, hogy ez Erdély és a Bánát-Bácska esetében sem lett volna másként, hiába a társországi státusz, legfeljebb majd az e területen élő románok és szerbek lényegesen kevésbé lettek volna elégedettek Bukarest és Belgrád uralmával, mint a valóságban. A két terület társországi státusza pedig semmiben nem érintette volna a szlovákokat.

 

Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy ha már eleve 1867-től egy ilyen pályán halad az ország fejlődése, akkor az olyan, pozitív láncreakciókat indíthatott volna el, amelyekre első reánézésre nem is gondolnánk.

 

Ha például az erdélyi és bánáti román politikai elit megelégszik a két tartomány társországi státuszával, és Bukarest úgy ítéli meg, hogy nem vevők a Romániához való csatlakozásra, valamint sérelmek sem merülnek fel a részükről, akkor még az is elképzelhető, hogy Románia az I. világháborúban Erdély helyett inkább Besszarábia megszerzését tűzi ki fő célul, és ezért az Osztrák-Magyar Monarchia oldalán lép háborúba Oroszország ellen. Ez esetben nincs az 1916-os antant-román titkos szerződés, és nem ígérik Erdélyt Romániának a győztesek.

 

De hogy Románia tényleg így döntött volna-e? Korántsem biztos.

 

Szerbia esetében már kevésbé tűnik valószínűnek, hogy a Bánát-Bácska társországi státusza lényegesen módosította volna a monarchiával való viszonyt. Itt ugyanis a konfliktus gyökerét nem Magyarország szerblakta részei jelentették, hanem Bosznia-Hercegovina, amit a balkáni török uralom összeomlásakor Szerbia akart bekebelezni, ebben azonban a monarchia 1878-ban megelőzte.

 

A szlovákok esetében ez a megoldás akkor jelenthetett volna pozitív változást, ha a közvetlenül Budapestről irányított szűkebb Magyarország belső fejlődésére is kihat.

 

Ez végül is nem lett volna lehetetlen, hiszen ha a szűkebb részen így a lakosság közel kétharmada magyar, közel háromnegyede magyar és német, és az ezen felüli nemzetiségi lakosság túlnyomó többségét is a lojálisabb szlovákok és ruszinok adják,

 

akkor sokkal kevesebb félnivalója lett volna a magyar elitnek például az általános választójog bevezetésétől.

 

Annak bevezetése esetén pedig sokkal nagyobb lett volna a szlovák és a ruszin részvétel a magyar politikában, növelve a komromisszumok esélyét, különösen, ha nem kerül sor a Lex Apponyi meghozatalára sem.

 

Persze az is igaz, hogy ebből még nem feltétlenül következett volna a szlovákok és ruszinok hungarus-tudatának valamiféle sikeres, modern újrafogalmazása. Vagyis nemzetiségi politika terén lehetett volna többet tenni, de a kor normái közt korántsem annyival, mint azt mai fejjel sokan gondolnák. Ez javította volna az esélyeket, de korántsem biztos, hogy eléggé. 

 

A szerző történész-politológus, Trianon 100. évfordulójára írt korábbi cikke itt olvasható az Azonnalin. Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Szerdán tárgyalnak a tartományi miniszterelnökök Angela Merkellel további szigorításokról. Markus Söder bajor kormányfő a tavaszihoz hasonló teljes leállást szeretne legalább novemberben.

Elmérgesedett a viszony a török államfő és Franciaország között, az ügy hátterében a Charlie Hebdo Mohamed-karikatúrái és az ezek miatt lefejezett tanár esete áll. A francia szatirikus lap megint lépett egy merészet.

A TUI már építi át ennek megfelelően a portugáliai és Kanári-szigeteki hoteljeit.

Kedden három fontos magyar közéleti személyiség koronavírus-tesztje is pozitív lett. Van, aki már a tüntetek kezelésekor otthoni karanténba vonult, és van, aki örül, hogy nincs tüdőgyulladása.

Hol tart majd Magyarország 2030-ban? EU-tagok leszünk-e akkor még? Milyen adottságaink vannak? Kihasználjuk-e ezeket? Mit kellene tenni? Elolvastuk az Egyensúly Intézet új kötetét.

A hét kérdése

Egy hét múlva véget ér az amerikai elnökválasztás. Te kinek örülnél, ki győzzön?

Azért ide elnéznénk

Az ELTE Illyés Sándor Szakkollégiuma ebben a hónapban a borderline és a narcisztikus személyiségzavaról tart előadást. Mindezt online november 3-án 18 órakor.

Könnyűzenei konferencia online és koncertek az A38-on. A szokásos három nap helyett ezúttal csak egy napon, november 4-én.

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

Twitter megosztás Google+ megosztás