Hiába törekszik rá Jakab Péter, nem lesz gyurcsányabb Gyurcsány Ferencnél

Jakab Péter akárhány csomag száraztésztát tesz a miniszterelnök elé, akárhányszor szólítja fel Orbán Viktort arra, hogy álljon be közmunkásnak, ennél sokkal-sokkal több kellene ahhoz, hogy a Jobbik elmozdulhasson a holtpontról.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A Jobbiknak a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a teljes népességen belül 6-8 százaléknyi szavazója van, míg a biztos pártválasztók körében 8-11 százalék választaná most vasárnap Jakab Péteréket. Izgalmas kérdés, hogy valóban tudnák-e a körülbelül 10 százalékos listás eredményt realizálni (amennyiben külön indulnának az ellenzéki pártok), ám azt mindenképpen érdemes rögzíteni: a Jobbik 2018 áprilisában – ha nem is lett kormányváltó erő – könnyedén nyerte meg az ellenzéki háziversenyt (1,09 millió szavazóval, 19,8 százalékos listás eredmény). Bő egy évvel később a jobboldali párt az ellenzéken belül a negyedik helyre süllyedt vissza, melynek következtében csupán Gyöngyösi Márton szerzett mandátumot az Európai Parlamentben.

De miért is megtévesztő a 2018-as kiugró eredmény? Leginkább azért, mert intuícióm szerint

– ám mindenképpen kormányváltást akartak, és elhitték: reális esély van arra, hogy a Fideszt a bűvös száz mandátum alá szorítsák.

Noha a majd’ 20 százalékos eredmény önmagában nézve meglehetősen szép is lehet (kevésbé, ha hozzátesszük: 2014-hez képest mindössze 73 ezer új szavazót sikerült bevonzani, a listás eredmény ráadásul ekkor 20,69 százalék volt), valójában katasztrófa volt a Jobbik számára. Április nyolcadika előtt hónapokig olvashattuk, a Jobbik a kihívó, főként a Budapesten kívüli egyéni választókerületekben rájuk kell szavazni az ellenzéki érzelműeknek. Ehhez képest mindössze Dunaújvárosban tudtak egyéni mandátumot szerezni. Az egyszeri, egészen kivételes pillanatnak vége lett, Orbán zsinórban harmadik kétharmadát zsebelte be, Vona Gábor pártelnök lemondott, majd megindult a Jobbikon belül egy olyan erózió, ami talán az elmúlt napokban csúcsosodott ki.

2018-ban a Jobbik országos listáján olyan politikusok voltak befutó helyen, mint Volner János, Dúró Dóra, Fülöp Erik, Apáti István; Toroczkai László pedig alelnöke volt a pártnak. Vona Gábor – ha recsegve-ropogva is – összetartotta ezt a társaságot, ami Varga-Damm Andreától egészen Toroczkaiig tartott. Április 8-a után aztán borult minden. Erős ütőkártyát kaptak a néppártosodott radikálisok: „hiba volt a cukisodás, vissza kell térni a párt korábbi értékeihez”.

A Toroczkai-Dúró-kettős megkísérelte átvenni a hatalmat a Jobbikban, ám ez nem sikerült (Sneider 298, Toroczkai 256 szavazatot kapott a kongresszuson), néhány hónappal később megalakították a Mi Hazánk Mozgalom nevű pártot.

Külön érdekesség, hogy Sneider Tamás alelnökei közül négyen (Bana, Hegedűs Lorántné, Apáti, Volner) azóta elhagyták a Jobbikot (Z. Kárpát és Stummer maradtak).

Már a Mi Hazánk-vonal távozása is alaposan megrogyaszthatta a Jobbikot, ami azután jött, már csak az utolsó döfések egyike. A mérsékelt platform több tagja távozott (Bana Tibor, Bencsik János, Farkas Gergely, Varga-Damm Andrea), amellett, hogy időközben a Jobbik tagságán belül akár ikonikusnak is nevezhető személyek (Hegedűs Lorántné, Szávay István) hagyták el a Jobbik hajóját, illetve a háttérben jelentős szerepet játszó Szabó Gábor benyújtotta lemondását a pártigazgatói tisztségről.

Csak találgatni lehet, hogy ezekben a döntésekben mekkora szerepet játszottak a Jakabbal szembeni személyes konfliktusok és a párt általános irányvesztettsége, magánéleti okok, politikai botrányok. Nyugodtan mondhatjuk, a Jobbik minden hitelét eljátszotta saját szavazótáborával szemben. Annyiszor mondták el, hogy nincs itt semmilyen látnivaló, a „kormányváltó erő” esélyes a Fidesszel szemben (nem volt az, sőt utólag kiderült, milyen érdekütközések, hatalmi harcok voltak a párt vezetőségében), nem lesz pártszakadás (majd mégiscsak lett), megvan az egység Sneider mögött (nem volt, emellett az ő regnálása alatt érte el a Jobbik kirívóan gyenge EP-eredményét), hogy már akkor sem fognak hinni nekik, ha éppen igazat állítanak.

Daróczy Attila az Azonnalin megjelent írásában azzal érvel, a Jobbiknak van létjogosultsága, illetve ezt erősíti, hogy a párt éppen a kevésbé iskolázottak körében népszerűtlen.

Egyáltalán, tudják-e Jakabék, kiknek politizálnak – és ennek fényében fogalmazzák meg stratégiájukat és az abból eredeztetett lépéseiket? Aligha. A Republikon Intézet 2015-ös kutatásában négy csoportra osztotta a Jobbik táborát: 43 százalék radikális jobboldali törzsszavazó, 23 százalék fenyegetett fiatal, 21 százalék néppárti jobbikos, valamint 13 százalék ingadozó jobboldali. „A radikális jobboldali törzsszavazók rendpártiak, míg a fenyegetett fiatalok elsősorban erős nemzeti érzelmű szavazók” – olvashatjuk az elemzésben.

Ekkor a Jobbik táborának ötödét adták a „néppárti szavazók”, őket vélhetően sikerült megtartani, míg a „Fidesz és LMP felé nyitott ingadozó jobboldaliak” egy része bizonyára lemorzsolódott.

A Nézőpont Intézet évről évre felméri, a Jobbik-szavazók hova sorolják be magukat a baloldali-jobboldali és liberális-konzervatív tengelyen. Míg 2015-ben előbbin egy 1-től 10-ig terjedő skálán átlagosa 6,8-as értékben vallották magukat jobboldalinak a jobbikosok, addig ez a szám tavaly 6-ra csökkent. A liberális-konzervatív skálán pedig a kezdeti 5,9 után 2019-ben 5,2 az eredmény. Orbán Viktor tehát kifejezetten tudatosan és legalábbis részben a valósághoz hűen mutatott rá arra, hogy a Jobbik önképe és mai táborának összetétele között jelentős ellentmondás húzódik, mikor azt mondta: „A Jobbik már nem is Jobbik, hanem ballik, véglegesen baloldali párttá lett.”

Ma már közhelyszámba megy, hogyan „fogta ki Orbán a Jobbik vitorlájából a szelet”, hogyan tudott olyan motívumokat (rendpártiság, bevándorlásellenesség, Soros-féle civil szervezetek ellenőrzése, visszaszorítása) kormányzása szimbólumaivá tenni, amelyek egykor a Jobbik előszeretettel hangoztatott értékválasztásai, célkitűzései voltak. Sneider Tamás elnöksége felfogható válságkezelésnek is, akár a javára is írhatnánk, hogy legalább életben tartotta a pártot, azonban Jakab Péternek ennél nyilvánvalóan nagyobb célokat kellene maga és pártja elé kitűznie.

Most úgy tűnik, két fal közé került a Jobbik, kiút pedig nem látszik. Daróczy szerint a Jobbik opció lehet azon szavazó számára, akinek „politikai értékválasztása nem teszi lehetővé, hogy a baloldal valamelyik pártjának támogatói köréhez csatlakozzon”. Jakab Péter szóhasználata („melósok” képviselete) és a párt egyes politikai követelései (hatósági árazás, külhoni magyarok anyagi támogatásának megkérdőjelezése) egyáltalán nem arról tanúskodnak, hogy az „antalliánus szemléletű értelmiség” meggyőzésén dolgozik a Jobbik.

Daróczy is megemlíti azt az általánosan elfogadott tézist, mely szerint a párt háttere, vidéki bázisa erős, ami versenyelőny lehet az Orbán-rendszert a Nagykörúton belülről megdönteni akaró pártokkal szemben. Ezzel szemben úgy látom, ez egyre kevésbé igaz, a Jobbik alapszervezeteinek megszűnése, kiüresedése folyamatosan zajló folyamat. Míg az aktív politizálást, párttagságot fontolgatók számára következetes üzenetei, gyarapodó szervezeti háttere, a szimpatizánsok körében elfogadott, sőt népszerű politikusai miatt a Demokratikus Koalíció vagy a Momentum kifejezetten vonzó alternatíva lehet, addig a Jobbiknál valószínűleg nem kellett az elmúlt hetekben, hónapokban bővíteni a rekrutációs osztályt.

A radikális jobboldali törzsszavazókból és fenyegetett fiatalokból álló bázis lényegében azért kezdett el szervezkedni a kétezres évek elején-közepén, hogy a „nemzetietlen, globalista” baloldal ellenében erőt mutasson – mára ugyanakkor biztossá vált, Jakabék Gyurcsánnyal szövetségben képzelik el a következő éveket. Kérdés, ez milyen (de)mobilizációs erővel hat a fent említett magra. Amennyiben egyáltalán ez a mag még létezik jelentős számban a Jobbik berkein belül. Ha pedig nem, árnyalnunk kell a vidéken jól szervezett, jelentős – főként személyi – erőforrásokkal bíró Jobbik-képünket.

Jakab Péter akárhány csomag száraztésztát tesz a miniszterelnök elé a parlamentben, akárhányszor szólítja fel Orbán Viktort arra, hogy álljon be közmunkásnak legalább egy hónapra, ennél sokkal-sokkal több kellene ahhoz, hogy a Jobbik elmozdulhasson a holtpontról.

Lehet, hogy nagy számban lájkolják a Nyugati Fény olvasói parlamenti performanszait, lehet, hogy az „óbaloldali pártok” részéről minimálissá válik, esetleg megszűnik a Jobbik iránt érzett – ma már talán nem is létező – ellenszenv, szavazókat ezzel nem lehet szerezni.

Nem javítja Jakabék helyzetét az sem, hogy a néppártosodásnak nemigen vannak ismert és népszerű arcai: a Medián ismertséget és népszerűséget vizsgáló, 35 fős listájára februárban csak Jakab Péter fért rá, a pártelnök utóbbi kategóriában a 24. lett. Bár Z. Kárpát Dániel, Lukács László György vagy éppen Brenner Koloman akár még alkalmasak is lehetnének a néppártosodott Jobbik képviseletére, előre lefektetett értékek, vonzó jövőkép, a szavazókat és egy annál szélesebb kört aktivizáló üzenetek nélkül ezek a kísérletek szükségszerűen eredménytelenek maradnak. Ha pedig így lesz, hiába az új logó, a Jobbik-projektnek hamarosan vége.

Gáspár Dániel Daróczy Attila cikkére reagált. A témában ajánljuk Pintér Bence, Varsányi Bence, Illés Gergő és Karóczkai Balázs cikkeit is. Hozzászólnál? Vitáznál? Írj ide!